Beszélhet nekem bárki az egyeztetés nehézségeiről, én az összes bizonyíték ellenére is azt fogom gondolni, hogy éjjel kezdeni az előadást és hajnal előtt nem sokkal befejezni, az rendezői koncepció. Az éjszakai néző valószínűleg más, mint a szabályos este hétórai. Kevésbé cinikus, sokkal szentimentálisabb, kisebb ellenállással adja át magát a színpad csodáinak. Az éjszakai néző álmodozó természetű, könnyen elandalodik, és még csak nem is szégyelli, a betétdalokat pedig néha önkéntelenül együtt dúdolja a színészekkel. Ha az előadás rossz, akkor pedig fogja magát, és elalszik: kritikai érzéke a kései órán sem tompul. Érdemes tehát neki játszani.
Én jó éjszakai néző vagyok, hajlamos a dúdolásra, andalodásra és elalvásra, de becs´szó, ez az előadás felébresztett. És még hazafelé menet is sokat dudorásztam utána.
A plakát azt írja, hogy a játékteret El Kazovszkij tervezte. Nagy ötlet: a színpad hátuljának függönyeit széthúzták, és kiderül, hogy a Szkéné fekete dobozának hatalmas, Dunára néző ablakai vannak. Az egész előadás mögött ott zajlik Budapest - az édes - éjszakai élete és a Duna. De nem úgy, mint a Híradóban, itt ez értelmet nyer, mert hát a darab egyebek között mégiscsak Budapestről szól, arról, hogy ezt a várost lerombolják néha, lakóit megölik vagy elüldözik, de mindent összevetve, azért lehet szeretni vagy sajnálni. És közben a színpad mögött, még az előadás részeként, balról lassan átúszik egy uszály, a pesti oldalon rendőrautó villogtat, a dolgok mennek tovább, közönyük nyugtalanító, ahogy szokott.
Jön a történet, színpadra kerülnek jó színészek, rossz színészek; fügyülnek, énekelnek, zajlik az előadás. A fő szerelmespár, a Radnóti-szerű költő és ifjú felesége a leghalványabb (a szerelmes nő örömében pördül egyet, kitárja a karját, mint a balerinák, sőt komolyan is gondolja). Róluk jutott a legkevesebb a rendező eszébe, ők azok, akikért a legkevésbé érdemes ébren maradni, akik a leginkább színpadiasak és semmilyenek. Nekik kellene olyan tragikus nagyságot sugározniuk, ami aztán megmozdítja a többi figurát és színészt. Most viszont a körülöttük bolygók önerejükből, indítóenergia nélkül kénytelenek -stilizálva, dalokkal, szaggatott játékkal - igazi valósággá változtatni a darabot. Úgy értem, ők egyszerre keltik életre a szöveget, teremtenek mesét. és emlékeztetnek arra, hogy mindez hozzávetőlegesen valódi valóság volt: a főszereplő, aki itt énekel, később érettségi tétellé vált, arról nem is beszélve, hogy Aczél György állítólag tényleg egy gőzmosodát ajánlott Vas István életéért cserébe egy őrmesternek.
Azt hiszem, ez a darab akkor van jól előadva, ha időről időre beugrik valami ilyesmi a kedves nézőnek. Hogy mindez játék, persze, színház, de azért mégis: megtörtént.
A Szkénében sikerül ez a mutatvány. De az előadás nem ezért emlékezetes. A fiatalság mindennel szembeszálló erejéről szóló darabban ugyanis az előző generáció, a két idősebb színész tesz csodát - erre fiatalabb kollégáik nélkülük nem képesek.
Csákányi Eszternek és Kulka Jánosnak nincs nagy szerepe. De amikor ők ketten bejönnek, életre kel a színpad, igazi varázslat történik, és ez nőzőiket és partnereiket egyaránt megbűvöli. Nem rossz az a társulat, ami összejött erre az előadásra; azt hiszem, Fekete Ernő igazán tehetséges. Mertz Tibor és Hajdú István is jó színész, e kettős mellett viszont kitűnik, mennyivel halványabbak és erőtlenebbek.
Õk ketten jönnek, és kész. Minden átalakul, és a helyére kerül. Csákányi Eszter szép, majd felrobban az energiától, játékos és önironikus. Gátlás nélkül betölti Budapest légterét, életet lehel a színpad minden zugába - amikor jelen van, úgy tűnik, ő az egész előadás, a többiek csak neki statisztálnak. És amikor azt hihetnénk, hogy már nem tudja fokozni, akkr énekelni kezd. Tehát fokozza.
Ez az egyszemélyes tündöklés az előadás rovására is mehetne, ha nem volna ott Kulka. Neki van hozzá elég színészi jelenléte, hogy ellensúlyozza a primadonnai pompázást. Így lesznek az ő duettjeik a bohócságos tragikum tökéletes vegyülékei, a leépülés, a vesztésben-lét tragibohózatai - nem is értem, miért nevezik az ilyesmit beckettesnek, én ezentúl az ő tiszteletükre "egyszerelmesnek" fogom mondani.
Kulka nem versenyez Csákányival, hanem az ellenkező irányban halad. Partnernője azért psotáskodhat (éljen Psota!), mert ő ott ül mellette pokrócba bugyolálva egy tolókocsiban, és kinéz az ablakon. Amíg Csákányi az Isten veled Budapest, te édest énekli, az ő arcán lejátszódik az egész darab: egymásra kopírozódik a tragédia, a halál előtti melankolikus nosztalgia, a szerelem és a mindennek summázataként előálló börleszk - miközben a háttérben ott van Budapest, akitől isten veled. Hihetetlen ez a fél perc, ez a fél arc. Feledhetetlen.
És ettől a történet majdnem félrecsúszik. Róluk, az ő hanyatlásukról, búcsújukról kezd szólni, ahelyett, hogy az emberségük mellett végsőkig kitartók vesztéről szólna. Még szerencse, hogy a Don-kanyarból visszaérkező háromkirályok következnek, hogy elődadogják vagy elő se dadogják a halott költő üzenetét - az előadásnak ez a másik vérfagyasztó jelenete.
Úgyhogy utána megint jöhetnek a dalok: songok a háborúról, az elzabrált ifjúságról és egyéb könnyed témákról. Miközben a háttérben ott van Budapest.
Deutsch Andor
Hubay Miklós-Vas István-Ránki György: Egy szerelem három éjszakája a Szkénében; szereplők: Csákányi Eszter, Kulka János, Fekete Ernő, Hajdú István, Rajkai Zoltán, Schell Judit, Mertz Tibor; játéktér: El Kazovszkij; jelmez: Wéber Tímea; asszisztens: Csató Kata és Sebeők Réka; rendezte: Éry-Kovács András
