Lemez

Brahms, Pollini

  • Csengery Kristóf
  • 2014. július 5.

Zene

Mondják, Brahms B-dúr zongoraversenyéhez (op. 83 - 1881) meg kell öregedni. Ez persze csak félig igaz, mert noha kétségtelen, hogy a filozofikus merengés, amely a művet uralja, érett előadót kíván, ugyanakkor a szimfóniaszerű formába rendezett, rendhagyó módon négytételes versenymű technikai igényeinek csak ereje teljében lévő pianista tud megfelelni.

Tehát az előadó legyen szellemében agg, izomzatában ifjú? Valahogy úgy. Maurizio Pollini, a hajdani varsói Chopin-verseny győztese hetvenegy évesen, koncerten vette lemezre a művet. Nem akárkivel: a Drezdai Állami Zenekar fő-zeneigazgatója, Christian Thielemann vezényli. Rendkívüli társulás: az egyik legnagyobb ma élő zongorista és az egyik legnagyobb ma élő karmester. Ráadásul pikáns is a konstelláció, kétszeresen. Pollini nevéről sok minden eszünkbe jut: mint már említettem, Chopin, meg persze Mozart, Beethoven, Schubert, Schönberg. De Brahms? Persze vannak Brahms-felvételei, sőt magát a B-dúr koncertet is felvette már korábban (meg a d-mollt két éve, szintén Thielemann-nal), de azért nekem eddig mégsem tűnt úgy, hogy a bécsivé lett északnémet szerző kimondottan az ő embere volna. Thielemann pedig, noha mindenevő fogazatú karmester, a legnagyobbat mégiscsak a Wagner-bifsztekbe harapja. Márpedig a felvétel szerint úgy tűnik, mindketten a legteljesebb mértékben otthon vannak a Brahms által 1881. november 9-én éppen Budapesten bemutatott mű világában. Pollinit kifinomult, feddhetetlen technikájú, intellektuális zongoristaként tartják számon. Itt rácáfol hírére, és súlyos, vehemens olvasatban játssza a nyitótételt, sodró lendülettel a scherzót. Aztán persze van merengés a csellószólós Andantéban és könnyed csilingelés a rondófináléban, de ami belevésődik az emlékezetbe, az mégis a kezdés. És Thielemann? Energikus és robusztus. A drezdaiak hangzása sűrű és pazarlón színgazdag. Régi etalonok mellé most itt egy új.

Brahms: Klavierkonzert Nr. 2, Deutsche Grammophon

Figyelmébe ajánljuk

Emlékfénybetörés

Reisz Gábor Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjének nyitójelenetében a főszereplő azon gondolkodik, vajon feltűnne-e bárkinek is, ha egyszer csak összeesne és meghalna. Budapest különböző helyszíneire vizionálja a szituációt: kiterül a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, a Blahán, a villamoson, egy zebra közepén, az emberek pedig mennek tovább, mintha mi sem történt volna.

Bácsirománc

Mintha csak időgépben röppennénk vissza a 80-as, 90-es évekbe. Semleges, visszatérő díszletek, élesen bevilágított terek, minden epizód végén fontos leckéket tanuló, mégis ismerősen stagnáló figurák és élőben kacagó közönség.

Nők, tájban

Januško Klaudia (1998) csak tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész mesterszakán, mégis izmos bibliográfiával, számos egyéni kiállítással és külföldi ösztöndíjjal büszkélkedhet – köztük az éppen csak „csírázó” életmű és a mostani egyéni kiállítás szempontjából a legjelentősebbel, a 2024-es izlandival, ahol az „ökofeminizmus szempontjából vizsgálta a lokális éghajlatváltozás hatásának és az izlandi nők társadalmi helyzetének metszéspontjait”.

Mari a Covidban

A groteszkre vett darabban Kucsera Viktória (Kárpáti Barbara) magyar–történelem szakos tanár a Covid-járvány alatt a színjátszó csoportjával ír drámát a díva életéről.