Színház: Fény és alagút (Bertolt Brecht-Harsányi László: Szorító - Szkéné)

szerző
Deutsch Andor
publikálva
1999/16. (04. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Bertolt Brecht-Harsányi László:

Színház

Szorító a Szkénében

Telnek az évek, és a Szkénében, ha a szervezõk telt házra vágynak, még mindig A Mester és Margaritát tûzik színre. Az Arvisurának vége, bár hosszan hervadt, sokáig agonizált, és most, hogy végre kimúlt, a nyomában árván maradt szegény színészek továbbra is csak keresik a helyüket. Kétségbeesetten rendezgetik egymást, jó néhány szomorú, méltatlan elõadás mutatta, mennyire nem találják azt a bizonyos helyet, de most jó hírem van. Lehet, hogy nincs fény az alagút végén, de legalább van alagút. A Szorító szereplõi sínen vannak, mennek valamerre, haladnak, keresnek. A Harsányi László rendezte A városok sûrûjében adaptáció valószínûleg nem lesz olyan hosszan tartó siker, mint a Magyar Elektra, a Szentivánéji vagy a Mester volt, de biztosan fontos pont a társulat életében. Talán a fiatal, szemtelen Brecht kellett hozzá, hogy a párhuzamos színház (melynek lehetõségei -elvileg legalábbis - végtelenek) elitje visszafiatalodjon, ismét kezdõ legyen, saját helyét keresõ, erejét próbálgató, kísérletezõ (vagy legalábbis olyan, aki hagyja, hogy egy arra járó rendezõ kísérletezzen vele). Ez az elõadás is olyan, hogy sok lehetõség van még benne - felhasználási javallat: évente egyszer újranézni. Fogadnék, hogy változni fog.

A nézõ kocsmaasztalnál ülhet, bort iszogathat és rágyújthat: ez máris jó. Az elõadás fokozatosan kezdõdik, pontosabban már régen megy, amikor a nézõ még mindig civilben van, és azért átkozza magát, mert még lehívott volna egy Unicumot, de már késõ. A színészek is azt játsszák, hogy fokozatosan kezdõdik az elõadás, lassan rázódnak bele. A fények sosem mennek le teljesen, mi nézõk is nézzük egymást, így aztán a játék részévé válunk. Hiszen ott ülünk egymással szemben - a színpadon. Ez a kocsmai helyzet aztán szét is tördeli a máskor leküzdhetetlen színházi rendet. Az elõadás laza, szétesõ, öndrámaiatlanító struktúrája oldja a színház elkerülhetetlen konvencióit és a velük járó szigorúságot. Ez a kávéház-színház van talán a legközelebb az utcaszínházhoz azok közül a lehetõségek közül, amiket egy zárt teremben el lehet érni. Nemcsak az elõadás eleje, hanem a jelenetek maguk is szétesõbbek, esetlegesebbek - esetleg: brechtiesebbek. De ez inkább csak a kezdet. Nem elõször történik meg egy színtársulattal, hogy Brechtet játszva az elidegenítõ hév fokozatosan beleolvad a megszokott átlelkesedett, átlelkesítõ színházba, a színészek és a rendezõk belefeledkeznek a játék és az átélés örömeibe. Régi szokásoktól nehéz megválni. A második felvonás itt is sokkal színházabb - nem szükségképp a szó jó értelmében véve.

Az elõadás elején egyébként úgy tûnt, hogy a Mûegyetem színpadán a népszínháziság újjászületésére tesznek kísérletet. A magam egyszerû módján a Szorító elsõ órájából egyszerû üzenetet véltem kiolvashatónak arról, hogy a gazdagok a nagyszájúak, és a nagyszájúak azok, akiknek végül igazuk lesz, a szegény meg szegény marad, és rajta veszt. Ez is tetszett volna, azt hiszem, itt az ideje, hogy valaki rájöjjön, a mûvészet és az e világiság nem zárják ki egymást, és elkezdjen nagyon is e világi lenni. (Márpedig ilyesmire a színház a legalkalmasabb hely, és ha már színház, e felbuzdulásban Brecht pompás segítõtárs lehetne.) Ez az elõadás viszont másfelé kanyarodott, és fokozatosan sokcsavaros rejtvénnyé alakult, melyben a szereplõk indítékai néha saját ellentétükbe fordulnak. A Szorító majdnem olyan koan, mint amilyeneket a színen átsétáló konferanszié-fõpincér mond el néha a publikum okulására.

A szereplõk példázatosak. A nagy világszínház tipikus szereplõi õk: ártatlanságát elvesztett lány, lázadó fiatalember, cinikus gengszter, alázatos szolgája. De nem találnak saját konfliktusukra, nincs eleje-vége darabjuk, csak káoszuk, nagy világkáoszuk van, melyben mindenki tragikus hõs, illõ tragédia nélkül. Ami elkezdõdik, nem ér véget: a két fõszereplõ között bontakozó mester-tanítvány viszony csak reménytelen meg nem értés marad. A fiúból nem lesz szamuráj, hiába éli át mindazt, amit az öregebbik beavatásul ráró. A fiatal George és az öreg Shlink lázadó energiái céltalanok maradnak, elfüstölnek a semmibe. Az elõadás nem leplez le társadalmi igazságtalanságokat, csak megmutatja, hogy minden igazságtalan, és ebben a büdös életben még egy nyomoronc, régimódi színházas, kiismerhetõ ellenfél, gyõzelem vagy halál sem jut az embernek.

Mindezt sok ötlettel, jó színészekkel, kissé hosszúra nyújtva láthatjuk. Lukáts Andor m. v. jelenléte még egy adag generációs ellentét ízt is hozzáad az egészhez, de azért kilóg. Míg a többiek vannak a színpadon, nem feltûnõ, amikor csak Lukáts Andorra figyelünk, akkor sem, de ha õ és a társulat egy másik tagja egyenrangú partnerként került egy jelenetbe, akkor feltûnõvé válik, hogy itten kétféle színházi szokás találkozik (esetleg egy rutinos róka és kevésbé rutinosak), és ezek még nincsenek összehangolva.

Mindegy. Nincsen káka csomó nélkül, és a lényeg akkor is az alagút. Meg az, hogy ahol alagút van, ott fénynek is kell lennie.

Deutsch Andor

Szorító - Bertolt Brecht: A városok sûrûjében címû mûve alapján; rendezte: Harsányi László; szereplõk: Lukáts Andor, Huszár Zsolt, Tamási Zoltán, Molnár Erika, Feuer Yvette, Péterfy Borbála, Felhõfi Kis László, Terhes Sándor, Stubnya Béla, Deák Tamás és még néhányan; díszlet: Bálint István; jelmez: Kárpáti Enikõ; asszisztens: Juhász Gabriella és Berki Mónika

szerző
Deutsch Andor
publikálva
1999/16. (04. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...