E munkák nem a „valóság”, a természet leképezései vagy ábrázolásai, hanem olyan problémákkal, kérdésekkel foglalkoznak, mint a valóság és a tárgy közötti referenciális űr, az elemi jelek, a színek vizsgálata, a geometrikus formák és a mértani testek kapcsolata, a variabilitás, a végtelenül táguló sorozat jelleg vagy a tárgyban rejlő, csak képzeletben „előhívható” szerkezeti komplexitás. A leírásból riasztóan ridegnek és hűvösnek tűnhetnek az ilyen típusú strukturális művek, de ez ne tévesszen meg senkit; a szavak gyakran elfedik azt a minimális területen kibomló sokszínűséget és gazdagságot, nota bene szépséget, amelyek egyes munkákból kibonthatók.
A két művész közös kiállítása is ezt példázza. Mind Bálványos Leventének, mind Varga Györgynek volt már állandó kiállítása a Három Hét Galériában, sőt dolgoztak is együtt. Fóti Lázárral kiegészülve alkották a Carrot csoportot, s olyan munkák kapcsolhatók hozzájuk, mint a gyöngyösi Tas pusztát elborító, nagyra nőtt „zöldségszobrokból” összeálló Répaföld, illetve a hatalmas, áttetszően derengő Sófal a Budapesti Műszaki Egyetem Kármán Tódor Kollégiumában.
A két művész hét-hét munkája nem különül el egymástól, mintegy felerősítik a bennük rejlő minimalista motívumokat. A festőművész Varga eszköztára nagyon szűkre szabott, festett képei esetében elég hozzá egy fecskendő, kevés szín és egy pattintó zsinór. A fecskendőből kicsorgó festék a zsinór mentén lefolyik a felületen, ha oldalra fordítja a vásznat, akkor keresztben is. A négyzethálós síkok sosem tökéletesek, egyes szürkésfehér vagy fekete festékpászmák „kitörnek” a szimmetria börtönéből, mások túlcsorognak a felületen, a tengelyesen szimmetrikus osztásokat megbontják a nagyobb aszimmetrikus egységek. A csurgatott képeken is meglévő, kisebb kivágott és áthelyezett képekből összeálló egység Varga képtábláin is megjelenik, a feszített vászon kisebb-nagyobb képtáblák, képrészletek együtteséből áll össze, „struktúrája, összetettsége van, és a motívum erre reflektál vagy rezonál, felesel, alkalmazkodik, variálódik, ellenpontoz és ellensúlyoz”. A csurgatott képek esetében a véletlennek is szerepe van, de a művész maga is belenyúl a műbe, elmaszatol, kitakar, esetleg a háttérben „elrejt” kisebb, olyan morandisan színesebb egységeket. Az arányok, a vonalak játéka, a részletek harmóniába csomagolt diszharmóniája lenyűgöző – és férfi művész esetében ritka módon érzéki is.
A kiállított művekhez nem tartoznak címek és évszámok, de Bálványos esetében azért tudható, hogy a címben jelölt részletek egyben merítések is az életmű egyes szakaszaiból, illetve korábbi művek problémafelvetéseit továbbgondoló művekből.
Bálványos olyan szobrász, aki nem szobrokat készít – bár van magvalósult köztéri műve is (a József Attila-síremlék a Fiumei úti temetőben vagy a Collegium Budapest udvarán a Raoul Wallenberg-emlékmű). Egyfajta határvidéken mozog, hol az építészet és szobrászat, hol a relief és az érzékeny felületű képsík határmezsgyéjén. Blogjának alcímében a minimalista, kortárs, konstruktív és konkrét fogalmakkal jelöli azt a területet, amely érdeklődésének középpontjában áll. Valójában a tér egyfajta folyamatos redukciójával, a felszínből „kilépő” elemek minimalizálásával, a „mélység nélküli felszín” vagy másként a „minimális mélység játékával” foglalkozik. Munkáit a geometrikus elemek rendkívül bonyolult és intellektuálisan érzékeny használata, a szimmetria és az aszimmetria közti lebegés jellemzi. A kiállításon szerepelnek (a korai munkáira is visszautaló) talált és használt falécekből építkező síkreliefek (Varga egyik munkája is talált anyagra, egy színpadi kellék hátoldalára készült). A konstrukciót néhol vidáman és váratlanul megtöri egy-egy részlet (a lécek közé ékelődő kék kocka, vörös négyzet) vagy anyag (tonettszék íves háttámlájának részlete?). Van itt méhviasz kép; a negatív irányban, azaz a kép síkjától befelé táguló kisebb tárgyakról készült kontúrlenyomatok ebben az esetben egy alakkirakós gyerekjáték elemeire emlékeztetnek. (A villanykapcsoló formáját visszhangzó kis kollázs esetében pedig vélelmezhető ifjabb Bálványos közreműködése.)
A koronaékszer kétségtelenül a grafitmű. A fehér gipszből kitüremkedő grafitkazal, a sík és a tér határán elhelyezkedő, a véletlen játékából összerendeződő grafitboglya, az alig háromdimenziós, jéggé dermesztett grafit-cérnaszálak voltaképpen „vakon” készülnek; a technika miatt a művész nem látja előre a végeredményt – de a kereteket, a kompozíció összképét befolyásolni tudja.
A kiállítást az egyes művek részleteibe merítkezés és a művek közötti párbeszéd mozgatja meg. Ha figyelünk, mi is részesei lehetünk.
Három Hét Galéria, Bp. XI., Bartók Béla út 37.; nyitva: június 25-ig
