A Csirkefej nagy találmánya, mondjuk úgy tizenöt évvel ezelőtt volt, hogy a valóság színpadra tehető majdhogynem egy az egyben, és az, hogy a közönséget már az a puszta tény is megrázza, ha saját hétköznapi, beletörődéssel viselt szavait egyszer csak a színpad szent deszkáiról, komoly, főiskolát végzett színészek szájából hallja. A darab botrányt is okozott, műsorra tűzése is tettnek számított, forradalminak, miközben előadása valójában régimódi mimikriszínház volt, megidéző, hasonlítani igyekvő: nézői egy háromfalú udvarba kukucskálhattak be, és a színészek azt igyekeztek elérni, hogy az előadás jó pillanataiban elhitessék, valóban ott vagyunk azon a nyomorult udvaron.
Azóta a Csirkefejet sokszor előadták, egyre inkább ártalmatlanítva. És jöttek mások, a Mauzóleum, a Portugál, most az Élve vagy halva meg a többiek - a nagy magyar nyelv- és életromlás témája lett a színháznak, és ez így jó. Színházban a Mostról legyen szó, arra való.
A Balta a fülbe (a Kamrában egyébként: fejbe) csapásiránya ebben az előadásban azonban eltér a többiekétől. Naturalizmus helyett a teatralitást választja, nem hasonlítani akar, hanem megidézni. Színházibb így, amikor a valóság szilánkjai olyan speciális módon állnak össze képpé, hogy az eredeti alkotórészek alig felismerhetők: de akkor viszont rögtön az általánosság hamvas bájával együtt. Színpadi valóságidézéshez valószínűleg ez az út vezet: a kerülőkkel zsúfolt, teátrális, játékos.
Az előadás egyik része egy azonosítatlan magyar köztéren, másik fele pedig egy a tér fölött lebegő, bádogkonténerbe zárt polgári lakásban játszódik. A két szint között helyét nem találó öntelt milliomoscsemete meg kisstílű haverja bérgyilkost fogad, hogy megszerezze a nagypapa millióit. A szereplők azonban nem egyértelműen azonosítható figurái a polgári lakásoknak és a lerobbant tereknek: színpadiasak, és ettől nem egyszerűen hülye, üres, pénzvágyó, gyáva bunkók, hanem inkább Übü papák és Übü mamák - akik übümód pöffeszkednek és parádéznak nagy ürességükkel. Csak közben mégis idevalók, közel lévők mai valóságunkhoz (melyben persze szintén bőven tenyészik az übüség). Stilizálódnak, mert mindennek a tetejében e mai és helyi bábbohózat szereplői shakespeare-ül beszélnek, rímtelen jambusban, mint a királydrámák hősei. Ezek a bábszörnyek nyakig a jól azonosítható honi szaharban Arany Jánost veszik a szájukra: ennél gonoszabbat nem is tehetne Richárd, a trónkövetelő és elkényeztetett divatficsúr. Az előadás a darab szerzőjével összefogva visszavonja Shakespeare-t és visszavonja Aranyt: cakompakk holttá, idejétmúlttá nyilvánítja a világ kultúráját meg a sajátunkat. Az előadás idős szereplői (az emeletiek), ha kicsit roncsolva is, de még zengően, szépen beszélik a régi, pompás nyelvet, csakhogy ez nagyon kevés: amit mondanak, tökéletesen üres. Az új generáció tagjai (a lenti téren élők) már mondani is alig tudják. A klasszikusok romjain, egy régi kultúra helyén meg semmi pótlék. A halál ócska kabarétréfa, szerelemről szó sincs, a szex is csak vérfertőzés, erőszak és liliomtiprás (de hát nők nincsenek is: férfiak játsszák őket), aki nem bolond, arról később kiderül, hogy mégis az. Magyar psycho.
A kaposvári Csiky Gergely Színház arról híres, hogy szereti az apró részleteket. Réthly Attila rendezése hű a hagyományhoz, és a színészekben ehhez jó társra talált. Az előadásnak az a legnagyobb erénye, hogy végig pompás egyensúlyt tart. Képes szuperteátrális marionett/horror bohózat maradni, miközben bosszantóan sok részlet egyezik, felismerhető és azonosítható marad: ebben a nyelvben, e tárgyak és e gondolkodásmód között élünk.
Ez persze írónak nagy öröm: játszani a nyelvromlással, királydrámai stílben pézsét és bocsika, ne harizzt mondatni. Hálás terep ez, Sárbogárdi Jolán óta nem is túl járatlan, de amikor csak ennyi, akkor csak forma. A formába pedig bele lehet feledkezni, túl lehet spilázni kicsit, és olyankor legfeljebb önmagáért való az egész. Ez a második felvonás. Képzeljük csak el: minden tabu ledöntve (erőszak, szex, halál), minden tekintély meggyalázva, összes kultúra holttá nyilvánítva, összes nyelvi vagy egyéb lelemény elsütve még a szünet előtt. A tétel túl hamar nyilvánvaló, sérthet, fájhat, bosszanthat. Mi marad? A feladott labdák leütése, a szálak elvarrása, poénok újraforgatása, néhány dramaturgiai klisé alkalmazása. Az előadás néha veszélyesen közel kerül egy újgazdagsimpfelő bajorimre-kabaréhoz. De akkor is maradnak a jó színészek, akik nem adják fel, hogy túlstilizált bábként a valóságosság levegőjét teremtsék maguk köré.
Jó pfinánckardomra mondom, a világvégéhez képest azért ez sem kevés.
Deutsch Andor
Lőrinczy Attila: Balta a fülbe; szereplők: Kocsis Pál, Kovács Zsolt, Némedi Árpád, Gyuricza István, Lugosi György, Znamenák István, Végh Zsolt, Sarkadi Kiss János, Tóth Richárd, Nagy Viktor, Kőrösi András; zene: Melis Lászó; dramaturg: Ruttkai Zsófia fh.; díszlet: Ágh Márton; jelmez: Rajnai Gitta; táncok: Kadala Petra; segédrendező: Hollósi Katalin; rendező: Réthly Attila
