Dehogy cirkusz! Van ugyan kör alakú porond, hátul kis függöny meg nagy bajszú kikiáltó, de szerencsére nincsenek sem kopott mackók, sem mindig másik, fáradt poénnal előhozakodó zenebohócok. Philippe Decouflé nem porondmester, hanem táncos, aki szereti a cirkuszt. Azt szereti benne, gondolom, hogy sokféle dolog fér egymás mellé, gyakran változhatnak a jelenetek, és az előző szám sosem kötelez arra, mi legyen a következő. Az igazi cirkuszban nem előadás készül, hanem sok kis előadást sorakoztatnak egy porondra, és az már a nagyérdemű publikum dolga, hogy hajlandó-e valamit az elejétől a végéig látni benne. Különben is: a francia koreográfus kontakt táncból, balettből, akrobatikából meg mindenféle másból összegyúrt előadása épp a cirkusz ellentéte. Ott kis dolgokat kell halálos méretűre felhabosítani, itt meg a játék tétje éppen az, hogy elhitessék, nincs tét. Mintha az erőművész az ólomgombócokkal a kezében igyekezne azt füllenteni, hogy ugyan!, papírkönnyű kis izék ezek, nem nagy szám, igazán, szóra sem érdemes! Itt úgy tűnik, mintha minden nagyon könnyen menne; mintha magától értetődő, természetes emberi tulajdonság volna a légiesség, az ötletesség meg az erő. Azt nem mondanám, hogy a mozgás öröme hatja át az előadást: inkább a súlytalanság mindennapisága, a repülés természetessége. A kilenc táncos nem csap nagy faksznit akörül, hogy rá nem vonatkoznak a gravitáció szabályai, és ízületeik helyén jól olajozott gömbcsuklók találhatók. Láttukra az ember kedvet kap, hogy otthon ő is kipróbálja a gumikötélről fejjel lefelé lógást.
Kifinomult örömrevü ez az egész: a néző kapkodhatja a fejét, hogy le ne maradjon valamiről. Szorongani azonban nem érdemes. Bár a színpadon és mögötte (ahol az öltözők láthatók, nagyjából tehát szintén a színpadon) mindig többféle dolog történik egyszerre, és aki nem elég éber, könnyen lemaradhat valamiről, túlságosan koncentrálni is felesleges. Mindig van mit észrevenni, és nyugodtan bármi figyelmen kívül hagyható: a be- és kiszállás folyamatosan megengedett. Örökké akad mit mulasztani, mégis minden érthető marad.
Ez a jó is ebben az előadásban, meg - miközben minden porcikája (koreográfiája, ötletei, színei, fény- és árnyjátékai, cirkuszi-mediterrán zenéje) élvezetes - ez is a baj vele. Minden szép, sok minden lélegzetelállító, de néha hiányozni kezd, hogy vezessen valahová. A jelenetek pompásak, és akármeddig tarthatnának. Az előadókon látszik, hogy reggelig is bírnák erővel meg ügyességgel (és én nézném is őket reggelig), de ha ebből a másfél órából néhány számot kihagynának, akkor is ugyanoda jutnánk a végén.
Persze talán ez sem igaz. Mert van néhány jelenet, ami sokkal több: mert színház. Az például, amikor a tetőre erősített csigán átvetett, hosszú, rugalmas kötél ereszkedik le, melynek mindkét vége majdnem a földig ér: egyik vége egy nő, másik egy férfi hátára erősítve. Ha a férfi lehasal, felrántja a nőt, ha a másik ugrik, földhöz koppan az egyik. És ők, a férfi meg a nő, kergetőznek, szerelmeznek, összevesznek: repkednek, pottyannak, gubancolódnak, összekapaszkodnak meg szétválnak: és mindezt reptáncban, valószínűtlenül irreális, súlytalan, ég és föld közti mozgásban előadva. Olyan, mintha álmodnánk.
És tudják ezt sokkal egyszerűbben is. Egy nő hastáncol: ez csak cirkusz volna. De bejön egy férfi, és nézni kezdi, ez már színház. És ha ezek aztán összedugják a hasukat, és zenére hullámoztatják, az egyik kidugja, a másik behúzza, akkor a végső hascsók is egész komollyá vagy legalábbis fontossá válik.
Ezektől a kis színházaktól a cirkusz átalakul. Görkorisok, erő- és légművészek, árnyvarázslók jönnek-mennek: és bájos nők és jó zene, és minden legalább egy lépés távolságban a lehetségestől. Fellini mester biztosan élvezné - a háromfejűvé váló nőt megvárná előadás után a művészbejárónál -, de mondjuk Tadeusz Kantor - merthogy neki is volt sok érzéke a cirkuszhoz - nem volna elégedett. Neki hiányozna belőle, hogy nyilvánvaló tétje legyen az egésznek, hogy itt nem megy vérre semmi, a hármasszaltó sem halálos trükk, hanem csak játék, fantázia, nosztalgia minden. Pedig épp ez benne a jó.
Deutsch Andor
Triton; Decouflé cirkusz július 11-én az Erkel Színházban; rendező, koreográfus: Philippe Decouflé; zene: Joseph Racaille és Spot, Coulombeau, Caro, Sir-Cus; világítás: Patrice Besombes; jelmez: Catherine Coustere, Didier Despin, Laurence Garret, Jean-Malo; díszlet: Yves Bernard, Pierre-Jean Verbraeken; előadják: Didier André, Brad Denys, Dominique Grimponprez, Daphné Mauger, Cyrille Musy, Irma Omerzo, Christophe Haksmann, Audrey Yvars, Céline Zordia
