A "special relationship" kifejezés Churchilltől származik, ő jellemezte ilyen semmitmondón a brit-amerikai viszonyt. Ha különlegesen jó kapcsolatot értünk alatta, hát az hol volt, hol nem volt. Nem is kellett más hozzá, csupán az eminens közös érdek, az ideológiai egyezés és a személyes rokonszenv. Mindez meglenni látszott Winston és FDR vagy Reagan és Thatcher között, míg feltűnően hiányzott például Nixon és Heath vagy Clinton és Major idejében. De aztán jött a Wunderkind.
Michael Sheen nem először brillírozik Tony Blairként (Helen McCrory is újrázik Cherie szerepében), de Blair és Clinton kettősét némileg elrajzolták az alkotók. Két egyívású politikust kellett volna látnunk, két liberális újdemokratát, akik egyaránt kötődnek hatvannyolchoz (a '45-ben született Bill 23, az '53-as Tony 15 éves volt 1968-ban), Dennis Quaid viszont túl öregesre veszi Clintont, inkább apafigurát hoz, mint idősebb testvért, és azt sem könnyű elhinnünk, hogy ő lett volna az az amerikai elnök, aki Kennedy óta először mozgatta meg a fiatalság (benne Monica Lewinsky) képzeletét. A különbséget csak növeli, hogy Tony Blairt egy zárdanövendék naivitásával és csillogó szemű lelkesültségével ruházták fel, holott a miniszterelnökségét megelőzően közel két évtizedet húzott már le a politikában.
A másodszor megválasztott amerikai elnök és minden idők legfiatalabb brit kormányfőjének kapcsolata jól indul. Egyetértésre jutnak az ír kérdés rendezésében, ami a múltban többször is aláásta a két ország viszonyát, és 1998-ban létrejön a belfasti megállapodás. Ezzel az óriási fegyverténnyel Blair mindenképpen történelmet írt. A film java részében ezt a felszálló ágban lévő miniszterelnököt állítják egy leszálló ágban lévő amerikai elnök mellé, sőt vele szembe. A kenyértörésre Kosovo ügyében kerül sor, miután az euroszkeptikusként indult Blair (egy helyütt elővezeti azt az elméletét, hogy a legizgalmasabb dolgok, úgymint szex, kaja, zene és pénz, egyből ízetlenné válnak, ha hozzájuk teszszük az "euro" előtagot) mindinkább beleveti magát az uniós politikába. Nem éri be a NATO-bombázással, hanem acélhéjaként követeli a béna kacsától, hogy küldjön szárazföldi csapatokat a Balkánra. S amikor Clinton (jó okkal) vonakodik, Chicagóban hátba támadja.
Az utolsó találkozáson már egy bukott és rezignált férfi figyelmezteti Blairt, hogy óvakodjon a republikánusoktól és Bushtól. A próféta szólt belőle, mondaná erre az ideális néző, aki beveszi a mesét a tiszta lelkű politikusokról és a védtelen ártatlanságról.
Tony Blairt tehát túlfényezték, ugyanakkor hiba volna nem látni, hogy az angolszászok őszintén hisznek a demokráciában, és ezt a hitet a populáris kultúrában is újra meg újra megerősítik. Capra klaszszikusa (Mr. Smith Washingtonba megy) vagy Az elnök emberei széria több pátosszal, a britek (Igenis sorozat, Egy kis gubanc) inkább szatirikus éllel, de megszólítják a politikai közösséget, miközben itt a napi szappant nyomja tévé.
Forgalmazza a Pro Video
