Kiállítás

A cumizó malac és a japán nyúl

Erik Kessels több élete

Képzőművészet

Augusztus elejéig látható a San Franciscó-i MOMA kiállításán Erik Kessels (1966) holland formatervező, kurátor és gyűjtő legismertebb installációja, a 24 hours photos, egy 2011-ben induló projekt újabb változata. Kessels a rendelkezésére álló helyeket annyi kinyomtatott fényképpel tölti fel, amelyet az aktuális évben egy nap alatt átlagosan a Flickr, a Facebook közösségi hálózatokon és a Google oldalain megnyitottak vagy feltöltöttek.

Augusztus elejéig látható a San Franciscó-i MOMA kiállításán Erik Kessels (1966) holland formatervező, kurátor és gyűjtő legismertebb installációja, a 24 hours photos, egy 2011-ben induló projekt újabb változata. Kessels a rendelkezésére álló helyeket annyi kinyomtatott fényképpel tölti fel, amelyet az aktuális évben egy nap alatt átlagosan a Flickr, a Facebook közösségi hálózatokon és a Google oldalain megnyitottak vagy feltöltöttek. Míg a képhegyek, fotótengerek 2011-ben még „csak” mint­egy 1 millió darabból álltak, 2019-ben egyedül a Facebookon 300 millió nyilvános fel- és letöltéssel számolhatunk. Ez az irdatlan mennyiség, a tömegfotózásból eredő „képtúladagolás” nemcsak a fényképek értékének devalválódására mutat rá, hanem arra a felelősségre is, hogy ugyan mi célból növeljük tovább ezt a gigantikus mennyiséget.

Kessels viszont olyan művész, aki úgy foglalkozik a fotográfiával, hogy szinte egyáltalán nem készít fényképeket – a kiállításon a kakukktojás egy sorozat, amelyet a különféle „bibiket”, sérüléseket és monoklikat szerzett gyermekeiről készített. Nem véletlen, hogy a háttértörténet ismeretének hiányában (azaz, hogy a gyerekeket nem felnőttek bántalmazták) egyetlen kiadó sem vállalkozott a kötet megjelentetésére.

Nem mintha a művésznek szüksége lenne erre; a KesselsKramer kommunikációs ügy­nök­ség művészeti vezetőjeként 1998 óta több mint hatvan könyvet adott ki, melyek mindegyike magán hordozza Kessels védjegyét. A művész talált fotográfiákkal foglalkozik, a különféle archívumokból és magángyűjteményekből származó képeket pedig afféle ready-made-ként kezeli: újrahasznosítja és új kontextusba emeli azokat. A felhasznált, felnagyított, installációkba rendezett, illetve az In almost every picture (Szinte minden képen) című kötetsorozatban publikált munkák jellegzetessége, hogy sorozatokat alkotnak, van bennük valamilyen hiba, furcsaság, és valós vagy fiktív történetek állnak mögöttük.

A Mai Manó Ház kiállításán látható tizenhét projektből tíz ebből a sorozatból származik – a merítés a harmincas évektől az ezredfordulóig terjed. Talán a legkorábbi Ria van Dijk furcsa élettörténete. Van Dijkról 1936-tól szinte minden évben egészen napjainkig készültek olyan fényképek, amelyeken vásári céllövöldében látható lövésre emelt puskával. A kép a sikeres lövés jutalma volt, a távkioldó akkor lépett csak működésbe, ha a nő betalált. Hasonlóan egy nő áll annak a sorozatnak a középpontjában, melyet Kessels egy bolhapiacon talált. Egy feleség – mint később kiderült, Josephina Iglesias – 12 éven át mosolyog és pózol rendületlenül kirándulás, utazás és nyaralás közben, mi, nézők pedig végigkövethetjük a divat változását és a lassú öregedés folyamatát.

Egy videón egy „rögeszme”, egy „érzéki, erotikus dolog” állomásait nézhetjük végig. Fred (a fotós) csak­is olyan fényképeket készített a modellről (feleségéről), melyeken jól öltözötten elmerült, pezsgőzött a vízben, medencében.

28 fekete-fehér fotó egy kétpetéjű, de egymáshoz öltöző, sétáló és utazó ikerpárról a második világháború idejéből – az utolsó képekről már hiányzik az egyik testvér, de virtuális helyét a képen és a kompozícióban a megmaradt nővér még sokáig fenntartja. Ez az egyetlen sorozat, amelyen a privát történelem és az egyetemes történelmi folyamatok érintőlegesen ugyan, de összekapcsolódnak – ami sokkal jellemzőbb eleme a Magyar Nemzeti Galériában bemutatott Fortepan archívumnak. S bár a Fortepan interneten elérhető oldalán majd’ 120 ezer privát fotó található (ezzel persze megnövekszik a megtekintésre felkínált fényképek száma a világhálón), a képek jogdíj nélkül, ingyenesen felhasználhatók. Kessels viszonya ehhez kicsit ellentmondásos, mert ugyan „kifejezetten elutasít mindenfajta kizárólagos birtokviszonyt a fotókkal kapcsolatban”, mint felhasználó (kisajátító) viszont csakis (értelemszerűen pénzért árult) albu-mai­ban (és szintén belépődíjas kiállításain) mutatja be azokat.

Kessels anyagában nagyobb szerepet kapnak az állatok is, például egy fekete kutya, amelyet szerető gazdáik képtelenek voltak a Polaroid géppel lefotózni, mert mindig titokzatos feketeségbe burkolódzott. Egy másik sorozat „főhőse” a kismalac, egy montréali étterem sztárja, amelyet (illetve évről évre változó társait) a helyi fényképész, Jean-Paul Cuerrier 1938-tól közel 35 éven át fotózott, amint a megvidult étkezőtársaság éppen üvegből cumiztatja, simogatja vagy farkincáját fogdossa. A jelenetek morbid abszurditásánál (az étkezésre szánt, feltehetően pár nap múlva legyilkolt és feltálalt állat mint játék tárgy) jóval viccesebbek a – kiállítás plakátján is megjelenő – japán nyúl, Oolong kalandjai, amelyet gazdája, Akutagava Hironori 1999-től kezdett fényképezni és posztolni. Mivel a kisméretű állatkának szokatlanul lapos a koponyája, kiválóan el lehet rajta helyezni tárgyakat: almát, játék autót, süteményt vagy tojást. A fogyasztás kritikája vagy az ember és a háziállat szimbiózisa? Ki tudja. Kessels nem mesél, csak felvillant történeteket.

Illetve mint dizájner nagy léptékben és látványosságban gondolkodik. A kiállítás része egy szoba is (Albumszépség), egy csakis felnagyított családi képekkel tarkított installáció, ahol még a szőnyeg is reprodukciókból áll össze. Egyszerre vonzó és taszító látvány – mégis, ki képes lábbal tiporni emberi képmásokon?

Mai Manó Ház, nyitva: augusztus 18-ig

Neked ajánljuk