Deutsch Andor

Dehogy cirkusz! Van ugyan kör alakú porond, hátul kis függöny meg nagy bajszú kikiáltó, de szerencsére nincsenek sem kopott mackók, sem mindig másik, fáradt poénnal előhozakodó zenebohócok. Philippe Decouflé nem porondmester, hanem táncos, aki szereti a cirkuszt. Azt szereti benne, gondolom, hogy sokféle dolog fér egymás mellé, gyakran változhatnak a jelenetek, és az előző szám sosem kötelez arra, mi legyen a következő. Az igazi cirkuszban nem előadás készül, hanem sok kis előadást sorakoztatnak egy porondra, és az már a nagyérdemű publikum dolga, hogy hajlandó-e valamit az elejétől a végéig látni benne. Különben is: a francia koreográfus kontakt táncból, balettből, akrobatikából meg mindenféle másból összegyúrt előadása épp a cirkusz ellentéte. Ott kis dolgokat kell halálos méretűre felhabosítani, itt meg a játék tétje éppen az, hogy elhitessék, nincs tét. Mintha az erőművész az ólomgombócokkal a kezében igyekezne azt füllenteni, hogy ugyan!, papírkönnyű kis izék ezek, nem nagy szám, igazán, szóra sem érdemes! Itt úgy tűnik, mintha minden nagyon könnyen menne; mintha magától értetődő, természetes emberi tulajdonság volna a légiesség, az ötletesség meg az erő. Azt nem mondanám, hogy a mozgás öröme hatja át az előadást: inkább a súlytalanság mindennapisága, a repülés természetessége. A kilenc táncos nem csap nagy faksznit akörül, hogy rá nem vonatkoznak a gravitáció szabályai, és ízületeik helyén jól olajozott gömbcsuklók találhatók. Láttukra az ember kedvet kap, hogy otthon ő is kipróbálja a gumikötélről fejjel lefelé lógást.

Schilling Árpád avagy Süsü feltűnően tehetséges fiatalember. Évek óta rendez, nagyon jó előadásokat hoz létre, és csinált már néhány pompásat is. Mind közül a legjobb lazán szervezett társulatával, a Krétakörrel előadott, Cocteau-ból átírt A nagy játék volt, de hát ez csak ízlés dolga. Süsü egyszerre tud játékos maradni és mélyre menni, miközben színészeit vásott rögtönzésekbe hajszolja. A mindenféle színházakat kedvelők szűk körében Süsü sztár. Dolgozik is rogyásig, váltott társakkal, változatlan intenzitással, miközben azért a biztonság kedvéért elvégezte a rendező szakot. Lehet, hogy túl sokat is dolgozik.

Balta a fülbe - a kaposvári Csiky Gergely Színház az Új Színházban, a Kortárs Drámafesztiválon

Bertolt Brecht-Harsányi László:

Az élet kapufája az IBS-ben

és Kleinman és a halál az IBS-ben

A Comédie-Francais vendégjátéka a Vígszínházban: Scapin furfangjai

Az úgy volt eddig az elmúlt néhány évben, hogy ha Zsótér Sándor rendezett valahol (mindig máshol), akkor az esemény lett: egyszerűen azért, mert az ő előadásai garantáltan eltértek a szokásos színházi, de legalábbis a szokásos kőszínházi formáktól, méghozzá nagyon. Zsótérnak saját világa van, amit különféle darabok és színészek segítségével szeret mutogatni, és ez így jó. Legutóbbi munkája viszont különbözik. Mármint ugyanolyanabb: alig lóg ki a pesti színházi kínálatból, és ha másért nem, hát ezért, az eddigi előadásokhoz képest érdekes. Arról fogalmam sincs, hogy a Lángarc, egy ifjú német drámaíró ifjú német darabjának előadása, fordulat-e Zsótér pályáján (bár gyanús, hogy ez nem is fontos), csak az biztos, hogy az elmúlt évek zsótériádáihoz képest más a stilizálás foka és módja. Egy szinte mai történetet láttunk a Randótiban, mely türelmesen halad az elejétől a vége felé, szinte mai mondatokkal és szereplőkkel. Az eddigi előadások nyitottabbak voltak: önkényesebbek, játékosabbak, felszabadultabbak. Líraibbak, az is lehet.

Kezdjük az elméleti alapvetéssel. Ripacs kétféle van. Jó ripacs és rossz ripacs. A rossz ripacs egyszerűen definiálható, ő az, aki jó ripacs szeretne lenni, de képtelen rá, ám ezt nem látja be, és továbbra is jó ripacsként illegeti magát. Minden előadásból kilóg, nem fogadja el a játék (a rendező, a társulat, a koncepció) szabályait. Csak magával törődik, a saját pózait, bájait, tehetségét mutogatná, a néző meg nyújtogathatja a nyakát, hogy hatalmas árnyéka mögé lásson, oda, ahol az előadás zajlik. Rendszertanilag a hamis primadonna közeli rokona. A jó ripacs, az nagyjából ugyanilyen. Õ sem fogadja el a közös szabályokat, ő is csak saját pózait, játékát sózza a közönségre, csak éppen őt jó nézni, méghozzá nagyon jó. Akárhol is van, operettben vagy valami kis pincehelyiségben; unalmas hivatásosok vagy igyekvő bölcsészpipik között, ő az, aki még hordozza a színház igazi romantikus, régimódi, álságos nagyságát. Azt, amitől fenntartás nélkül egyaránt lehet szeretni mindenféle színházat mindenféle helyen, a színház, a játék, a magamutogatás gátlástalan örömét. Jó ripacs a Márkus meg a Psota és persze a Haumann Péter.

Aki még nem látott Csehov-előadást, többnyire az is ugyanúgy képzeli el mindet: elegáns katonatisztek beszélgetnek karcsúra fűzött hölgyekkel. Néha sírnak, néha kiabálnak, de az egész mégis szép és őszies, mint egy Agatha Christie-regény. A Jeles-féle kaposvári Három nővér persze más, de az már alig volt Csehov, és a második felvonásban halott eszkimók özönlötték el a színpadot. Szóval: létezik egy általános megegyezés arról, hogy nagyjából miképpen kell a reflektorfényben kinéznie Anton Pavlovics darabjainak.

Nagy József (műsorfüzetek szerint Josef Nadj, belső használatra Szkipe) szinte megszokott, visszatérő vendég lett Pesten. Háromestés vendégszereplése után írni róla így nemcsak a kívülrekedtek cukkolása, hanem készülődés a legközelebbi fellépésre. Mostantól megint játszhatunk. Találgathatjuk, milyen lesz a következő előadás.

Beszélhet nekem bárki az egyeztetés nehézségeiről, én az összes bizonyíték ellenére is azt fogom gondolni, hogy éjjel kezdeni az előadást és hajnal előtt nem sokkal befejezni, az rendezői koncepció. Az éjszakai néző valószínűleg más, mint a szabályos este hétórai. Kevésbé cinikus, sokkal szentimentálisabb, kisebb ellenállással adja át magát a színpad csodáinak. Az éjszakai néző álmodozó természetű, könnyen elandalodik, és még csak nem is szégyelli, a betétdalokat pedig néha önkéntelenül együtt dúdolja a színészekkel. Ha az előadás rossz, akkor pedig fogja magát, és elalszik: kritikai érzéke a kései órán sem tompul. Érdemes tehát neki játszani.