Aki még nem látott Csehov-előadást, többnyire az is ugyanúgy képzeli el mindet: elegáns katonatisztek beszélgetnek karcsúra fűzött hölgyekkel. Néha sírnak, néha kiabálnak, de az egész mégis szép és őszies, mint egy Agatha Christie-regény. A Jeles-féle kaposvári Három nővér persze más, de az már alig volt Csehov, és a második felvonásban halott eszkimók özönlötték el a színpadot. Szóval: létezik egy általános megegyezés arról, hogy nagyjából miképpen kell a reflektorfényben kinéznie Anton Pavlovics darabjainak.

Ha aztán valakinek egyszer valami egészen más jut az eszébe, azt következetesen végiggondolja, és később még következetesebben előadást farag belőle, az már eleve jó. Jó friss szemmel nézni arra, amiről lustább pillanatainkban azt hittük, hogy jól vagy rosszul, de örökké hasonló szellemben állítható színpadra. Ebből persze még nem következik, hogy ez a másfajta előadás biztosan tetszeni is fog.

Szász János Ványa bácsira gondolt, becsukta a szemét, és egy kocsma jelent meg előtte. Méghozzá egy lepusztult, szomorú, ócska krimó, ahol mindig mindenki másnapos, fejfájását sok vodkával és vizes uborkával gyógykezeli, szédül, a szája büdös, és úgy utálja a világot, ahogy csak másnaposan lehet.

Az egész világ a kocsmában van. A díszlet sosem változik. Udvarház? Park? Veranda? Bádogpult, talponálló, negyvenes villanykörte, Tarrbéla. Ez a Csehov nem az illúziókkal való szembenézés, a róluk való lemondás vagy az ellentmondó vágyak és valóság találkozása. E kocsma törzsvendégei - férfiak és nők egyaránt - már régen túl vannak mindenen. Reményeik nincsenek, életük is alig. Csehov szereplőit többnyire leleplezi, mennyire másképp beszélnek, mint ahogy titokban gondolkodnak, ám az itteniek beszéde üres, részeg locsogás, érzelmeik irracionális hisztériák, és még ha papolnak is szerelemről, sőt nagy gerjedelmek törnek rájuk időnként, legalább mégis arra vágynak, hogy ne üljön senki az asztalukhoz. Úgy jobb. Végállapot ez, nincs kiút semerre. Nem történik semmi, nincs változás, csak helyzet van: hangulat.

Szász János a filmjeiben is ilyen. Teljes világképet teremt, az én ízlésemnek túl következetesen is. Nincsenek viszonyítási pontok, kontrasztok; egyféle totális hangulat uralkodik. A Witman fiúkban felszépített, felstilizált, itt lecsupaszít, lecsúnyít. Mindegy: egységesít.

Mindenki beolvad az örök delíriumba, a személyiségek eltűnnek, oldja őket az alkohol, a kiábrándultság meg az ön- és közundor. Asztrov és Ványa egyformán szeret bele egy nőbe, aki majdnem olyan, mint ők. Csak egyetlen dolog különbözteti meg a többiektől: ő el tud menni. A férfiak saját elvágyukat szeretik benne, és maradnak. Ugyanúgy.

A karakterek nem a világhoz vagy az egymáshoz való különféle viszonyaikat játsszák, hanem ugyanannak az egyetlen kijelentésnek adnak újabb és újabb hangsúlyt: e mai kocsma szomorú, menthetetlen voltának.

Vágya bácsit csak a véletlen tehette itt címszereplővé. Nincs alak, aki különbözne, akivel azonosulhatnánk vagy ellenkezhetnénk. Vállalni vagy tagadni csak az előadást lehet egyben. Ebbe a homogenitásba semmi nem fér bele, ami elütne tőle, hiszen megtörné az egységes világképet, viszonylagossá, esetleg problematikussá tenné a nagy egészet. A rendező nem vállalja, hogy különféle fényekben vizsgálja meg, amit mutat. Nincs összehasonlítás, csak egyetlen, határozott állítás. Mindez éppen ezért rettentően lírai. Ami egyébként jó is lehet. De mert olyan lírai, alig lehet drámai.

Talán egy kis komédia kellene. (Azért egy jó, nagyon jó vicc belefér az estébe, amikor váratlanul a Revizort kezdik mondani. Fogadnék, hogy egy próbán elhangzott beköpésből maradt ott.) Így a sok duhajkodás és nővadászat közben néha felrémlik, hogy Szász addig alakította Csehovot, míg sikerült előállítania egy Móricz-előadást.

És még a színészek is jók: a Kamrában ugyan lelepleződik néhány nagyszínpadon levetkőzhetetlenné vált gesztus, de jól, érzéssel, hűen szolgálják az egységes víziót. Csak ne volna olyan egységes.

Deutsch Andor

Csehov: Ványa bácsi; a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház a Kamrában; szereplők: Gazsó György, Varjú Olga, Kerekes László, Horváth László Attila, Szabó Márta stb.; díszlet: Antal Csaba; jelmez: Jodál Ágnes; dramaturg: Szász János, Venyige Sándor; asszisztens: Fülöp Angéla; rendező: Szász János