Színház: A súlytalanság mindennapisága (A Decouflé cirkusz az Erkel Színházban)

  • Deutsch Andor
  • 1999. július 15.

Zene

Dehogy cirkusz! Van ugyan kör alakú porond, hátul kis függöny meg nagy bajszú kikiáltó, de szerencsére nincsenek sem kopott mackók, sem mindig másik, fáradt poénnal előhozakodó zenebohócok. Philippe Decouflé nem porondmester, hanem táncos, aki szereti a cirkuszt. Azt szereti benne, gondolom, hogy sokféle dolog fér egymás mellé, gyakran változhatnak a jelenetek, és az előző szám sosem kötelez arra, mi legyen a következő. Az igazi cirkuszban nem előadás készül, hanem sok kis előadást sorakoztatnak egy porondra, és az már a nagyérdemű publikum dolga, hogy hajlandó-e valamit az elejétől a végéig látni benne. Különben is: a francia koreográfus kontakt táncból, balettből, akrobatikából meg mindenféle másból összegyúrt előadása épp a cirkusz ellentéte. Ott kis dolgokat kell halálos méretűre felhabosítani, itt meg a játék tétje éppen az, hogy elhitessék, nincs tét. Mintha az erőművész az ólomgombócokkal a kezében igyekezne azt füllenteni, hogy ugyan!, papírkönnyű kis izék ezek, nem nagy szám, igazán, szóra sem érdemes! Itt úgy tűnik, mintha minden nagyon könnyen menne; mintha magától értetődő, természetes emberi tulajdonság volna a légiesség, az ötletesség meg az erő. Azt nem mondanám, hogy a mozgás öröme hatja át az előadást: inkább a súlytalanság mindennapisága, a repülés természetessége. A kilenc táncos nem csap nagy faksznit akörül, hogy rá nem vonatkoznak a gravitáció szabályai, és ízületeik helyén jól olajozott gömbcsuklók találhatók. Láttukra az ember kedvet kap, hogy otthon ő is kipróbálja a gumikötélről fejjel lefelé lógást.

Dehogy cirkusz! Van ugyan kör alakú porond, hátul kis függöny meg nagy bajszú kikiáltó, de szerencsére nincsenek sem kopott mackók, sem mindig másik, fáradt poénnal előhozakodó zenebohócok. Philippe Decouflé nem porondmester, hanem táncos, aki szereti a cirkuszt. Azt szereti benne, gondolom, hogy sokféle dolog fér egymás mellé, gyakran változhatnak a jelenetek, és az előző szám sosem kötelez arra, mi legyen a következő. Az igazi cirkuszban nem előadás készül, hanem sok kis előadást sorakoztatnak egy porondra, és az már a nagyérdemű publikum dolga, hogy hajlandó-e valamit az elejétől a végéig látni benne. Különben is: a francia koreográfus kontakt táncból, balettből, akrobatikából meg mindenféle másból összegyúrt előadása épp a cirkusz ellentéte. Ott kis dolgokat kell halálos méretűre felhabosítani, itt meg a játék tétje éppen az, hogy elhitessék, nincs tét. Mintha az erőművész az ólomgombócokkal a kezében igyekezne azt füllenteni, hogy ugyan!, papírkönnyű kis izék ezek, nem nagy szám, igazán, szóra sem érdemes! Itt úgy tűnik, mintha minden nagyon könnyen menne; mintha magától értetődő, természetes emberi tulajdonság volna a légiesség, az ötletesség meg az erő. Azt nem mondanám, hogy a mozgás öröme hatja át az előadást: inkább a súlytalanság mindennapisága, a repülés természetessége. A kilenc táncos nem csap nagy faksznit akörül, hogy rá nem vonatkoznak a gravitáció szabályai, és ízületeik helyén jól olajozott gömbcsuklók találhatók. Láttukra az ember kedvet kap, hogy otthon ő is kipróbálja a gumikötélről fejjel lefelé lógást.

Kifinomult örömrevü ez az egész: a néző kapkodhatja a fejét, hogy le ne maradjon valamiről. Szorongani azonban nem érdemes. Bár a színpadon és mögötte (ahol az öltözők láthatók, nagyjából tehát szintén a színpadon) mindig többféle dolog történik egyszerre, és aki nem elég éber, könnyen lemaradhat valamiről, túlságosan koncentrálni is felesleges. Mindig van mit észrevenni, és nyugodtan bármi figyelmen kívül hagyható: a be- és kiszállás folyamatosan megengedett. Örökké akad mit mulasztani, mégis minden érthető marad.

Ez a jó is ebben az előadásban, meg - miközben minden porcikája (koreográfiája, ötletei, színei, fény- és árnyjátékai, cirkuszi-mediterrán zenéje) élvezetes - ez is a baj vele. Minden szép, sok minden lélegzetelállító, de néha hiányozni kezd, hogy vezessen valahová. A jelenetek pompásak, és akármeddig tarthatnának. Az előadókon látszik, hogy reggelig is bírnák erővel meg ügyességgel (és én nézném is őket reggelig), de ha ebből a másfél órából néhány számot kihagynának, akkor is ugyanoda jutnánk a végén.

Persze talán ez sem igaz. Mert van néhány jelenet, ami sokkal több: mert színház. Az például, amikor a tetőre erősített csigán átvetett, hosszú, rugalmas kötél ereszkedik le, melynek mindkét vége majdnem a földig ér: egyik vége egy nő, másik egy férfi hátára erősítve. Ha a férfi lehasal, felrántja a nőt, ha a másik ugrik, földhöz koppan az egyik. És ők, a férfi meg a nő, kergetőznek, szerelmeznek, összevesznek: repkednek, pottyannak, gubancolódnak, összekapaszkodnak meg szétválnak: és mindezt reptáncban, valószínűtlenül irreális, súlytalan, ég és föld közti mozgásban előadva. Olyan, mintha álmodnánk.

És tudják ezt sokkal egyszerűbben is. Egy nő hastáncol: ez csak cirkusz volna. De bejön egy férfi, és nézni kezdi, ez már színház. És ha ezek aztán összedugják a hasukat, és zenére hullámoztatják, az egyik kidugja, a másik behúzza, akkor a végső hascsók is egész komollyá vagy legalábbis fontossá válik.

Ezektől a kis színházaktól a cirkusz átalakul. Görkorisok, erő- és légművészek, árnyvarázslók jönnek-mennek: és bájos nők és jó zene, és minden legalább egy lépés távolságban a lehetségestől. Fellini mester biztosan élvezné - a háromfejűvé váló nőt megvárná előadás után a művészbejárónál -, de mondjuk Tadeusz Kantor - merthogy neki is volt sok érzéke a cirkuszhoz - nem volna elégedett. Neki hiányozna belőle, hogy nyilvánvaló tétje legyen az egésznek, hogy itt nem megy vérre semmi, a hármasszaltó sem halálos trükk, hanem csak játék, fantázia, nosztalgia minden. Pedig épp ez benne a jó.

Deutsch Andor

Triton; Decouflé cirkusz július 11-én az Erkel Színházban; rendező, koreográfus: Philippe Decouflé; zene: Joseph Racaille és Spot, Coulombeau, Caro, Sir-Cus; világítás: Patrice Besombes; jelmez: Catherine Coustere, Didier Despin, Laurence Garret, Jean-Malo; díszlet: Yves Bernard, Pierre-Jean Verbraeken; előadják: Didier André, Brad Denys, Dominique Grimponprez, Daphné Mauger, Cyrille Musy, Irma Omerzo, Christophe Haksmann, Audrey Yvars, Céline Zordia

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.