Kiállítás

Arcok, utcák, terek

Megfigyelések – Kim Corbisier munkáiból

Kim Corbisier 27 évesen öngyilkos lett – kiugrott egy erkélyről 2012-ben. Két embert ismertem, aki nekrológot írt róla, vagy szóban megemlékezett életéről és haláláról. Pár év múlva mindketten öngyilkosok lettek.

Corbisier nagy művész volt, fiatal kora ellenére lezárt életművel, írta róla tanára, Halász András. Már egyetemi évei alatt is számos ösztöndíjat kapott (Amadeus Alkotói Ösztöndíj, Erasmus, később a Strabag alkotói díja, majd egyéni kiállítás a Kogart Házban), művei szerepeltek csoportos kiállításokon Moszkvában, Kijevben és Marseille-ben. Színésznőként Cannes-ba is eljutott Pálfi György Nem vagyok a barátod című filmjének főszereplőjeként.

A munkák szempontjából általában mindegy, milyen egy művész(nő) személyisége, Kim Corbisier viszont képzőművészeknél szokatlan módon nagyon is karakteres volt. Egy kislány testébe bújt, pulzáló, impulzív és önmagában bizonytalan, ezért biztonságra vágyó nő, aki úgy került Belgiumból Magyarországra, egész pontosan Nagyvenyimbe, hogy anyja öngyilkossága után (ázsiai) apja magyar nőt vett el. Corbisier csak felnőttként, későn tudta meg származása (anyja) pontos történetét. Corbisier transzkulturális volt (ráadásul, ahogy a fennmaradt felvételeken hallható, mindvégig úgy beszélt magyarul, hogy a kiejtésében érződött a francia anyanyelvvel járó jellegzetes hangképzés).

Az Inda Galériában látható válogatás (Corbisier saját készítésű filmjeit is beleértve) 17 munkát (meg egy „vendégművet”) tartalmaz, melyek 2006 és 2011 között készültek. A kurátor, Kozma Zsolt elsősorban arra törekedett, hogy szemléltesse, „a médium-határokon átnyúlva mennyire koherens egységgé, vagy inkább konzisztensen változó művészi gyakorlattá, nyelvvé, világgá állnak össze Corbisier ma is minden meghatározó szempontból (…) friss és érvényes munkái”, melyekre – a legtöbb esetben – jellemző, hogy egyszerre jelenik meg rajtuk a rajzolt és a festett felület. A művész ösztöndíjai és utazásai során rengeteg felvételt készített, majd erre a kihagyásos, az ürességet és a jelenlétet egyszerre hangsúlyozó nyelvre dekódolva írta át a fényképeken megjelenő motívumokat, az arcokat, az utcákat és a tereket. A képeken minden esetben egy nagyváros hétköznapi jeleneteit ismerhetjük fel: lámpás útkereszteződés, bevásárlásból haza igyekvő emberek, koldusok, hajléktalanok által hurcolt bevásárlókocsik, bankautomata előtt álldogáló alakok, utcaseprők kézikocsival, mozgáskorlátozottak kerekes székkel. A rajzolt alapkép és a kifestett motívumok kapcsolata sosem logikus vagy kézenfekvő, ráadásul ez a szisztéma teljesen összezavarja a megszokott képnézési stratégiákat. Az egész és a rész közti furcsa dinamika eleve ránk kényszeríti a kétféle nézésmódot, a festményeket sosem láthatjuk egészen, vagy a részt figyeljük, vagy az egészt.

Maga a kiállítás koncepciója is erre a (címben is megjelenő és az egyik műre is szó szerint utaló) megfigyelésre fókuszál, egész pontosan a tekintetre. A három részre tagolt (bár néhol az időrenden ugyan felülemelkedő) kiállítás központi eleme a kamerát tartó kezet (a művészt) és annak tárgyát, illetve a megfigyelt, a megfigyelő és a néző viszonyát állítja középpontba. Míg az első fejezetben/részben a megfigyelő (a művész) irányítja a figyelmünket az átlagosból és mindennapiból, az időbe vetettségből kiemelt pillanatokra (Sétány, 2009; Úton, 2009; Madame, 2010), a második kiállítási egységben (Látnak minket) ennél bonyolultabb a helyzet. Az itt szereplő művekben (Capté/Elkapott, 2009; A metrón, 2009; illetve a szelfit festménybe forgató Kim, Gergő, Peti, 2008) a megfigyeltből megfigyelő válik; azáltal, hogy a kép „szereplői” kinéznek a művészre (és persze az ezt „tanúként elszenvedő” nézőre, a művet befogadóra), furcsa feszültség keletkezik. Ebben az egységben szerepel a vendégmű, Czene Márta fotóalapú portréja Kimről – a festmény Kim halála után készült, de a fényképet Corbisier felhasználta több munkájában. Ezek egyike (Önarckép, 2008 körül) már a harmadik egységet vezeti fel – nem kell különösebb pszichológiai képzettség ahhoz, hogy a törékeny alak és a mellette lógó, robusztus és láncos emelőszerkezet viszonyában ne azt lássuk, ami. Borzongató kettősséget, lehetőséget a felemelkedésre (siker) és az ezzel járó embert próbáló munkára. Persze a képek értelmezése mindig kontextusfüggő – tehát a mellé-közelébe helyezett más munkák nagyon is befolyásolják az interp­­retáció milyenségét. Ez az önarckép a 2011-ben készített művek közé került. Ebben az időben Kimnek számos kiállítása volt, sok (egyébként nagy méretű) festményt kellett festenie. A megfeszített munka túl sok volt. Nemcsak a korabeli filmfelvételeken látszik az összeomlás, hanem a megrajzolt művek „kifestésének” fellazulásán, a precizitást felülíró, érzelmes ecsetkezelésen. A harmadik „fejezet” utolsó műve egy videó (Utolsó látogatás, 2009), melyben Kim kórházban haldokló nagyanyját keresi fel. A hang nélküli képsorok szívszorítóan szépek, szinte érezni a gyógyszerek szagát. Más halála, de valahogy mégis az övé – s egyszer majd a miénk is.

Inda Galéria, Bp. VI., Király u. 34., nyitva: április 19-ig

Neked ajánljuk