Dékei Kriszta

Csató pályája Király Gáboréval együtt indult; a kétezres évek elején meglepően friss, archaikus, expresszív és szinte brutális képi nyelvvel jelentkeztek, s mint „csoport” számos közös kiállításon szerepeltek. Míg Király (kisebb megszorítással, de) „úgy maradt”, Csató folyamatosan építi festészeti nyelvét, nem véletlen, hogy 2013-ban elnyerte a rangos Esterházy-díjat.

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen a tervezőgrafika tanszék meghívására workshopot és előadást is tartott a New York-i School of Visual Arts professzora. A művésszel a délszláv háborúról, az amerikai adórendszer művészetet támogató vonásairól, a toleranciáról és a diszlexiáról beszélgettünk.

A Magyar Képzőművészeti Egyetemen látható kiállítás a 2016-ban ugyanitt megrendezett Fotó/Modell folytatásának tekinthető; most az egyetem könyvtárából, levéltárából és művészeti gyűjteményéből válogatott anyag az 1860-as évektől az 1910-es évek közepéig tartó időszakra fókuszál.

Nem elírás; a furcsa cím az AQB Project Space-ben kiállító művészek – Gerber Pál, Hecker Péter és Keresztesi Botond – vezetéknevének magánhangzóiból áll össze. A nagybetűs írásmód jelzi, nem kispályás művészekről van szó, a magánhangzók egyesítése pedig azt, hogy a szokásos, csoportos (vagy két/három/ négy művészt felvonultató) kiállításokkal ellentétben itt a művészek munkái nem válnak el egymástól, hanem együtt szerepelnek.

A Magyar Nemzeti Galériában látható, közel 350 művet felvonultató megakiállítás voltaképpen a szocialista realista (szocreál) időszakot követő szocialista modernista (szocmodern) irányzat rehabilitálása, majdhogynem piedesztálra emelése. De sok minden más is. A Petrányi Zsolt által rendezett kiállításnak ugyan van követhető koncepciója, vannak látványos megoldásai, de akad igen sok problémája is.

Az 1965-ben festőként végző és több mint tíz éven át restaurátorként, később kisképzős tanárként dolgozó, majd a mostani kiállításnak is helyt adó egyetem grafikai tanszékén oktató művésznek utoljára 1998-ban volt retrospektív életmű-kiállítása az Ernst Múzeumban.

A kortárs művészet egyik legmeghatározóbb alkotójával a mai magyar politikai helyzetről a Prima Primissima díj elnyerését követően beszélgettünk.

Az immár másodszor megrendezett Off-Biennále a független és erős nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező művészeti szcéna projektje, amely állami támogatás nélkül, alulról szerveződve épül fel.

Szemzőt elsősorban zenészként ismerjük: a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola fuvola szakán végzett, nevéhez köthető a repetitív és minimalista zeneműveket előadó 180-as csoport megalapítása (1979–1989), továbbá eddig tizenhárom nagylemeze jelent meg, köztük például az 1993-as Narratív kamara darabok, ahol a neoavantgárd meghatározó alakjainak szövegeit dolgozta fel (Hajas Tibor: A halál szexepilje, Erdély Miklós: Optimista előadás).

A Trapéz Galéria két kicsiny terében látható kiállítás egyrészt illeszkedik az utóbbi időben egyre-másra nyíló, a magyar neoavantgárd művészet meghatározó alakjainak szentelt tárlatok sorába, másrészt szervesen kapcsolódik Lakner három éve ugyanitt bemutatott munkáihoz, azaz az 1968 és 1974 között keletkezett művekhez (a művész ekkor, majd negyven­éves korában emigrált Németországba).

A művészt nem ismerem, de pár éve egyszer találkoztunk; beszállt mellém a házunk liftjébe. Míg felfelé utaztunk, folyamatosan azon gondolkodtam, hogy megszólítom. Csupán egyetlen mondatot mondtam volna: „Örülök, hogy egy liftben utazhatunk.” Ha a gyávaságomat nem is, a belterjesnek tűnő poént remélem, hogy megértik, miután jobban rálátnak a TÓTalJOYS univerzumra.

Bár a művész a kilencvenes évek közepén rátalált egyéni kézjegyére, nagyobb mediális visszhangot csak a tavalyi Nemzeti Szalonban bemutatott munkája (Nemzeti Rend Art, alcím: A tirannusz ánusza a Városligetbe vándorolt) miatt kapott, ráadásul sikerült a művészeti szcéna állóvizét is felkavarnia. Pedig Baranyai következetesen ugyanazt csinálja; annyi változott csupán, hogy a magát apolitikusnak mondó, csak a hülyeségre allergiás művész festett egy erős, de könnyen dekódolható politikai olvasattal bíró művet (lásd a narancs.hu-n tavaly megjelent interjút: „A nagy Orbanescu elnök dicsőségére”).