Híressé vált emlékkönyvbejegyzése, melyben a Kék Duna-keringő témája alá odaírta: sajnos nem Johannes Brahms műve... Aztán szétváltak az utak. Ma az egyik tábor unalmasnak tartja a másik, a másik silánynak az egyik zenéjét. Van azonban egy köztes terület, ahová mindkét hadsereg katonái bejáratosak - innen bárki szabadon zsákmányolhat, s meg is teszi, mert ami itt található, azt mindenki egyformán értékesnek tartja. Ez a népzene. Jelen van a legtöbb igazán nagy életműben: Bach éppúgy magába olvasztotta, mint Haydn; Schubert és Mahler éppúgy, mint Bartók és Kodály.
A historikus régizenei előadótábor egyik legnagyobb sztárja, a templomi fiúszopránból felnőttként kontratenorrá lett Andreas Scholl (1967) német létére erősen érdeklődik az angol zene iránt: számos lemezt készített már brit szerzők műveiből. Ezek egyike az a népzenei CD, amelyet Wayfaring Stranger (Vándorló idegen) címmel, 2001-ben dobott piacra a Universal. A korongon 17 angolszász (angol, skót, illetve később az Újvilágban is meghonosodott) népdal található Craig Leon hangszerelésében, az Orpheus Kamarazenekar, illetve a bosnyák lantművész, Edin Karamazov közreműködésével. "riási siker lett a lemez (mint minden, ami Scholl nevével jelenik meg), s ezt mi sem illusztrálja jobban, mint hogy az énekes még a CD piacra kerülése után tizenhárom évvel is szívesen lép pódiumra ezzel a válogatással. A Tavaszi Fesztivál utolsó előtti napján, a BMC-ben ebből az antológiából énekelt tizenkét dalt a Somogyi Péter vezette Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok és Edin Karamazov közreműködésével.
Ha azt mondom, hogy felejthetetlen este volt, ridegen tárgyilagos voltam. Maguk a népdalok is megérnek pár szót: a jellegzetes angol-skót-ír idióma, a szubdomináns régió és az érzelmileg fontos pillanatokban megjelenő, emfatikus felső szextlépés fontos szerepével, visszatérő dó-pentaton fordulatokkal - de ez csak a zeneelmélet-tanárok számára érdekes. Fontosabb, hogy mindegyik dal olyan önálló, magasrendű műalkotás, mely megállja a helyét a legnagyobb Schubert-dalok mellett - és ez nem azért, hanem annak ellenére figyelemreméltó, hogy ezek a "népdalok" nem a kelet-európai népdalfogalom szerint azok: legtöbbnek van (elfeledett) szerzője, csak a darab idővel folklorizálódott. A versek a nagy 18-19. századi angol költészet színvonalán megformáltak: gazdag és nemes a nyelv, sok a balladai elem, a titokzatosság, és szinte mindig jelen van a transzcendencia. A legtöbb dal megrendítő és torokszorító - három percben egy sorsdráma.
Ráadásul itt a már említett "közpréda" jelleg. A hallgató újra meg újra felkapja a fejét: no csak, ezt a dalt Pete Seegertől is ismerem, azt Joan Baeztől, a harmadikról Emmylou Harris is készített felvételt, a negyedikről Johnny Cash. No meg persze a legnagyobb klasszikus énekesek Peter Pearstől a Scholl számára is példát mutató, utolérhetetlen kontratenorig, Alfred Dellerig... Scholl kristályfényű hangon és hihetetlenül részletgazdagon, átszellemülten, teljes önátadással és különleges tartást sugározva énekelt, a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok kísérőként és tökéletesen ideillő saját számaikban (Vaughan Williams, Purcell, Britten) egyaránt kiválóan teljesítettek - az önálló improvizációkkal is előrukkoló Karamazov pedig lenyűgözően kreatív lantjátékos.
BMC, Budapesti Tavaszi Fesztivál, április 5.
