CD: Alkonyfény (Max Reger klarinétművei)

szerző
Csengery Kristóf
publikálva
2002/15. (04. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Mikor az európai zenetörténetben már kizökkent az idő, de még nyoma sem volt azoknak, akik azt átmenetileg helyretolni születtek, vagyis még senki sem tapasztalta jelét Bartók, Schoenberg, Stravinsky színre léptének (a klasszikus zenében ők hoztak létre utoljára valami zártat és szilárdat: nyelvet, stílust), akkoriban éltek és alkottak az olyan utóvédharcosok, mint Hugo Wolf, Hans Pfitzner, Max Reger.

Mikor az európai zenetörténetben már kizökkent az idő, de még nyoma sem volt azoknak, akik azt átmenetileg helyretolni születtek, vagyis még senki sem tapasztalta jelét Bartók, Schoenberg, Stravinsky színre léptének (a klasszikus zenében ők hoztak létre utoljára valami zártat és szilárdat: nyelvet, stílust), akkoriban éltek és alkottak az olyan utóvédharcosok, mint Hugo Wolf, Hans Pfitzner, Max Reger.Nem könnyű besorolni őket. A közkeletű címkék - utóromantikus, szecessziós, neobarokk - csak ideig-óráig tapadnak meg munkásságukon. Lényükből, gondolkodásmódjukból és műveikből a legfontosabb alighanem valami tragikus átmenetiség: oda már nem tartoznak, ide még nem - két kor között lebegnek hazát keresve és hazátlanul. Közülük talán Max Regerhez (1873-1916) volt a maga idejében - a századforduló tájékán - legtöbb köze a magyar előadó-művészet és zeneszerzés történetének: az ő Bachot és Brahmsot mintának tekintő, sűrű polifóniájú orgona- és zongoradarabjaira, kamara- és zenekari kompozícióira voltak leginkább fogékonyak ezen a tájon. Nem csoda tehát, ha most a klarinétos Klenyán Csaba (1969) és zongoraművész kollégája, Csalog Gábor (1960) közös lemezén éppen Reger művei látnak napvilágot gyűjteményes kiadásban.

Jól tudjuk, kis ország lemezkiadója nem azt jelenteti meg, amit szeretne, hanem azt, amit elvárnak tőle, s ez: a ritkaság.

Reger művei kuriózumok,

s ha a Hungaroton Classic 2 CD-s kiadványának kísérőfüzetén nem díszeleg is a First recording megkülönböztető jelzése, okkal feltételezhetjük, e klarinétkompozíciók felvételei eddig nem árasztották el a hanglemezpiacot. A kiadás oka tehát, mint mindig, most is prózai - hézagkitöltés a kereslet-kínálat ismert törvényei szerint. A recenzens fejében mégis ott motoszkál a kérdés: az üzletpolitika szempontjain s a személyes művészi ambíción kívül akad-e valami, ami a levegőben van, valami, ami indokolja, hogy éppen itt és éppen most Max Reger kerüljön terítékre?

Mindkét kérdésre kínálkozik érvényes válasz: az első általános, és a kort minősíti, a második személyes, és a hangszerjátékosra vonatkozik. Kezdjük az elsővel. A mi korunk is századforduló; a mi életérzésünk is a tragikus "között" állapota; a mi művészetünk is tanácstalanná vált, és útkeresésében éppolyan gyakran engedelmeskedik a hátra arc! parancsszavának, mint tette azt az egy évszázaddal korábbi alkotó. Nem csoda tehát, ha ma sokkal érzékenyebbek vagyunk az eggyel korábbi Jahrhundertwende alkotásai iránt, mint voltunk húsz vagy harminc esztendeje, s az sem meglepő, hogy a múlt századforduló zenéi közül is kiváltképp a rezignáltan visszatekintő, az újrafeldolgozó kompozíciók szellemét érezzük rokonnak a magunk gondolkodásmódjával. Manapság sokan mondják (önigazolásul?), hogy a zenei posztmodern Richard Strauss-szal kezdődött.

Reger is posztmodern szerző volna? Az azért talán mégsem. Igaz, hogy az ő kromatikától zsúfolt művészete is a múlt felé fordul - de hiányzik belőle az idézőjel, az irónia könnyedsége és eleganciája. Itt minden komoly, itt nem hunyorítunk,

itt farkasszemet nézünk

Hogy mivel és kivel, az már kimondatott: Bach és mindenekelőtt Brahms kőtáblákba vésett zenei tízparancsolatával. A klarinétművek lemeze azt sugallja: mindenekelőtt Brahmsszal. Nem csoda, hiszen Reger számára Johannes Brahms három kései műve, az op. 115-ös h-moll klarinétötös (1891) és az op. 120-as két klarinétszonáta (1894) szolgált mintaként a maga hasonló műfajú kompozícióinak megalkotásakor.

A lemezen három klarinétszonáta (Asz-dúr és fisz-moll, op. 49/1, 2, 1900; B-dúr, op. 107, 1909), három leheletrövid karakterdarab (Albumlap, Tarantella, G-dúr románc, 1902), valamint Reger utolsó opusszámot viselő műve, az A-dúr klarinétötös (op. 146, 1916) hallható. E kompozíciók hangulata erőteljesen, mondhatni átütően brahmsi - rá utal a zene által kifejezett lelkiállapot, a szelíd líra, a rezignáció, melyet Reger a végletekig fejleszt, szinte abszolutizál. Regert tehát a jelek szerint nem egyszerűen Brahms, hanem a kései Brahms: az 1890-es évek lemondással teli, alkonyfényű zenéje kerítette hatalmába. Ami viszont Regernél döntően más, mint Brahmsnál, az a harmóniai és hangnemi talajtalanság érzete, a formák elmosódó körvonalai. Szerzőnk ritkán segíti a hallgatót a tájékozódásban: szonátáival ismerkedve nem mindig tudjuk - főleg a saroktételekben -, hol is tartunk, mennyi van még hátra a folyamatból. S ha már a saroktételekről esett szó, a lemezen hallható műcsoport jellegzetes tulajdonsága, hogy (az eddigiekkel összefüggésben) hiánycikk benne a lendületes nyitótétel vagy finálé: a tempók a forma pilléreinek számító nagy, szélső tételekben is komótosak, a ritmusok lágyak. Minden felpuhul, minden töprengő és meditatív.

Klenyán Csaba épp ezt a puhaságot adja vissza

csodálni való kifinomultsággal

Végtelenül szelíd pianókat és pianissimókat fúj (a legmagasabb regiszterben is!), százféle pasztellszínt képes kikeverni, kristálytiszta az intonációja, és töretlenek a legatoívei. Ugyanakkor nagy hangon is mer játszani, gazdag a hangszer mély fekvésének hangszín- és dinamikai tartománya. Jeleztem, hogy a Miért éppen Reger? kérdésre az előadót érintő válasz is kínálkozik. Nos, a 33 éves Klenyán Csaba, a fiatal magyar fúvósnemzedék egyik legnagyobb tehetsége széles körben ismert mint újat kereső, eredeti gondolkodású muzsikus, különleges műsorok kedvelője és kortárs kompozíciók elkötelezett tolmácsa. Mivel a klarinétrepertoár szűkös, és mivel e behatárolt területen a standard szerzők között Mozartot, Webert, Brahmsot tartja számon a zenésztársadalom, a közönség számára Klenyán lemeze is felfedezés, a játszott művek körének hasznos tágítása beleillik abba a kedvező képbe, amelyet a művész önmagáról kialakított. A szonátákban szuggesztívan és ösztönző partnerként zongorázik Csalog Gábor, a kvintett vonós szólamait kifogástalan technikával és ihletetten játssza Somogyi Péter, Viniczai Éva, Benkő Márta és Déri György.

Csengery Kristóf

Hungaroton, HCD 32034-35

szerző
Csengery Kristóf
publikálva
2002/15. (04. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...