Színház: A válságba bevezető út (Bolondok tánca a Szkénében)

szerző
Deutsch Andor
publikálva
1998/25. (06. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A válság, állítólag, jót tesz a színháznak. Ahol válság van, ott nincs tespedés, nyugalom, elkényelmesedés, hanem izgalom, elégedetlenség és keresés van - és ha az ezzel járó rossz érzést vagy a károgó kritikusokat leszámítjuk, az utóbbiak mindenképpen termékenyebb helyzetet teremtenek. Ezért aztán a Bolondok tánca jó jel is lehet: a Szkénében főként az Arvisura színészei által elővezetett előadás után már csak javulás várható. Persze azt, hogy merre és miképpen lábalhatnak ki a gödörből, valószínűleg még egyikük sem tudja. Az Arvisura lassú hervadása után - közben - egyre feltűnőbben hiányzik valaki, aki új vezéregyénisége lehet mindazoknak, akik az elmúlt években a magyarországi átlagnál sokkal képzettebb, sokkal invenciózusabb színészek lettek, és akik mostanában parlagon hevernek. A parlagon heverés persze nem azt jelenti, hogy ne lennének láthatók. Folyamatosan próbálkoznak, előadásokat gyártanak, játszanak - hiszen színészek. De nem találnak emberükre: nincs rendező, aki élni kívánna és tudna az Arvisura maradékainak szellemi és testi tőkéjével. Ez a társulat mégiscsak az első - és sokáig az egyetlen - volt, amelyik meg tudta teremteni magának a hivatalos színházon kívüli infrastruktúráját (állandó helyet, folyamatos képzést, utánpótlásképzést, támogatást) és egyéni - szintén a struktúrán kívüli -színházi nyelvét. Aztán ez az ő színházi saját nyelvük kifáradt, elkopott, valamiért nem tudják már folytatni. Új vízió kellene. Addig is: a társulat színészei kielégítetlenül szétszélednek, és jobb híján, megszokásból ugyanott összegyűlnek újra.

A válság, állítólag, jót tesz a színháznak. Ahol válság van, ott nincs tespedés, nyugalom, elkényelmesedés, hanem izgalom, elégedetlenség és keresés van - és ha az ezzel járó rossz érzést vagy a károgó kritikusokat leszámítjuk, az utóbbiak mindenképpen termékenyebb helyzetet teremtenek. Ezért aztán a Bolondok tánca jó jel is lehet: a Szkénében főként az Arvisura színészei által elővezetett előadás után már csak javulás várható. Persze azt, hogy merre és miképpen lábalhatnak ki a gödörből, valószínűleg még egyikük sem tudja. Az Arvisura lassú hervadása után - közben - egyre feltűnőbben hiányzik valaki, aki új vezéregyénisége lehet mindazoknak, akik az elmúlt években a magyarországi átlagnál sokkal képzettebb, sokkal invenciózusabb színészek lettek, és akik mostanában parlagon hevernek. A parlagon heverés persze nem azt jelenti, hogy ne lennének láthatók. Folyamatosan próbálkoznak, előadásokat gyártanak, játszanak - hiszen színészek. De nem találnak emberükre: nincs rendező, aki élni kívánna és tudna az Arvisura maradékainak szellemi és testi tőkéjével. Ez a társulat mégiscsak az első - és sokáig az egyetlen - volt, amelyik meg tudta teremteni magának a hivatalos színházon kívüli infrastruktúráját (állandó helyet, folyamatos képzést, utánpótlásképzést, támogatást) és egyéni - szintén a struktúrán kívüli -színházi nyelvét. Aztán ez az ő színházi saját nyelvük kifáradt, elkopott, valamiért nem tudják már folytatni. Új vízió kellene. Addig is: a társulat színészei kielégítetlenül szétszélednek, és jobb híján, megszokásból ugyanott összegyűlnek újra.

A régi dicsőség fölött most elsősorban a kontraszt kedvéért érdemes hosszan borongani. A Bolondok tánca mindenképpen rossz előadás, de a benne játszó színészek múltjához, a Magyar Elektrához, A Mester és Margaritához vagy a Szentivánéji álomhoz képest egyenesen szégyenletes. Vagy érthetetlen.

A darab, amit előadnak, akár jó is lehet. A századforduló után született, és persze A revizor köpenyéből való. Talán több benne a bohózat, és keserűsége is modernebb, de a lényeg ugyanaz: a Bolondok tánca hősei ügyetlen szélhámosok, álszent vagy buta forradalmárok és korrupt hivatalnokok. Kusza hatalmi és szexviszonyok egy isten háta mögötti orosz kormányzóságban. A darab realista, amúgy orosz módra. Vagyis groteszk és abszurd, de a színpadra csak egy mérsékelten vicces bohózat került helyette. Egy efféle előadásnak -műfajához hűen -bizonyára típusokat kell bemutatnia, leleplezően, olyan szégyentelen meztelenségükben, ahogy általában nem gondolunk rájuk. Így terem a szatíra. Ezúttal a sablonfigurákat csupán sablonok jellemzik. A karikatúráknak csupán egy fantáziátlan bohózatocska számára hasznos részeit látjuk. Ócska, lapos viccelődés lesz az egészből. Mindaz a szorongató fekete humor, ami Gogoltól Kafkáig és tovább jellemzi a kelet-európai és nyugatorosz önsanyargató ön- és közgúnyt, itt könnyeddé, felszínessé, érdektelenné válik. Valaki mindig rosszkor jön be, mindenki kiabál, és a nagyobb mulatság kedvéért félpercenként felmászik az asztal tetejére. A helyzetek szürreális abszurditásának a színen nyoma sincs. Ha egyszer csak Sas József perdülne a reflektorfénybe, fel sem tűnne. Legfeljebb az lenne meglepő, hogy akad olyan, aki több rutinnal műveli azt, amit az előadás egyéb résztvevői még csak távolról szagolgatnak.

Egyedül talán a díszlettervező látott tovább az orránál. A hátrafelé erősen keskenyedő térben egy hatalmas íróasztal, hozzá tartozó hatalmas szék és még két apró ülőke áll. A nagy szék és kis szék Chaplin és Jack Oakie klasszikus Hitler-Mussolini kettőse óta bevált játékterepet biztosít a kivagyi nagyképűség kifigurázására. Az óriási íróasztal mögött eltörpülő hivatalnoknak trónszékén ülve a lába sem éri a földet - hivatalához, pozíciójához képest a legfelnőttebb, legravaszabb csinovnyik is kiszolgáltatott gyerek. A kiismerhetetlen felnőttvilág pedig nem az emberben, hanem a föléje magasodó, érthetetlen rendszerben van. Sugallhat a díszlet bármit, ha a játék, a rendezés nem függ össze vele. Díszlet nem kelhet önálló életre. Legalábbis akkor nem, ha színház a cél.

A színészek egyébként Népszavát olvasnak. Mai ruhákba öltöztek, jól felismerhető ötezresekkel fizetnek, meggyilkolt sajtócézárt, lelketlen újgazdagokat és tízmillió lakost emlegetnek. Nem értek egyet azokkal a széplelkekkel, akik szerint az aktualitás, a csak adott helyen, adott pillanatban érvényesség ellentéte volna a művészetnek: sőt a színháznak, e pillanatnak és pillanatnyi nézőinek oly nagyon kiszolgáltatott műfajnak éppenséggel kézenfekvő terepe a közéletiség. Még bátrabban: a politika. A színház arra való, hogy megszólítsa azokat, akik nézik. Alkalmas a politizálásra, arról nem is beszélve, hány halott előadást kelthetne életre, ha készítői nem feledkeznének meg a színpadon elengedhetetlen konkrétságról. Csakhogy ahhoz, hogy az aktualizálás működhessen, egy kis éleslátásra, szellemességre és bátorságra van szükség; ha nem is politikai, hanem művészi értelemben. A neveket magyarra fordítani, az nagyon kevés, azonkívül felesleges is. Legfeljebb a nézőre való kikacsingatásnak, az előadás saját merészségében való tetszelgésének egyszerű formái ezek.

Szegény színészek! Kíváncsi volnék, ők mit gondolnak minderről. Mert Terhes Sándor például jó. Teljes erőbedobással küzd még akkor is, amikor a küzdelem kimenetele sajnos nem kétséges. Az ő figurájában megjelenik a nyomorult, pozícióját féltő, kisstílű vidéki nagyember. A többiek azonban magukra hagyva tévelyegnek, a nők pedig végképp csak mórikálással igyekeznek helyettesíteni a színészetet.

Ha ezt az előadást 1981-ben egy gimnáziumi színjátszó kör adja elő, akkor annak híre kel. A társulatnak szerencséje, hogy nincs 1981, reménykedhet benne, hogy ennek a mostani izének nem megy híre.

Deutsch Andor

szerző
Deutsch Andor
publikálva
1998/25. (06. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...