Színház
Mi kell ahhoz, hogy jó színház szülessen? Nem sok. Mondjuk szellem, ötlet, elszántság, frissesség, bátorság, odaadás, ízlés. Egyéniség és közösség. Esetleg még ez sem, egyedül zseniálisnak muszáj lenni, és kész. Már meg is van a színház.
Ez a Honti György-féle társulat például igazán nem csinál semmi különöset az IBS felettébb színháziatlan színpadán. Csak elõ szeretnének adni néhány részletet azokból a könyvekbõl, melyeket kamaszkorukban nagyon megszerettek, meg el szeretnének énekelni néhány dalt, ami valamiért a szívükhöz nõtt. Úgyhogy felmondják a Forduljon Psmithhez! pár jelenetét, Leacock egy novelláját, éneklik Frank Sinatra vagy kicsoda slágereit, ennyi az egész. A poénok nem túl újak, hiszen azok, akik véletlenül kimaradtak volna az eredetiekbõl, biztosan találkoztak már valamivel, ami innen lopta szellemét és szellemességét. A színpadi megjelenítés sem hoz semmi váratlant. A régimódi angol humor, a könnyed cinizmus, a mindig frappáns visszavágásokkal jól ellátott karakterek rég kitermelték színpadi megjelenésük formáit. Az elõadás öt színésze nem forradalomban utazik, hanem jól bevált szabályokban.
És mégis. Erre ment ki ez az egész hosszú bevezetés, hogy végül egy és mégisnél lukadhassak ki. Mert lehet, hogy Az élet kapufájában nincs semmi új, semmi meglepõ, de ami van, az szeretettel, komolyan véve készült. Ettõl rettentõ vicces az egész, lehet nevetni végre.
Látszik, hogy ez az elõadás alkotói jókedvében született: élvezték, miközben létrehozták, és még most is élvezik, amikor játsszák. Otthon vannak a színpadon: gátlástalanul otthon érzik magukat rajta, elengedik magukat, úgy, ahogy csak otthon tudja magát elengedni az ember. Vállalják magukat olyannak, amilyenek.
Ott vannak például a lányok. Mármint a színésznõk, Bíró Krisztina és Naszlady Éva - végre nem bombázókkal akarnak szép nõket játszatni: a jelenlét, a merészség, a kacérság, a belülrõl eredõ, fõiskolán alig tanulható belsõ sugárzás szépíti õket. Frissességgel, a négy fõszereplõ frissességével van tele a terem; a zongorista és a magára legkisebb szerepet osztó, a sarokban szerényen meghúzódó, összetéveszthetetlen arcélû rendezõ is röhög. Bizony, ilyenek is vannak: színészek játszanak (dolgoznak tehát), és élvezik.
Az idõ elõrehaladtával azért az is felrémlik, hogy ez a sok élõ energia még nem feltétlenül löki át a társulatot az összes akadályon. Az elõadás második felében egyre többször tér vissza az elõadás elsõ fele: értem, hogy õk még szívesen csinálnák ugyanezt hajnalig, énekelgetnének, wodehouse-oskodnának, de a közönségnek inkább arra volna szüksége, hogy változzék valami, átalakuljon, fejlõdjön. És sajnos szembe kell néznünk a szomorú ténnyel: a Besenyõ család kiirthatatlanul belemarta magát a humor minden fajtájának honi megjelenítésébe. Az elõadás mentségére szól, hogy õk következetesen alkalmazzák a debil túljátszás rég ismert manírjait. Mintha nem belesodródnának, hanem tudnák, mikor van rá szükség, és mikor nincs.
Az élet kapufája szereplõi ott járnak a nagy, igazi színház kapujában, és nem akarnak belépni rajta. Szándékosan. Marháskodnak, ripacskodnak, baromkodnak, dalolásznak inkább, mert élvezik: ettõl röhög a közönség is, és ettõl lehet szeretni az egész kis estét.
Deutsch Andor
Az élet kapufája - elõadás az IBS-ben; Stephen Leacock, Mark Twain, P. G. Wodehouse szövegeibõl írta: Bíró Krisztina; azereplõk: Bíró Krisztina, Naszlady Éva, Mertz Tibor, Debreczeny Csaba, Honty György; zongora: Kis-Várady Gyula; látvány és ruha: Asztalos Adrienn; rendezte: Honti György
