Kiállítás

A kívülálló

Világok között – Vajda Lajos élete és művészete

Képzőművészet

Az 1941-ben, 33 éves korában meghalt Vajda Lajos műveinek kiállításából sosem lehet elég. Főként, hogy életében is csak két műterem-kiállítása volt, s a szocialista kultúrpolitika is nehezen tolerálta. A Szent­endrén megrendezett, legelső emlékkiállítását 1966-ban gyakorlatilag betiltották, s az 1978-as kiállítása után csak 2008/2009-ben jött el a nagy összegzések ideje.

A Szentendrei Képtár és az Erdész Galéria majd’ 250 művet állított ki, és hasonlóan grandiózus volt a Magyar Nemzeti Galéria válogatása. A Ferenczy Múzeum két éven át készült a mostani kiállításra. Felmerül a kérdés, miben más vagy miben több ez a tíz évvel ezelőtti válogatásnál. Elsősorban abban, hogy a mintegy 150 műből 30 alkotás eddig Magyarországon nem volt látható, hiszen külföldi magángyűjtők birtokolták.

A kiállítást a kurátorok (Petőcz György és Szabó Noémi) kilenc egységre tagolták, s a kezdő és végponttól, illetve egy közbevetett egységtől eltekintve a (különböző fejezetcímekkel ellátott) kronologikus rendet követték, kiemelve az „érzelmi-autobiografikus szempontokat”. Ebben talán a kiállítás számos pontján felbukkanó Vajda Júlia-idézetek egyikére támaszkodtak: „Logikai vitákat nem lehetett folytatni Lajossal, mert nála minden gondolat érzelmien rakódott le, és az ő érzelmi fundamentumaira rakott fel óriási, fantasztikus épületeket.” Ebből következik, hogy például az a személyes narratívában fontos tény, hogy Vajda 16 évesen túlélt csonttuberkulózisa után egy évvel édesanyja is meghalt, itt érzelmi értelmezéssel párosul: „a veszélyezettség, az otthontalanság és az idegenség érzete, valamint a valahová tartozás vágya hosszú ideig meghatározó gyökere maradt művészetének”. E nehezen támadható interpretáció szerint Vajda egész életműve dekódolható a kívülállás és a közösséghez tartozás kettősségével, vagy másként a „családi környezet meghitt nyugalmának” és a „világba való kitekintés izgalmának” egyszerre jelen lévő ellentétével.

A kiállítás egyik erőssége, hogy igen sok korai munka szerepel. Ezen lemérhető, hogy már kora gyermekkorától kezdve milyen kiválóan rajzolt (képeskönyv-illusztrációk, modell utáni rajzok), illetve sok az 1928-ban, a főiskola első évében készült munka. Ebben az időben egyszerre készített utca- és templomrajzot (Betekintés egy enteriőrbe, 1928) és Kassák hatására konstruktivista avantgárd munkákat (az ismert FICS és FILM című művek mellett igen izgalmasak a 1927-ben készült plakáttervek vagy az olyan képtervek, melyekben Vajda gondosan feljegyezte a felületrészekhez használt színeket). Itt szerepel a kiállítás legnagyobb „dobása”, egy újonnan felfedezett rajz, melyet egy kiállításra érkezett mű hátoldalán találtak (Vajda gyakran felhasználta mindkét oldalát a képnek, mint ahogy ez a kiállításon többször is látható). A mű meglehetősen sok problémát vet fel. Egyrészt szignált, holott Vajda a húszas évek végétől nem szignálta műveit, mivel a „kollektív korok személytelen alkotói voltak az ideáljai: ennek dokumentálására képeit sohasem írta alá”. Másrészt 1934-re datált, ekkor viszont Vajda már egész más formanyelvet használt. Ez tehát egy olyan rejtély, amelyet nem biztos, hogy megnyugtatóan meg lehet oldani.

Vajda 1930-ban érkezett Párizsba, ahol óriási szegénységben élt (néha napokig nem evett), ablakmosásból, ólomkatonák festéséből és gumiköpeny-ragasztásból tartotta fenn magát. Önképzését művészeti könyvek, avantgárd művészekről (Kandinszkij, Klee, Chagall, Picasso) szóló kiadványok segítették – ezt illusztrálja a „könyvtárszoba”, ahol a falon olvasmányainak címlapjai szerepelnek. A Párizsban készült munkákat egy a művész által készített fotó alapján installálták, kitöltve az „ikonosztáz” tagjait a megmaradt fotómontázsokkal. Itt látható a Montázs Szabó Lajos önarcképével című munka is. Szabó nemcsak azért jelentős, mert Vajda tőle vette át Bergyajev „új középkor” elméletét, hanem mert erre támaszkodva értelmezik a kurátorok másként az 1936-ban készült Felmutató ikonos önarckép című festményt.

A kurátorok által Nullpont alcímmel jelölt, 1934-ben készült munkákon (Csend­élet patkó alakú asztalon) azonban már ott van a későbbi műveken is felbukkanó, több, leginkább felső nézőpontot egyesítő és a tárgyakat síkban kiterítő térábrázolás, a „kiterjesztett perspektíva”, hasonlóan a szinte egy vonallal megrajzolt, „többnézetű” portrékhoz (Tenyerébe hajló fej fűrész mintával, 1937) és a „lámpaemberes” művekhez. Végigkövethetjük, hogy a szentendrei program és a „konstruktív szürrealizmus” társadalmi hatásának bukása után hogyan fordul Vajda magába, miként lazul fel a vonalrajz és jelennek meg az amorf maszkok és ijesztő szörnyek. Miként válnak a gnómokból, békaszörnyekből, indián maszkokból, múmiákból belső, „nem evilági tájak”, s hogyan tűnnek el a színek. Az utolsó, csomagolópapírra „szőtt”, 1940-ben készített szénrajzokon a rostos növényi formák, a sűrűn vonalkázott lángnyelvek, a polipként tekergőző gyökerek végül elnyelik a képet, mindent elborít és elfed a démonok és sárkányok harca, az örvény. Vajda egy évvel később meghalt – apokaliptikus víziói, páratlan munkái, sokszólamú művei azonban örökké élnek.

Ferenczy Múzeum, Szentendre, nyitva: 2019. március 31-ig

Figyelmébe ajánljuk

Cserna-Szabó András: „Csinálnék egy kocsmát”

Megjelent új novelláskötete, az ösztöndíjakat és a kitüntetéseket elfogadja, ha adnak neki, és nem kérnek cserébe, de abbahagyná az írást, ha rengeteg pénze lenne. Épp ezért senki ne adjon neki! Az utolsó magyarokért is kár lett volna. Cserna-Szabó Andrással beszélgettünk.