Belső égés (Lángarc a Radnótiban)

szerző
Deutsch Andor
publikálva
1999/50. (02. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az úgy volt eddig az elmúlt néhány évben, hogy ha Zsótér Sándor rendezett valahol (mindig máshol), akkor az esemény lett: egyszerűen azért, mert az ő előadásai garantáltan eltértek a szokásos színházi, de legalábbis a szokásos kőszínházi formáktól, méghozzá nagyon. Zsótérnak saját világa van, amit különféle darabok és színészek segítségével szeret mutogatni, és ez így jó. Legutóbbi munkája viszont különbözik. Mármint ugyanolyanabb: alig lóg ki a pesti színházi kínálatból, és ha másért nem, hát ezért, az eddigi előadásokhoz képest érdekes. Arról fogalmam sincs, hogy a Lángarc, egy ifjú német drámaíró ifjú német darabjának előadása, fordulat-e Zsótér pályáján (bár gyanús, hogy ez nem is fontos), csak az biztos, hogy az elmúlt évek zsótériádáihoz képest más a stilizálás foka és módja. Egy szinte mai történetet láttunk a Randótiban, mely türelmesen halad az elejétől a vége felé, szinte mai mondatokkal és szereplőkkel. Az eddigi előadások nyitottabbak voltak: önkényesebbek, játékosabbak, felszabadultabbak. Líraibbak, az is lehet.

Színház

Lángarc a Radnóti Színházban

Az úgy volt eddig az elmúlt néhány évben, hogy ha Zsótér Sándor rendezett valahol (mindig máshol), akkor az esemény lett: egyszerűen azért, mert az ő előadásai garantáltan eltértek a szokásos színházi, de legalábbis a szokásos kőszínházi formáktól, méghozzá nagyon. Zsótérnak saját világa van, amit különféle darabok és színészek segítségével szeret mutogatni, és ez így jó. Legutóbbi munkája viszont különbözik. Mármint ugyanolyanabb: alig lóg ki a pesti színházi kínálatból, és ha másért nem, hát ezért, az eddigi előadásokhoz képest érdekes. Arról fogalmam sincs, hogy a Lángarc, egy ifjú német drámaíró ifjú német darabjának előadása, fordulat-e Zsótér pályáján (bár gyanús, hogy ez nem is fontos), csak az biztos, hogy az elmúlt évek zsótériádáihoz képest más a stilizálás foka és módja. Egy szinte mai történetet láttunk a Randótiban, mely türelmesen halad az elejétől a vége felé, szinte mai mondatokkal és szereplőkkel. Az eddigi előadások nyitottabbak voltak: önkényesebbek, játékosabbak, felszabadultabbak. Líraibbak, az is lehet.

Ez a mostani is érdekes színházi játék: most sem valóságos benne semmi, csakhogy most sokkal kevésbé tolakodó a műviség. A színészek, az általul létrecsinált figurák ott billegnek a realitás szélén. Minden majdnem igaz. Játék, díszlet, jelmez: elemelt, de épphogy. A szokásos látványos körítés is szerényebbé vált; az díszlettervező ezúttal háttérbe vonult, és az általa hagyott űrt a színészek töltik be.

A stilizálás kényszerét azért valószínűleg nemcsak a rendező művészi világképe hozza, hanem az is, hogy a darab maga iszonyú: olyan szájbarágós, lapos szövegeket, mint amik itt hömpölyögnek, lehetetlen csak úgy átélősen elmondani, még egy Zsótérnál kevésbé csavarós rendezőnek is muszájna csavarni rajtuk valamit.

És e csavarásnak talán a lelkesen vastapsoló nézők is részei. Ha őket is a játék résztvevőiként figyeljük (márpedig miért ne?), rögtön új nézőponthoz jutunk: és ezt a nevetséges kisnyárspolgár színpadi fikciója, valamint a ruhatár körüli valódiak elkerülhetetlen összehasonlításának köszönhetjük. Ravasz! Zsótér eddigi előadásaiban mindig megjelentek a külső, a színházon kívüli világ rekvizitumai. Red Bull-os dobozok, holdjáró cipők, édeske slágerek furakodtak be a nagyoperai kosztümök közé, Az ügynök halálába, a Titus Andronicusba, a Faust.docba. Talán azért, hogy zavaró jelenlétükkel az elandalodás utolsó lehetőségétől is megfosszák a nézőt, és mindig emlékeztessék arra, hogy a játék - elvégre színház - csak a külvilághoz képest, azzal viszonyba gondolva válik teljessé. Most e viszonyt, a stilizáció végső keretét a néző, a Radnóti Színház nézője maga teremti meg. Így aztán, ha tehetségesen nézi az előadást, új életet kezd. Ha kicsit kevésbé, akkor meg viszolyogni kezd a régitől. Vagy nem.

Színdarabokban meg egyebütt (film, élet stb.) időről időre feltűnnek azok az alakok, akiket egészséges erkölcsi érzékünk elítélne, mégis inkább szeretni van kedvünk őket. Mondjuk a kicsivel Shakespeare utáni John Ford Kár, hogy K-jában, melyben Giovanni herceg húga-szeretője kivágott szívét szervírozza késhegyre tűzve a mamlasz rokonoknak. De még a Született gyilkosokban is arra megy ki a játék, hogy szegény néző az ámokfutó mészárosoknak drukkoljon a főszereplőket üldöző unalmas, ócska, fantáziátlan alakok helyett. Mert az tényleg jó érzés, amikor az őszinte szenvedély a hazug szenvedélytelenséggel szemben, a gátlástalan lázadás a merevséggel szemben átmenetileg - hamarosan elkövetkező bukásáig vagy kicsit tovább - szerethetővé válik. Hát itt az új világ. Ez a darab hasonló vonalon mozogna, de a lázadó fiú cseppet sem jobb apjánál: az egyik üres, a másik tele van, de csak őrülettel. Lázadna, de csak hiszterikus, úgy gyújtogat, hogy nekem egészen elveszi a kedvemet tőle. Zsótér nem dönt ez ügyben; nem igyekszik elfogadhatóvá tenni főszereplőjét, de ítéletet sem mond fölötte. Szereplői elszigeteltek egymástól, egyikük másra vágyna, de ezt észre sem veszi, másikuk elégedett elszigeteltségében, és nem tudja, hogy elszigetelt. A főszereplő lázad, de olyan egyértelműen őrült (nem megőrül fokozatosan, hanem egyszerűen csak így született), hogy attól teljesen érdektelenné válik. Színházban nem érdekesek az őrültek. Az persze érdekes marad, hogy a normálisak miképpen reagálnak rájuk (vö. Yvonne burgundi hercegnő), ám a központi szereplő így, teljes irracionalitásában mindenképpen lenullázódik, és a világgal szembeni szigor, ami belőle áradhatna, hatástalaná válik. És akkor mi marad? Néhány jó színész - nekünk legyen mondva.

Deutsch Andor

Marius von Mayenburg: Lángarc; szereplők: Szervét Tibor, Moldvai Kiss Andrea, Gubás Gabi, Dobó Dániel, Kocsó Gábor; díszlet: Ambrus Mária, mint mindig; jelmez: Benedek Mari; dramaturg: Ungár Juli; a rendező munkatársa: Balák Margit; rendező: Zsótér Sándor

szerző
Deutsch Andor
publikálva
1999/50. (02. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...