Az öt (nő)művész jelenlétének más oka van. 2018-ban a Ludwig Múzeum Közös ügyeink – Együttműködésen alapuló művészeti projektek című kiállításán ugyanis együtt vettek részt a Meglátjuk! c. projektben, amelyben vak vagy gyengén látó emberekkel közösen hoztak létre műveket. Nyilván ennek a kiállításnak az újszerűsége-sikere indokolta, hogy a kiállítás kurátorát (Simon Andrea) felkérték egy újabb kiállítás megrendezésére. Az ő (egyébiránt helyes) döntése tehát, hogy az alkalmi projektpartnerekben megtalálja a közös nevezőt, elősegítve egy csoport létrejöttét, amelynek mindegyik tagjában közös elem a mánia. Ezt azért meg is alapozta, hogy Szíj Kamillának és Szira Henriettának már volt 2015-ben Sepsiszentgyörgyön olyan közös kiállítása, mely a Manianimae – Testet öltött mániák címet viselte.
A mánia ebben az esetben nem a görög szó jelentésére hajazó őrjöngést vagy felfokozott tudatállapotot jelenti, s nem is a pszichés betegségét, sokkal inkább egyfajta alkotói stratégiát, amikor a művész, kilépve a mindennapok mókuskerekéből, megteremti a számára biztonságos, a konkrét időtől és aktuális eseményektől mentes valóságot-művészetet, amelynek fontos része, hogy újra és újra, akár hónapokon át, éveken keresztül kvázi „ugyanazt” (a művet vagy műveket) csinálja. Nem repetícióról van szó, hanem szűk mezsgyén belüli finom elmozdulások soráról, eszközök, technikai megoldások redukciójáról, kiteljesedésről az ismétlésben és a monotóniában, a megteremtett saját időről.
Persze mindegyik művésznek saját egyénisége, erős egyéni kézjegye van – a minimalitásból, a fókuszált figyelemből más és más, egyenként is nagyon érdekes világ áll össze, bár mindegyikben közös, hogy az ismétlődő elemekből, monoton, apró mozdulatokból olyan eredmények születnek, amelyeket nem túlzás szuperlatívuszokkal illetni. 280 ezer gemkapocsból összeálló függöny, amely 250 kilogrammos súlyának ellenére transzparens és könnyed. A művet az autistákkal is sokat foglalkozó Tarr Hajnalka készítette, a már meglévő elemeket pedig a debreceni felnőttpszichiátriai osztály nappali részlegének betegei egészítették ki. Vagy ott van a 24 ezer puzzle-ból összeálló mű, mely egy híres festmény (Botticelli Vénusz születése) új „verziója”. Ha az eredeti mű minden része tartalmazza az egészet, akkor vajon az új, összekevert „Botticelliben” is megvan ugyanez? Szintén Tarr munkája a 110 ezer tűzőkapocsból épített, térben lebegő doboz, amelyet a néző pozíciója és a fényhatások hoznak mozgásba.
Míg Tarr pszichiátriai betegekkel dolgozik, Szira Henrietta bevallottan saját problémáinak megoldásárára használja a képzőművészeti alkotást. Rendkívül megindító, s egyben bátor tett, hogy közzéteszi, hogyan vélekedtek a pszichiáterei arról, hogy éjszakánként mániákusan autót vezetett (2 ezer óra minden cél nélkül), s az is, hogyan tudta elengedni meghalt nagyanyját, hogyan tudja az elmúlást és a halált feldolgozni. Nemcsak a 160 tojásból gyúrt tésztaterítő mutatja ezt, hanem az a videó is, amelyen 11 órán keresztül végzi azt a tevékenységet, a csigatészta-készítést, amelyből nagymamája egész élete során élt.
A nagymama Imre Mariann munkáján is felbukkan. Az írástudatlan asszony 93 évesen tanulta meg leírni a nevét (Sütő Jánosné); mindennap többször is gyakorolta, azaz belevéste a határidőnaplójába. A Határidőnaplóhoz tartozó Törölközőt (a damilkötésbe dermedt vízcseppeket) egy 41 méter hosszú gyöngysor egészíti ki. Imre munkái nem „keverednek” a többi művész alkotásaival, így egyfajta minikiállításként is felfogható. Ebben az esetben az igazi és a hamis gyöngyszemekből összeálló rózsafüzér (amelyet vakokkal együtt készített a Ludwig Múzeum már említett kiállítására) egyszerre imádkozás és utalás a nagymama mindennapos gesztusára.
Benczúr Emese legismertebb műve a Ha száz évig élek is – a „day by day” feliratú, előre gyártott ruhacímke-tekercsekre 8 éven keresztül, napról napra az „I think about the future” feliratot hímezte fel (a projekt akkor állt le, amikor a 100 évre megrendelt tekercsek maradékát ellopták a művész autójából). Szintén napi, de csak egy hónapig tartó tevékenységet mutat be a kiállítás legkorábban készült műve. Benczúr ezen projekt során egy Levi’s boltból származó, az eltérő méretek miatt levágott nadrágszárakra (240 darab) hímezte rá „Az egyformaság viszonylagos” feliratot.
Szíj Kamilla alkotásai lógnak ki a leginkább a sorból. A művész fejben rajzol, de a végeredményt a maga teljességében a nagyméretű művek esetében (pl. 12 méter hosszú vagy 4,5 méter magas rajz) szinte sosem látja. A végletekig redukált nyelvből (papír, ceruza, vonal) minduntalan új világok jönnek létre, hol hullámörvények, hol hegyek, hol a mikro- és makrokozmoszt „leképező” vonalhálók, melyek ki is lépnek a térbe.
A munkákat lélegezteti és szépen összeköti a kiállítás rendezése. Például a Tarr Hajnal gémkapocs függönyét visszhangzó, 15 ezer felragasztott tűlevélből álló „kapu” (Szira Henrietta), és az ezt megerősítő „day by day”munka, nem beszélve a térben szinte lebegő művekről. Ritkán látni olyan kiállítást, ahol a személyes tér- és időszegmensek, a befelé forduló, meditatív munkák ennyire kinyílnának. Amikor a belső szükségletből épített időszigetek befogadják a látogatókat.
MODEM, Debrecen, nyitva: június 23-ig. A Múzeumok éjszakáján bárki a saját mániáját is bemutathatja, a részletek itt: www.modemart.hu/
ez-mar-mania-felhivas/
