A koncepció másik fontos eleme, hogy a kiállításon nemcsak képzőművészeti alkotások, hanem költemények is szerepelnek: a kiállítók névsorában három költőt és kilenc művészt számolhatunk össze. A két médium azonban egyenrangú szerepet tölt be, a költemények nem értelmezik a műveket, és az alkotások sem illusztrálják a verseket. Tény azonban, hogy a központi motívum mindegyikben megjelenik.
A kurátor emellett úgy véli, hogy „a textualitás intimebb és lassabb befogadhatósága okán” a versek „egészen új percepciókat eredményeznek”. Tény, hogy egy falra applikált vers befogadása teljesen eltér a vizuális művek dekódolásától, de mivel a költemények is műtárgyként kerültek a falakra, így is tekinthetünk rájuk. Ezt a hatást erősíti, hogy a művekhez (a mára már teljesen elterjedt gyakorlat ellenére) nem tartoznak ún. magyarázó-értelmező szövegek. Olyannyira, hogy (ebben viszont hűen követve a kortárs galériák némileg elitista felfogását) a művek elsöprő többségének csak angol címe van. Nem beszélve a kiállítás címéről, amelyet az egyik kiállító művész,
A. K. Blakemore fiatal angol költőnő verséből kölcsönöztek.
A két magyar költő viszont telitalálat. Simon Márton a magyar slam poetry mozgalom koronázatlan királya, mindamellett sikeres és népszerű költő (Polaroidok című, 2013-as kötetének egyes mondatai szinte vírusként terjedtek a Facebookon). Egészen hétköznapinak tűnő verssorai közé gyakran ékel álvendégszövegeket. Itt például az egyik költeményben egy energiaital dobozáról átvett leírás, egy
ready-made olvasható. Szintén slam poetrys Kemény Zsófia (aki egyébként, hogy megkülönböztesse magát apjától, Kemény István költőtől, Apóh Zsófi néven kezdett el írni). Sajnos, nem közölhetem az egész versét, de már a kezdete is üdítő: „A trónteremben – sűrű virágszobrok állnak / nehéz, arany gyertyatartók, a falon lándzsa / és törött pajzs lóg – egymás mellett több egyforma trón van, / és ezekben megbaszott királynők ülnek sorban”.
A szöveg és a kép egymás mellé rendelése a kiállítás első művén is megjelenik. Gáldi Vinkó Andrea (akinek népszerű Paradisco sorozatát a The New Yorker is méltatta) Instax kamerával készült képei mellé a noteszéből kiemelt lapokat helyezett, a sorozatot pedig az azonnal nyomtatható képek elődjének, egészen pontosan a nyolcvanas évek New York-i Polaroid-generáció központi figurájának, Jean-Michel Basquiat-nak ajánlotta (a kiállított művön a virág párjaként álló lapon a nyolcvanas évek ikonikus sztárjainak nevei sorakoznak). Szokatlanul, bár a kiállítástól semmiképpen sem idegen módon a bejáratnál rögtön egy élő és igen méretes virágcsokor fogadja a látogatókat. Valójában ez egy élő csendélet, mely nemcsak az idő múlásával változik, hanem a fotográfus, Klenyánszki Csilla által a vízbe rejtett festék miatt folyamatosan el is színeződik. Klenyánszki Hollandiában tanult, munkáiban fel is fedezhető a holland csendéletfestészet hatása. Az elmúlásra utaló hervadó virág a Vanitas-csendéletek egyik fontos eleme – ezt hangsúlyozza Szűcs Attila memento morija, a növények erdejéből kivillanó koponyák sora. Klenyánszki másik munkáján a művész teste látható: áttetsző harisnyájában hatalmas kardvirág csokorral. Maga a kardvirág fallikus szimbólum – s nem csak a férfiaknak érdemes utánanézni, hogy miért is ne vegyenek olyan csokrot, melybe sárga nárciszt vagy narancsszínű liliomot tűztek, lévén, hogy a virágokhoz kapcsolódó jelentéseket mára szinte csak a virágárusok, illetve az ikonográfiával foglalkozó művészettörténészek ismerik.
A mementó vonulatot erősíti Pósalaki Anett Hana című fotósorozata, amely egy emlékezésre való emlékezés lenyomata. Míg kiskorában mindennap egy szál virágot vitt a nagymamájával a temetőbe, Berlinben valójában ezt az aktust ismételte meg, amikor naponta lefényképezett egy, az eredeti környezetéből kiemelt vadvirágot. Halálra való utalás Kiss Adrian Kapuján is megjelenik egy elszáradt koszorú képében. Voltaképpen furcsa, hogy a győzelemért, nagy cselekedetért „járó” koszorú hogyan vált az évszázadok során az emlékezés növénycsokrává.
A Deák Erika Galéria képviseli a moldáviai származású Alexander Tineit. Festményeinek egyik jellegzetessége a már-már anatómiai pontossággal megfestett részletek és elnagyolt, absztrakt felületek, a térből és időből kiemelt figurák használata, melyeknek testét erekre, vérvonalakra, tetoválásokra emlékeztető színes virágjelekkel teszi jellegzetessé az alkotó. A kifejezetten jól megrendezett, eltérő megközelítéseket szépen egymáshoz kötő kiállítás „eufémikus virága” Moizer Zsuzsa tájképén tűnik fel. A csillámló bibék, ovális levelek, a virág kelyhe mind-mind emlékeztet egy belső „tájra”, a női nemi szervre. Viszont ez már egy másik, nagyszerűségében is egyszerű téma.
Deák Erika Galéria, Bp. VI., Mozsár u. 1., nyitva: április 13-ig
