A verseny győztese, a 17 éves Molnár Csilla Andrea 1986-ban öngyilkos lett. Eperjesi Ágnes projektje az esemény részeként készült Szépségakciót,
Pauer Gyula gipszszobrait, ezen belül pedig a Molnár Csilláról készült (ma a Magyar Nemzeti Galériában található) bronzszobrot teszi kritika tárgyává.
A három és fél évtizede a Kongresszusi Központban megrendezett és tévén is sugárzott esemény egyszerre ötvözte a Kádár-kori kisstílűséget és a vadkapitalista mohóságot (valójában egy cigarettareklám-biznisz nyélbe ütésére szolgált), ahol „a pénz, a nyereség és az üzletorientált gondolkodás összekeveredett a prüdériával, a sznobsággal, az urambátyám-tradíciókkal”. A szocialista királynő megválasztásának történetét Friderikusz Sándor Isten óvd a királynőt! című riportkönyve (1987) és Dér András – Hartai László: Szépleányok című dokumentumfilmje (1986) dolgozta fel a legpontosabban (ez utóbbi az interneten is elérhető). A kiszolgáltatott, a szépségiparról és az üzletről mit sem tudó lányokat rávették, hogy kizárólagos szerződést írjanak alá a Magyar Média Reklám és Propaganda Vállalattal. Ez nagyjából azt jelentette, hogy még saját testük és lehetséges jövőjük felett sem rendelkeztek szabadon (a feltételeket csak egyetlen versenyző, Kalmár Zita nem írta alá, őt többször megpróbálták kizárni). A korona ünnepélyes átadásakor derült ki (a ceremónia során a tévénézők is láthatták a „Kárpát-medencei géniusz testi mását”, s a győztes egyébként egy húsipari cég által összerakott ajándékkosarat is kapott), hogy a királynő és udvarhölgyei még egy díjat kapnak, Pauer Gyula szobrot készít róluk. Aktszobrokat.
A gipszlenyomatok elkészítése órákat vett igénybe. A lányokat kalodaszerű ketrecbe zárták, miközben szorgos férfikezek kenték rájuk a gipszes gézréteget (egy modellen öten-heten is dolgoztak), majd a száradás után leemelték a héjakat. Pauer elképzelése – miszerint dokumentálja a szépséget, a társadalmi eseményt s egyben az egész abszurd helyzetet – akkor vált tarthatatlanná, amikor megjelent Fenyő János (a későbbi médiacézár) a műteremben, és fényképeket készített a meztelen lányokról. A pornográfia határát súroló képek aztán a Lui magazinban jelentek meg a lányok tudta nélkül (Molnár Csilláról viszont csak a gipszszobrot szerepeltették, egyébként nem léphetett volna fel nemzetközi versenyeken).
Pauert ezután sok bírálat érte (és maga sem volt elégedett a projekttel), de a szakma nagy része összezárt mögötte. Molnár Csilla végül elkészült szobrát pedig „felejthetetlen és enigmatikus, vizuális legendaként” emlegették. Tény, hogy a szobornak a modell tragikus halála, a pillanatnyiság és az öröklét között lebegő hatása ad erős legitimációs (és kanonizáló) erőt.
De ahogy Eperjesi is írja: „A szoborral foglalkozó írások egyike sem reflektál sem a tárgyiasítás esetleges problémájára, sem az erotika és a szexizmus közötti különbségre.” Például arra, hogy a királynőt, aki pozíciójánál fogva elérhetetlen (szinte szent és sérthetetlen), és könnyen nevesíthető, művészek vagy férfiak érintették meg, hogy mennyire ambivalens a modell (a meztelen, erotikus női test) és a művész (felöltözött férfi) viszonya. Maga a kiállítás címe is erre utal, a díjat ugyanis úgy konferálták fel, mintha nagy megtiszteltetés lenne a nők számára.
A kiállítás központi eleme Eperjesinek a Magyar Nemzeti Galéria kupolatermében 2018 októberében megtartott performansza. Az Érezze megtiszteltetésnek során (a divat-, reklám- és filmiparban is használt, de politikai konnotációkat is hordozó) vörös kifutószőnyegbe „öltöztette” a szobrot, s az anyag így egyszerre keltette a palást és az uszály képzetét. Erre a textilre egyenként fűzte fel az Érezze megtiszteltetésnek felirat betűit, majd a végén az anyagot feltűzte a terem falára. A Fészek Galéria terében egyrészt e performansz dokumentációja látható, másrészt a szépségkirálynő-választáshoz kapcsolódó, az eseményekhez különböző megközelítéseket kínáló dokumentumok, néhány oldal Friderikusz könyvéből, kritikák a filmről és a Szépségakció-projektről, úgynevezett trafikképek a Lui magazin 1986. januári számából, illetve a szobor leírókartonja. Az emeleten egyetlen mű található: egy üres, testmagasságú vasállvány, amelyet a Molnár Csilla-szobor fejének vörösre színezett mása keretez (Pátosz és kritika, 2019).
A mű egyszerre emeli piedesztálra az embert és fosztja meg a testét összeszorító béklyóktól, a tárgyiasítás elsődleges célpontjától.
Bár a művészre erősen hatott a metoo-kampány, kritikája nem túlzó, finom és érthető. Ugyan Pauer héjszobrait nem feltétlenül szerencsés elválasztani a korábban, hasonló alapon készült szobraitól, vagy kiragadni a korból, amelyben létrejöttek, ahol a nőkhöz való hozzáállás egészen más volt, mint napjainkban, de tény, hogy a művész a médiajelenlét érdekében, illetve annak mechanizmusát pontosan fel nem ismerve elvesztette kritikai érzékét, koncepciója pedig átgondolatlan volt. Nem sikerült „szociológiai mintát venni a társadalomról”, „leleplezni a szépség mítoszát”. De ez a Molnár Csilla-szobor művészi értékét szerintem nem befolyásolja.
Fészek Művészklub, Galéria és Herman-terem, nyitva: június 14-ig
