Lemez

Brahms, Pollini

  • Csengery Kristóf
  • 2014. július 5.

Zene

Mondják, Brahms B-dúr zongoraversenyéhez (op. 83 - 1881) meg kell öregedni. Ez persze csak félig igaz, mert noha kétségtelen, hogy a filozofikus merengés, amely a művet uralja, érett előadót kíván, ugyanakkor a szimfóniaszerű formába rendezett, rendhagyó módon négytételes versenymű technikai igényeinek csak ereje teljében lévő pianista tud megfelelni.

Tehát az előadó legyen szellemében agg, izomzatában ifjú? Valahogy úgy. Maurizio Pollini, a hajdani varsói Chopin-verseny győztese hetvenegy évesen, koncerten vette lemezre a művet. Nem akárkivel: a Drezdai Állami Zenekar fő-zeneigazgatója, Christian Thielemann vezényli. Rendkívüli társulás: az egyik legnagyobb ma élő zongorista és az egyik legnagyobb ma élő karmester. Ráadásul pikáns is a konstelláció, kétszeresen. Pollini nevéről sok minden eszünkbe jut: mint már említettem, Chopin, meg persze Mozart, Beethoven, Schubert, Schönberg. De Brahms? Persze vannak Brahms-felvételei, sőt magát a B-dúr koncertet is felvette már korábban (meg a d-mollt két éve, szintén Thielemann-nal), de azért nekem eddig mégsem tűnt úgy, hogy a bécsivé lett északnémet szerző kimondottan az ő embere volna. Thielemann pedig, noha mindenevő fogazatú karmester, a legnagyobbat mégiscsak a Wagner-bifsztekbe harapja. Márpedig a felvétel szerint úgy tűnik, mindketten a legteljesebb mértékben otthon vannak a Brahms által 1881. november 9-én éppen Budapesten bemutatott mű világában. Pollinit kifinomult, feddhetetlen technikájú, intellektuális zongoristaként tartják számon. Itt rácáfol hírére, és súlyos, vehemens olvasatban játssza a nyitótételt, sodró lendülettel a scherzót. Aztán persze van merengés a csellószólós Andantéban és könnyed csilingelés a rondófináléban, de ami belevésődik az emlékezetbe, az mégis a kezdés. És Thielemann? Energikus és robusztus. A drezdaiak hangzása sűrű és pazarlón színgazdag. Régi etalonok mellé most itt egy új.

Brahms: Klavierkonzert Nr. 2, Deutsche Grammophon

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.