Természetesen csupa Bartók-mű szerepelt a programon: a szuverén logikájú, kétrészes összeállítás váltogatta a zongorás és az ének-zongora számokat, az önálló kompozíciójelleget azzal is nyomatékosítva, hogy a közönség csak a koncertfélidők végén tapsolhatott.
Két kiváló művész: egyikük abszolút ura a billentyűknek, és határozott elképzelése van Bartók zenéjéről, másikuk virtuózan kezeli a hangját, művészi credója pedig abban a sokoldalúságban fogant, mely a régi zenétől (Monteverdi, Charpentier, Rameau) a legújabbig (Berio, Ligeti, Reich) ível. Olyan műveket hallottunk, mint egyfelől az Allegro barbaro, a Három Csík megyei népdal, a Hat tánc bolgár ritmusban, a Szvit (op. 14) vagy a Szonáta, másfelől a Népdalváltozatok, a Magyar népdalok 1906-os két füzetének részletei, vagy a Falun. A válogatás eredendő folklórihletését aláhúzta, hogy Károlyi első megszólalásakor kíséret nélküli "natúr" népdalt énekelve sétált be a közönség elé, mintha csak egy virágillatú kaszálón andalogna, s később is mindvégig az eredeti paraszti előadások ihletésében viszonyult hangképzéshez, gesztikához, pódium-magatartáshoz. Minél kevesebb stilizálás, minél nagyobb természetesség. Würtz Klára Bartók-zongorázása erőteljes kontrasztokban gondolkodik, éles metszésű dallamokat és markáns ritmusokat sorjáztat, sok bátor hangsúllyal fűszerezett játékában hitelesen feszül egymásnak a Bartók-művek elemző intellektusa és mélyről fakadó indulata.
Bartók Béla Emlékház, március 25.
