Színház: Lóból is megárt (Közellenség a Kamrában)

  • Deutsch Andor
  • 1999. május 27.

Zene

Schilling Árpád avagy Süsü feltűnően tehetséges fiatalember. Évek óta rendez, nagyon jó előadásokat hoz létre, és csinált már néhány pompásat is. Mind közül a legjobb lazán szervezett társulatával, a Krétakörrel előadott, Cocteau-ból átírt A nagy játék volt, de hát ez csak ízlés dolga. Süsü egyszerre tud játékos maradni és mélyre menni, miközben színészeit vásott rögtönzésekbe hajszolja. A mindenféle színházakat kedvelők szűk körében Süsü sztár. Dolgozik is rogyásig, váltott társakkal, változatlan intenzitással, miközben azért a biztonság kedvéért elvégezte a rendező szakot. Lehet, hogy túl sokat is dolgozik.

Elvi alapvetés, gyakorlati következményekkel

Schilling Árpád avagy Süsü feltűnően tehetséges fiatalember. Évek óta rendez, nagyon jó előadásokat hoz létre, és csinált már néhány pompásat is. Mind közül a legjobb lazán szervezett társulatával, a Krétakörrel előadott, Cocteau-ból átírt A nagy játék volt, de hát ez csak ízlés dolga. Süsü egyszerre tud játékos maradni és mélyre menni, miközben színészeit vásott rögtönzésekbe hajszolja. A mindenféle színházakat kedvelők szűk körében Süsü sztár. Dolgozik is rogyásig, váltott társakkal, változatlan intenzitással, miközben azért a biztonság kedvéért elvégezte a rendező szakot. Lehet, hogy túl sokat is dolgozik.

Kifejtés, mely a szomorú végkifejletig vezet

A Kamra májusi bemutatója Kolhaas "Lócsiszár" Mihály történetének lószempontú átirata volna. Heinrich von Kleisttől egészen a legutóbb visszavágó Mel Gibson-filmig elég sokan elmondták már ezt az esetet ahhoz, hogy érdemes legyen hozzá új szempontokat keresni. De a lovak - a történet elindítói és ürügyei, akikről aztán többnyire mindenki megfeledkezik - ezúttal sem jelentenek túl sokat. Igaz, ők szolgáltatják végül a kicsit szájbarágós és nagyon aktuális tanulságot arról, hogy igazságosnak induló és igazságtalanná fajuló öldöklések során többnyire olyanok is lecsókolbásszá válnak, akiket megmentendő indult az egész hajcihő. Most végre a lovak beszélhetik el gazdájuk történetét, de ebben a történetben is idegenek maradnak, vagy csak mesélők és szellemes betétek. Szó sincs új, sajátos lói szempontokról; a mese maradt, ami volt, legfeljebb egy jó hosszúra sikerült poénnal lett gazdagabb.

Az előadásban nagy igazságtalanságok és nagy kegyetlenségek történnek, csecsemőket passzíroznak péppé, városokat gyújtanak fel, embereket négyelnek, de az egész nem látszik túl fontosnak. A szereplők ládából bújnak elő, bábszínháziak, egyedül a lovak emberek, nekik vannak érzelmeik meg értelmük, de nekik az eseményekhez nincs közük. Kívülállók. Viszont jól énekelnek. Vissza-visszatérő betéteik az előadás legszórakoztatóbb részei, csakhogy egy óra sem kell hozzá, hogy az ő játékaik is mechanikussá, manírossá váljanak.

A többi szereplő pedig előadja a szokásos szomorú históriát arról, hogy egy törvénytisztelő kisember, ha rájön, hogy a törvény, amiben úgy bízott, nem védi meg, ámokfuttában próbálja mégis helyrebillenteni a kizökkent rendet, míg rá nem döbben, ez az egész nem az ő rendje, és ő úgyis csak a rövidebbet húzza. A szöveg (Tasnádi Istváné) szellemes, korrekt, mégis mintha a színészek néha csak azért küzdenének, hogy előbbre cipeljék a cselekményt, mondják a történetet, meg mutatják, haladjunk már, irány a végkifejlet. Semleges anekdota marad az, aminek vérforraló igazságtalanságnak kellene látszania. Az elmesélendő mese a társulat fölé kerekedik.

Süsü most is szellemes, ügyesen használ tárgyakat, a dolgok átalakulnak, az egyszerű eszközök életre kelnek, új életet, új szempontokat, új feladatokat kapnak. De mintha ezt a sok ravasz színpadi megoldást is kínjában, alibiből ötölte volna ki. Stohl Andrásra víz folyik, aztán homokban hempergőzik, hát persze hogy sáros lesz, már egészen rambós: a trükkös megoldások, a nézőnek címzett kiszólások igazi ok és hely nélkül a giccs felé közelítenek. Pedig külön-külön tényleg szellemesek.

Az előadás összes része külön marad: több előadásra, több koncepcióra potyog szét. A lovak nem szervesülnek a történetbe, a történet dekoratív, játékos képei nem szervesülnek a politikai és erkölcsi tanulsággal kecsegtető népmesébe, néhány bosszantó színpadi sztereotípia (a gonoszkodó várúr és a homo-erotico-gonoszkodó kísérete, például) meg mindenhonnan kilóg. Ez is csak ízlés dolga, de a dekorativitás a legmókásabb: mintha Fellini Rómájából szalasztották volna a német fejedelmet, tanácsosait és kancellárját.

Úgy tűnik, a rendező (talán először eddigi pályáján) a színészekkel sem találta meg a közös hangot: beléjük törött a bicskája, a régi manírok voltak a keményebbek. A lópárosé a legtöbb játéklehetőség, és ők alaposan ki is használják, amit lehet. Szirtes Ági és Fekete Ernő az előadás két befutója, Lukáts Andor Lutherje pedig az egyetlen figura, aki nem papírból van, és így aztán mélységei is tudnak lenni. Még Terhes Sándornak is csak a technikázás marad, igaz, jól csinálja.

Szomorú végkifejlet, végezetül kicsiny vigasz

Schilling eddig abban volt nagyszerű, hogy csodát tett a színészekkel, átlelkesítette őket, hihetetlen energiákat, mélységeket hozott ki belőlük, és a tetejébe tele volt ötlettel. Kevés eszközzel, üres színpadon is változatos, tarka-barka és közben rettentő intenzív világokat tudott teremteni. A múlt idő persze indokolatlan, a ló is botlik néha, de ebben az előadásban épp két legértékesebb tulajdonsága nem érvényesül. Nehéz dolog lehet a párhuzamos színházak találkozási pontján egyensúlyozni. De hát nála ez még mind a kezdet kezdete: csak ki kell várni a folytatást.

Deutsch Andor

Tasnádi István Kleist nyomán: Közellenség; szereplők: Stohl András, Szirtes Ági, Fekete Ernő, Kiss Eszter, Lukáts Andor, Terhes Sándor, Szabó Győző, Rajkai Zoltán, Rába Roland, Kocsis Gergely; díszlet: Bartos András; jelmez: Varga Klára; zene: Kiss Erzsi és Monori András; mozgás: Magyar Éva; rendezte: Schilling Árpád

Figyelmébe ajánljuk

Mi az üzenete a Hadházy Ákos és Perintfalvi Rita elleni támadásoknak?

Bő húsz éve elvetett mag szökkent szárba azzal, hogy egy önjelölt magyar cowboy egyszer csak úgy döntsön: erővel kell megvédenie gazdáját a betolakodótól – ha jóindulatúan szemléljük a Hadházy Ákossal történteket. Ennél valószínűleg egyszerűbb a Perintfalvi Ritával szembeni elképesztően alpári hadjárat: nem könnyű érveket hozni amellett, hogy ez valaminő egyéni ötlet szüleménye.

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.