Tehát az előadó legyen szellemében agg, izomzatában ifjú? Valahogy úgy. Maurizio Pollini, a hajdani varsói Chopin-verseny győztese hetvenegy évesen, koncerten vette lemezre a művet. Nem akárkivel: a Drezdai Állami Zenekar fő-zeneigazgatója, Christian Thielemann vezényli. Rendkívüli társulás: az egyik legnagyobb ma élő zongorista és az egyik legnagyobb ma élő karmester. Ráadásul pikáns is a konstelláció, kétszeresen. Pollini nevéről sok minden eszünkbe jut: mint már említettem, Chopin, meg persze Mozart, Beethoven, Schubert, Schönberg. De Brahms? Persze vannak Brahms-felvételei, sőt magát a B-dúr koncertet is felvette már korábban (meg a d-mollt két éve, szintén Thielemann-nal), de azért nekem eddig mégsem tűnt úgy, hogy a bécsivé lett északnémet szerző kimondottan az ő embere volna. Thielemann pedig, noha mindenevő fogazatú karmester, a legnagyobbat mégiscsak a Wagner-bifsztekbe harapja. Márpedig a felvétel szerint úgy tűnik, mindketten a legteljesebb mértékben otthon vannak a Brahms által 1881. november 9-én éppen Budapesten bemutatott mű világában. Pollinit kifinomult, feddhetetlen technikájú, intellektuális zongoristaként tartják számon. Itt rácáfol hírére, és súlyos, vehemens olvasatban játssza a nyitótételt, sodró lendülettel a scherzót. Aztán persze van merengés a csellószólós Andantéban és könnyed csilingelés a rondófináléban, de ami belevésődik az emlékezetbe, az mégis a kezdés. És Thielemann? Energikus és robusztus. A drezdaiak hangzása sűrű és pazarlón színgazdag. Régi etalonok mellé most itt egy új.
Brahms: Klavierkonzert Nr. 2, Deutsche Grammophon
