Deutsch Andor

Aki nem figyel nagyon, talán észre sem veszi, hogy vagy nyolc éve dolgozik egy társulat a Merlinben. A vendégjátékok között, az étteremtől nem messze, színházalapításra szánta el magát néhány helyben nevelt színész. Azóta dolgoznak. És mert valamiért úgy alakult, hogy nem ők a Merlin fő attrakciója, és nem lettek sztárok, csöpp lehetőségeiknek kiszolgáltatva teszik a dolgukat. Tehetséggel, türelemmel, de igazi, csak rájuk figyelő szellemi vezető, irány- vagy formaadó gondolat nélkül. Vagyis: kiszolgáltatva a vendégrendezőknek.

Államférfiúnak kijáró tisztelet és szervezettség veszi körül. Féltik, ő meg békésen cigarettázgat az interjúkra kijelölt helyiség előtti lépcsőn. Aztán persze kiderül, hogy beszélgetésben is profi: arcát ironikus, mindent értő mosoly mögé rejti. Az újságírók sorba állnak, a tolmács fárad, ő engedelmesen, kissé távolságtartóan válaszolgat. Senki sem gondolná róla, hogy az ő fejében születik mindaz a csodás őrület, amit a másnapi előadáson látunk.

A világ hozzánk legközelebb eső táján, az Elbán innen kialakulóban van egy újfajta filmtípus. Attól tartok, nem rokonszenves, de valószínűleg tipikus, és itt az ideje, hogy valaki erről írja a szakdolgozatát.

A válság, állítólag, jót tesz a színháznak. Ahol válság van, ott nincs tespedés, nyugalom, elkényelmesedés, hanem izgalom, elégedetlenség és keresés van - és ha az ezzel járó rossz érzést vagy a károgó kritikusokat leszámítjuk, az utóbbiak mindenképpen termékenyebb helyzetet teremtenek. Ezért aztán a Bolondok tánca jó jel is lehet: a Szkénében főként az Arvisura színészei által elővezetett előadás után már csak javulás várható. Persze azt, hogy merre és miképpen lábalhatnak ki a gödörből, valószínűleg még egyikük sem tudja. Az Arvisura lassú hervadása után - közben - egyre feltűnőbben hiányzik valaki, aki új vezéregyénisége lehet mindazoknak, akik az elmúlt években a magyarországi átlagnál sokkal képzettebb, sokkal invenciózusabb színészek lettek, és akik mostanában parlagon hevernek. A parlagon heverés persze nem azt jelenti, hogy ne lennének láthatók. Folyamatosan próbálkoznak, előadásokat gyártanak, játszanak - hiszen színészek. De nem találnak emberükre: nincs rendező, aki élni kívánna és tudna az Arvisura maradékainak szellemi és testi tőkéjével. Ez a társulat mégiscsak az első - és sokáig az egyetlen - volt, amelyik meg tudta teremteni magának a hivatalos színházon kívüli infrastruktúráját (állandó helyet, folyamatos képzést, utánpótlásképzést, támogatást) és egyéni - szintén a struktúrán kívüli -színházi nyelvét. Aztán ez az ő színházi saját nyelvük kifáradt, elkopott, valamiért nem tudják már folytatni. Új vízió kellene. Addig is: a társulat színészei kielégítetlenül szétszélednek, és jobb híján, megszokásból ugyanott összegyűlnek újra.

A kiindulópont mindenképpen tanulságos; sőt kis jó szándékkal elgondolkodtatónak is nevezhető. Egy rendező, aki eddig jobboldali juntákról, közöttünk bujkáló neo- és nem neo nácikról készített filmeket, akinek örök témája az erővel való visszaélés lehetősége, a hatalom, a rejtőzködő vagy büszkén vállalt erőszak, most a tévéről, a televíziós híradóról készített filmet. A pesszimistáknak erről talán az jut eszükbe, hogy a tegnap dél-amerikai juntái helyett ma egyetlen igazi ellensége van az erkölcsnek és a jognak, és ez a tévé. Az optimisták viszont elégedetten figyelhetik világunk jobbulását. Hiszen úgy látszik, Hollywood kezd kifogyni a rossz emberekből: az elvakult posztszovjet terroristák, a magányos őrültek és a fékezhetetlen járványok mellett a forgatókönyv-felelősök már nem találnak több negatív szereplőt. Marad a televíziós újságíró.

Mostanában már a belpolitikai helyzet is fokozódik. Árad a Duna, a világegyetem tágul: rossz napok járnak. Csupán egyvalami védhet meg ettől a mocskos jelentől: a nosztalgia. Vágy olyan korok és tájak után, melyekhez semmi közünk, melyek nagyon régen, nagyon távol léteztek csupán, sőt akkor is csak alig. Az angol arisztokrácia szép élete biztos kikötő mindazoknak, akiket hány és vet az élet. Agatha Christie végtelennek tűnő életműve is véget ér egyszer - ám azok, akiket már csak a pontban ötkor felszolgált tea és a naponta hengerelt gyep látványa nyugtat meg, mindig számíthatnak arra, hogy az angol filmipar rendszeres időközönként szállítja számukra vágyuk újabb tárgyát.

Van egy jelenet a Sörharcosban, amit én a színház - mindenfajta színház - esszenciájának képzelek, és abban reménykedem, hogy az írónak-rendezőnek is valami hasonló járhatott a fejében, amikor azt a néhány percet színpadra állította. Nem nagy ügy az egész, tulajdonképpen még egy jelenetnél is kevesebb, épp csak egy apró helyzetecske. Egy asztal legsarkára vízzel színültig töltött kis poharat tesz valaki, és aztán ezen az asztalon másvalaki bonyolult táncmozdulatokba kezd. A kupica lényegtelen, de ott van az asztal szélén. Veszélyben van, nagyon kevésen múlik, hogy le ne lökjék. Az asztal tetején a táncosnő látszólag nem figyel rá, lépései persze kiszámítottak, de a poharat mintha véletlenül kerülnék el. Mintha. Ez a nehezen megfogalmazható helyzet: tudatosan vállalt kockázat, a borotvaélen táncolás, melynek során csak a koncentráció, a nagy tudás és sok szerencse menthet meg a zuhanástól - hát ez teszi a színházat. A majdnemátbillenés, de aztán mégisottmaradás. A vizespohár az asztal sarkán nem ebben az előadásban fontos, hanem mindegyikben az kellene hogy legyen. Ennek kell megfelelni.

Yvonne szálka a királyi udvar szemében. Oda nem illő ocsmányság, és mert kilóg az elegáns társaságból, sőt szemmel láthatólag a legkevésbé sem igyekszik alkalmazkodni hozzá, beleolvadni vagy legalább eltűnni a szeme elől, mindent felforgat. Az udvar nagy, jól szervezett, sokszor kipróbált szerkezetét azonnal tönkreteszi ez az egyszerű kis hiba (egy csúnya lány felbukkanása). Hiszen ha egyvalami meghibásodhat a rendszerben, akkor talán semmi sem biztos, semmi sem biztonságos. Az udvartartás hirtelen védtelenné válik. A gúnyolódó ifjak letéphetik Yvonne-ról a ruhát, de ők érzik magukat meztelennek. Nemcsak a király, hanem mindannyian.

A Szegedi Egyetemi Színjátszó Társaság 1941-es Hamlet- könyvének hasonmás kiadása

Kevin Smith a saját és barátai örömére készítette első filmjét, és váratlan közönségsiker lett a végeredmény: Smith, úgy látszik, puszta véletlenségből éppen úgy gondolkodott vagy látott, mint nagyon sokan mások. Nézőivel értették egymást, és a baráti idétlenségről (a Shop-stopról) kiderült, hogy rettentő korszerű: kifejez valamit abból a bizonytalan érzésből, ami éppen nagyon kifejezésre várt. A fiatalember híres lett, és sok pénzt kapott, hogy csináljon még sokat ugyanebből. Az eredményért (mely a Mallrats címet viselte) az alkotó később nyilvánosan bocsánatot kért. És levonta a szükséges következtetéseket.

Nincs mese, újból és újból igazolódik a régi tétel. Még az is lehet, hogy a kor tehet róla, és nem a színháza, a néző a hibás, nem a színészek, de mindegy: igazi előadás többnyire szűk helyen, pincében, padláson, park mélyén vagy egy leánygimnázium levetett tornatermében jön létre. Amíg a kultúr- és egyéb politikusok az újonnan építendő nemzeti monstrumról povedálnak, itt is, ott is lesznek, akik játszani szeretnének és magukat mutogatni. Õk sem szükségképp jók, de mert távolabb esnek a magasztos eszmétől, legalább az esélyeik jobbak. Magasztosságból, az állami gondoskodás reprezentálásából nem lesz színház, legfeljebb az épülete.

Íme egy jó hír. Az állami propagandafőnökök mostanában egyre gyakrabban gondolják úgy, hogy az országukról külföldön alakítandó képnek hatásos formálója lehet néhány film. Ezért aztán itt-ott (de többnyire a Hunnia moziban) megjelennek a nemzeti filmbemutatkozások. Gyors egymásutánban láthattunk egy koreai, egy iráni és most, február 19. és 25. között egy kanadi filmhetet.