Kezdjük az elméleti alapvetéssel. Ripacs kétféle van. Jó ripacs és rossz ripacs. A rossz ripacs egyszerűen definiálható, ő az, aki jó ripacs szeretne lenni, de képtelen rá, ám ezt nem látja be, és továbbra is jó ripacsként illegeti magát. Minden előadásból kilóg, nem fogadja el a játék (a rendező, a társulat, a koncepció) szabályait. Csak magával törődik, a saját pózait, bájait, tehetségét mutogatná, a néző meg nyújtogathatja a nyakát, hogy hatalmas árnyéka mögé lásson, oda, ahol az előadás zajlik. Rendszertanilag a hamis primadonna közeli rokona. A jó ripacs, az nagyjából ugyanilyen. Õ sem fogadja el a közös szabályokat, ő is csak saját pózait, játékát sózza a közönségre, csak éppen őt jó nézni, méghozzá nagyon jó. Akárhol is van, operettben vagy valami kis pincehelyiségben; unalmas hivatásosok vagy igyekvő bölcsészpipik között, ő az, aki még hordozza a színház igazi romantikus, régimódi, álságos nagyságát. Azt, amitől fenntartás nélkül egyaránt lehet szeretni mindenféle színházat mindenféle helyen, a színház, a játék, a magamutogatás gátlástalan örömét. Jó ripacs a Márkus meg a Psota és persze a Haumann Péter.

Kezdjük az elméleti alapvetéssel. Ripacs kétféle van. Jó ripacs és rossz ripacs. A rossz ripacs egyszerűen definiálható, ő az, aki jó ripacs szeretne lenni, de képtelen rá, ám ezt nem látja be, és továbbra is jó ripacsként illegeti magát. Minden előadásból kilóg, nem fogadja el a játék (a rendező, a társulat, a koncepció) szabályait. Csak magával törődik, a saját pózait, bájait, tehetségét mutogatná, a néző meg nyújtogathatja a nyakát, hogy hatalmas árnyéka mögé lásson, oda, ahol az előadás zajlik. Rendszertanilag a hamis primadonna közeli rokona. A jó ripacs, az nagyjából ugyanilyen. Õ sem fogadja el a közös szabályokat, ő is csak saját pózait, játékát sózza a közönségre, csak éppen őt jó nézni, méghozzá nagyon jó. Akárhol is van, operettben vagy valami kis pincehelyiségben; unalmas hivatásosok vagy igyekvő bölcsészpipik között, ő az, aki még hordozza a színház igazi romantikus, régimódi, álságos nagyságát. Azt, amitől fenntartás nélkül egyaránt lehet szeretni mindenféle színházat mindenféle helyen, a színház, a játék, a magamutogatás gátlástalan örömét. Jó ripacs a Márkus meg a Psota és persze a Haumann Péter.

A jó ripacs bármilyen jó, többnyire önző és idomíthatatlan. Úgyhogy a rendezők, szereposztók, színházvezetők két utat választhatnak, ha játszatni szeretnék. Vagy tűrik, hogy egész előadásokat forgasson fel és hajlítson maga felé, vagy olyan darabot keresnek, amely éppen az adott jó ripacsra illik. Ha a főszerep pont jó ripacsot kíván, épp a megfelelőt, akkor már csak köré kell építeni az előadást - és a jó ripacs fürdőzhet, lubickolhat, élvezkedhet. Mert a jó ripacs hálás természetű. Szereti, ha szeretik, és szeretetért cserébe hevesen, önmagát nem kímélve, teljes erővel viszontszereti nézőit: játszik nekik. E megoldás csupán egy buktatót rejt magában. Ha ugyanis a ripacs csak saját szabályait ismeri, és a békesség kedvéért ezeket teszik az előadás szabályaivá, az partnereit hozhatja nehéz helyzetbe. Sápadtabbnak, bizonytalanabbnak tűnhetnek, mint amilyennek más viszonyok között tudnának lenni.

Tankred Dorst Herr Paul című darabját minden bizonnyal Haumann Péter kedvéért játssza a Katona. A darab semmi különös, de éppen Haumann-nak való. A címszerepben minden játékának, pózának, mórikálásának pompás helye van, ő a tökéletes Herr Paul.

Ez a bizonyos Paul úr tohonya, faros-pocakos, élhetetlen odúlakó. Büdös, lusta, rendetlen, magányos - és örökké a szabadságra hivatkozik, arra, hogy magánya árán vásárolta meg függetlenségét. Léte ebben a meglehetősen közepes darabban nyilván több kellene hogy legyen, mint érdekes. Ha egy drámaírónak nem jut jobb eszébe, általában szimbólumokat rejt mindenhová. Ez a kellemetlen érzés, hogy itt mindenki jelent valamit, csak erősödhet szegény nézőben, amikor Herr Hanyatló Régivilágot felkeresi Mr. Bunkó-Kegyetlen Újgazdag és a kettejük között őrlődő Feltörekvő Demamlasz Ifjúság is. Ha kettejüknek sikerül kiköltöztetniük vackából az öregurat, a házban megvalósíthatják nagy álmukat, az órási gőzmosodát. Méghozzá mindez valahol Németország keleti felében. Szép kis társaság ezek hárman - még ha ódivatúnak tűnök is ezzel, elképzelem a szerzőt, amint tolla végét rágicsálva, ravaszon mosolyog: a néző majd hogy ráismer saját világára ezek között az ellenszenves alakok között.

De hát ezen a színpadon Haumann az úr. Szeretnivaló, bájos, elviselhetetlen és büdös nagy erdei manó ő, aki mindenképpen az egyetlen érdekes alak az egész cirkuszban. Hogy minden szétrohad körülötte? Na és, ő legalább dzsungelt vizionál oda, ahova mások mosodát terveznek. Hogy régi porcelánok törnek, értékes könyvek szakadnak, tompora egyre nő, állítólagos régi tudása parlagon, ő meg a sezlonyon hever? Kezdem irigyelni.

Fanyaloghatnánk is, hogy mindez csupán egyetlen póz. A darab és az előadás úgy keveri a pszichologizálást a szürrealizmussal, hogy még épp mindenkinek könnyedén, gyomorfájás nélkül fogyasztható maradjon, ám Paulról az első öt percben minden kiderül. Viszonyai nem változnak, jelleme nem mélyül, figurája nem bomlik ki, nem tudunk meg róla többet végül, mint az elején sejtettünk - de ez valóban csak fanyalgás volna. A lényeg az, hogy partnerei támogató szekundálása mellett Haumann igazi Paul bácsivá válik. Ez az ő jutalomjátéka, és ő minden percét ki is élvezi. Ettől olyan jó. Mellékesen azért megemlítem, hogy Fekete Ernő ismét bebizonyítja, hogy megbízható, jó színész, de most nem ez a lényeg. A jó ripacs abban különbözik a rossz ripacstól, hogy ha eljön az ideje, akkor képes bebizonyítani, hogy a legjobb társulatnak is szüksége van rá.

Deutsch Andor

Tankred Dorst: Paul úr; a Katona József Színház bemutatója; fordította: Győrffy Miklós; szereplők: Haumann Péter, Csákányi Eszter, Fekete Ernő, Pelsőczy Réka, Lukáts Andor, Jordán Adél; díszlet: Khell Zsolt; jelmez: Szakács Györgyi; világítás: Gothár Péter; zene: Márkos Albert; dramaturg: Veress Anna; asszisztens: Domsa Zsófia és Gulyás Réka; rendezte: Ascher Tamás