A Szentendrei Képtár és az Erdész Galéria majd’ 250 művet állított ki, és hasonlóan grandiózus volt a Magyar Nemzeti Galéria válogatása. A Ferenczy Múzeum két éven át készült a mostani kiállításra. Felmerül a kérdés, miben más vagy miben több ez a tíz évvel ezelőtti válogatásnál. Elsősorban abban, hogy a mintegy 150 műből 30 alkotás eddig Magyarországon nem volt látható, hiszen külföldi magángyűjtők birtokolták.
A kiállítást a kurátorok (Petőcz György és Szabó Noémi) kilenc egységre tagolták, s a kezdő és végponttól, illetve egy közbevetett egységtől eltekintve a (különböző fejezetcímekkel ellátott) kronologikus rendet követték, kiemelve az „érzelmi-autobiografikus szempontokat”. Ebben talán a kiállítás számos pontján felbukkanó Vajda Júlia-idézetek egyikére támaszkodtak: „Logikai vitákat nem lehetett folytatni Lajossal, mert nála minden gondolat érzelmien rakódott le, és az ő érzelmi fundamentumaira rakott fel óriási, fantasztikus épületeket.” Ebből következik, hogy például az a személyes narratívában fontos tény, hogy Vajda 16 évesen túlélt csonttuberkulózisa után egy évvel édesanyja is meghalt, itt érzelmi értelmezéssel párosul: „a veszélyezettség, az otthontalanság és az idegenség érzete, valamint a valahová tartozás vágya hosszú ideig meghatározó gyökere maradt művészetének”. E nehezen támadható interpretáció szerint Vajda egész életműve dekódolható a kívülállás és a közösséghez tartozás kettősségével, vagy másként a „családi környezet meghitt nyugalmának” és a „világba való kitekintés izgalmának” egyszerre jelen lévő ellentétével.
A kiállítás egyik erőssége, hogy igen sok korai munka szerepel. Ezen lemérhető, hogy már kora gyermekkorától kezdve milyen kiválóan rajzolt (képeskönyv-illusztrációk, modell utáni rajzok), illetve sok az 1928-ban, a főiskola első évében készült munka. Ebben az időben egyszerre készített utca- és templomrajzot (Betekintés egy enteriőrbe, 1928) és Kassák hatására konstruktivista avantgárd munkákat (az ismert FICS és FILM című művek mellett igen izgalmasak a 1927-ben készült plakáttervek vagy az olyan képtervek, melyekben Vajda gondosan feljegyezte a felületrészekhez használt színeket). Itt szerepel a kiállítás legnagyobb „dobása”, egy újonnan felfedezett rajz, melyet egy kiállításra érkezett mű hátoldalán találtak (Vajda gyakran felhasználta mindkét oldalát a képnek, mint ahogy ez a kiállításon többször is látható). A mű meglehetősen sok problémát vet fel. Egyrészt szignált, holott Vajda a húszas évek végétől nem szignálta műveit, mivel a „kollektív korok személytelen alkotói voltak az ideáljai: ennek dokumentálására képeit sohasem írta alá”. Másrészt 1934-re datált, ekkor viszont Vajda már egész más formanyelvet használt. Ez tehát egy olyan rejtély, amelyet nem biztos, hogy megnyugtatóan meg lehet oldani.
Vajda 1930-ban érkezett Párizsba, ahol óriási szegénységben élt (néha napokig nem evett), ablakmosásból, ólomkatonák festéséből és gumiköpeny-ragasztásból tartotta fenn magát. Önképzését művészeti könyvek, avantgárd művészekről (Kandinszkij, Klee, Chagall, Picasso) szóló kiadványok segítették – ezt illusztrálja a „könyvtárszoba”, ahol a falon olvasmányainak címlapjai szerepelnek. A Párizsban készült munkákat egy a művész által készített fotó alapján installálták, kitöltve az „ikonosztáz” tagjait a megmaradt fotómontázsokkal. Itt látható a Montázs Szabó Lajos önarcképével című munka is. Szabó nemcsak azért jelentős, mert Vajda tőle vette át Bergyajev „új középkor” elméletét, hanem mert erre támaszkodva értelmezik a kurátorok másként az 1936-ban készült Felmutató ikonos önarckép című festményt.
A kurátorok által Nullpont alcímmel jelölt, 1934-ben készült munkákon (Csendélet patkó alakú asztalon) azonban már ott van a későbbi műveken is felbukkanó, több, leginkább felső nézőpontot egyesítő és a tárgyakat síkban kiterítő térábrázolás, a „kiterjesztett perspektíva”, hasonlóan a szinte egy vonallal megrajzolt, „többnézetű” portrékhoz (Tenyerébe hajló fej fűrész mintával, 1937) és a „lámpaemberes” művekhez. Végigkövethetjük, hogy a szentendrei program és a „konstruktív szürrealizmus” társadalmi hatásának bukása után hogyan fordul Vajda magába, miként lazul fel a vonalrajz és jelennek meg az amorf maszkok és ijesztő szörnyek. Miként válnak a gnómokból, békaszörnyekből, indián maszkokból, múmiákból belső, „nem evilági tájak”, s hogyan tűnnek el a színek. Az utolsó, csomagolópapírra „szőtt”, 1940-ben készített szénrajzokon a rostos növényi formák, a sűrűn vonalkázott lángnyelvek, a polipként tekergőző gyökerek végül elnyelik a képet, mindent elborít és elfed a démonok és sárkányok harca, az örvény. Vajda egy évvel később meghalt – apokaliptikus víziói, páratlan munkái, sokszólamú művei azonban örökké élnek.
Ferenczy Múzeum, Szentendre, nyitva: 2019. március 31-ig
