45, 49, majd 56 után évtizedekig tilos volt beszélni-írni az emigráns Dohnányi Ernő (1877-1960), Veress Sándor (1907-1992) és Ligeti György (1923-2006) zenéjéről, s alkotásaik sem szólalhattak meg. Idővel engedett a diktátum szorítása, és a rendszerváltozással minden maradék korlát ledőlt, de a csonkolás hatása máig érzékelhető: egyik életműnek sincs magyar zenetörténész által írt, teljességre törekvő, korszerű monográfiája, és a hazai hangversenyéletben sem szerepelnek méltó súllyal. Ligeti az UMZE Kamaraegyüttes kilenc éve tartó Hommage-sorozata révén jobban áll, Dohnányi is felbukkan itt-ott, s az ő műveiből viszonylag sok hazai hanglemezfelvétel készült. Ligetiéiből szinte kizárólag külföldiek léteznek. Veress az abszolút vesztes.
A zeneszerző 1949-ben hagyta el Magyarországot: Bernben tanított és alkotott haláláig. Legjelentősebb növendéke Heinz Holliger (1939) zeneszerző, karmester, az utóbbi fél évszázad legnagyobb oboaművésze. Hálás tanítvány, aki ébren tartja mestere emlékezetét. Jó párszor járt az elmúlt negyven év alatt Magyarországon: legutóbb néhány napja a Budapesti Fesztiválzenekart vezényelte a BMC-ben, megragadva az alkalmat, hogy a műsor első számaként egy terjedelmes, jelentős és idehaza ismeretlen Veress-művet tárjon a magyar közönség elé. Ami történt, jellemző a hazai kultúrára: egy külföldinek kell idejönnie, hogy ő ismertessen meg minket azzal, ami a miénk.
Veress kései műve, a vonós-fúvós-ütős ensemble-ra komponált nyolctételes Orbis tonorum (A hangok világa - a cím Comenius Orbis pictusára hajaz) színes kisformák sorozata, erős ábrázoló szellemmel, sőt narrativitással. Alaptémája vélhetően múlt és jelen, múlt és jövő konfliktusa: az olykor drámai, máskor humoros vagy letargiát sugárzó miniatűrök kimondatlanul a "merre tart a zeneszerzés" kérdését vetik fel gazdag invencióval és nagy mesterségbeli tudással, a "minden egész eltörött" rezignált alaphangulatában. Holliger és a betanításában egész este perfekt teljesítményt nyújtó BFZ a mű beszédszerűségére, karakter- és színgazdagságára hívta fel a figyelmet.
Kisformák után újabb kisformák, mester után másik mester, csak ezúttal már nem Holligeré, hanem minden progresszív zeneszerzőé: Arnold Schönberg. Az ő Hat kis zongoradarab című sorozatát (op. 19, 1911) hangszerelte meg Holliger igen változatos összeállítású és színes kamaraegyüttesre, kissé a Schönberg-kör által 1918 és 1921 között működtetett Zenei Magánelőadások Társasága szellemében. A darabok kreatív továbbgondolása és a körültekintő historizmus egyszerre munkál Holliger adaptációjában, mely a dallamok több hangszerre való szétosztása által még inkább hangsúlyozza a tételek fragmentumszerűségét s így modernségüket.
A szünet után áttértünk Holliger saját kompozícióira és a kisformákról a nagyformákra - de a két hosszabb műben ismét apró szigeteket alkottak az elkülönülő karakterek, s így továbbra is az erős tagoltság vidékein kalandozhattunk. Meta Arca című vonószenekari opusában (2012) Holliger úgy ünnepli a fél évszázados jubileumát ülő Camerata Bernt (a cím is a camerata anagrammája), hogy sok egymáshoz illesztett zenei jellemképből, karikatúrából alkot nagy Egészet, egy zenei "Így játszotok ti" keretében mutatva be az együttes ötven évének karmestereit, koncertmestereit. E nehezen dekódolható, nagyon személyes zenei magánkommunikáció hallatán a hallgató önkéntelenül is Kurtág kései stílusának "üzeneteire" asszociál. És végül egy versenymű, a Janus szintén 2012-ből, a mozarti hegedű-brácsa párosra, Muriel Cantoreggi és Geneviéve Strosser bravúros előadásában - egy mű, mely a szigorú megkomponáltsághoz az improvizáció, a nagy lélegzethez a felaprózódás, a primeren zenei megnyilvánulásokhoz a fúvókákba huhogott lélegzet és a húrok fölött hangtalanul meglengetett vonók opcióját rendeli: zene mellé színházat és költészetet. Kortárs darabok egy teljes estén át - felsőfokon.
BMC, április 25.
