Lemez

Brahms, Pollini

  • Csengery Kristóf
  • 2014. július 5.

Zene

Mondják, Brahms B-dúr zongoraversenyéhez (op. 83 - 1881) meg kell öregedni. Ez persze csak félig igaz, mert noha kétségtelen, hogy a filozofikus merengés, amely a művet uralja, érett előadót kíván, ugyanakkor a szimfóniaszerű formába rendezett, rendhagyó módon négytételes versenymű technikai igényeinek csak ereje teljében lévő pianista tud megfelelni.

Tehát az előadó legyen szellemében agg, izomzatában ifjú? Valahogy úgy. Maurizio Pollini, a hajdani varsói Chopin-verseny győztese hetvenegy évesen, koncerten vette lemezre a művet. Nem akárkivel: a Drezdai Állami Zenekar fő-zeneigazgatója, Christian Thielemann vezényli. Rendkívüli társulás: az egyik legnagyobb ma élő zongorista és az egyik legnagyobb ma élő karmester. Ráadásul pikáns is a konstelláció, kétszeresen. Pollini nevéről sok minden eszünkbe jut: mint már említettem, Chopin, meg persze Mozart, Beethoven, Schubert, Schönberg. De Brahms? Persze vannak Brahms-felvételei, sőt magát a B-dúr koncertet is felvette már korábban (meg a d-mollt két éve, szintén Thielemann-nal), de azért nekem eddig mégsem tűnt úgy, hogy a bécsivé lett északnémet szerző kimondottan az ő embere volna. Thielemann pedig, noha mindenevő fogazatú karmester, a legnagyobbat mégiscsak a Wagner-bifsztekbe harapja. Márpedig a felvétel szerint úgy tűnik, mindketten a legteljesebb mértékben otthon vannak a Brahms által 1881. november 9-én éppen Budapesten bemutatott mű világában. Pollinit kifinomult, feddhetetlen technikájú, intellektuális zongoristaként tartják számon. Itt rácáfol hírére, és súlyos, vehemens olvasatban játssza a nyitótételt, sodró lendülettel a scherzót. Aztán persze van merengés a csellószólós Andantéban és könnyed csilingelés a rondófináléban, de ami belevésődik az emlékezetbe, az mégis a kezdés. És Thielemann? Energikus és robusztus. A drezdaiak hangzása sűrű és pazarlón színgazdag. Régi etalonok mellé most itt egy új.

Brahms: Klavierkonzert Nr. 2, Deutsche Grammophon

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.