Van egy jelenet a Sörharcosban, amit én a színház - mindenfajta színház - esszenciájának képzelek, és abban reménykedem, hogy az írónak-rendezőnek is valami hasonló járhatott a fejében, amikor azt a néhány percet színpadra állította. Nem nagy ügy az egész, tulajdonképpen még egy jelenetnél is kevesebb, épp csak egy apró helyzetecske. Egy asztal legsarkára vízzel színültig töltött kis poharat tesz valaki, és aztán ezen az asztalon másvalaki bonyolult táncmozdulatokba kezd. A kupica lényegtelen, de ott van az asztal szélén. Veszélyben van, nagyon kevésen múlik, hogy le ne lökjék. Az asztal tetején a táncosnő látszólag nem figyel rá, lépései persze kiszámítottak, de a poharat mintha véletlenül kerülnék el. Mintha. Ez a nehezen megfogalmazható helyzet: tudatosan vállalt kockázat, a borotvaélen táncolás, melynek során csak a koncentráció, a nagy tudás és sok szerencse menthet meg a zuhanástól - hát ez teszi a színházat. A majdnemátbillenés, de aztán mégisottmaradás. A vizespohár az asztal sarkán nem ebben az előadásban fontos, hanem mindegyikben az kellene hogy legyen. Ennek kell megfelelni.
A Sörharcos például nem felel meg neki. Pedig jó. A Dream Team nem adja fel az álmait: mindig újra nekiveselkedik, és a két alapító tag - Tóth Imre & Balázs Mari - vendégekkel kiegészülve megtartja évente legalább egy új előadásának premierjét. Táncolni akarnak, sőt a táncszínház alig definiálható műfaját művelni. Régóta csinálják, és mindig újra. Már ez sem kevés.
Sőt ennél is több, hogy ezúttal nem akarnak sokat: előadásuk szórakoztató, emberi módon szívderítő háromnegyed óra. És ennek a mondatnak (végre!) minden szava lényeges. A Dream Team korábbi előadásaival talán éppen az volt a baj, hogy táncszínház helyett eltáncolták a színházat: tánccal próbálták illusztrálni prózai üzenetüket. Koreográfiájukra többnyire erőszakosan telepedett rá valami történet, sőt rosszabb esetben tanulság. Most viszont a kerettörténet mitológiai szereplőit nem a nagyot akarás szülte színpadra, hanem a játékos hangulat. Csupán ürügyül szolgálnak arra, hogy a szereplők időről időre táncra perdülhessenek. Szellemes koreográfia mozgatja őket, és jó zene. Az ilyesmi pedig hat a publikumra.
A jó zenét a Bran együttes szolgáltatja. Az élőzene mindig életet visz a színpadra: ennél is jobb, ha a zenészek szemmel láthatóan is jelen vannak, és nem kulisszái, hanem igazán részei az előadásnak. Most azok. Nem pusztán talpalávalót szolgáltatnak, de nincs is túl sok rájuk bízva. Ezek a dallamok egy kocsmában önmagukban is pompás hangulatot teremthetnének, de így, a színpadon, valószínűleg hamar unalmassá válnának. Játszótársnak viszont nagyszerűek. A hét szereplő - négy zenész és három táncos - egymásra hangolva, önzetlenül adogatja fel egymásnak a labdákat.
A baj az, hogy mindez inkább csak lehetőség. Bár a Sörharcost tavaly óta októberben mutatták be, kicsit még mindig olyan, mint a premierje lehetett. Egy előadásnak pedig érnie kell, közönség előtt csiszolódnia, összerázódnia, fejlődnie. A Sörharcost viszont elsősorban egyeztetési - értsd: megélhetési - gondok miatt nagyon ritkán, havonta legfeljebb egyszer játsszák. Talán ez a probléma, ettől érződik szétesőnek. Alapeleme az önfeledtség volna, de előadóinak még nincs mit feledniük: úgy látszik, elsősorban inkább emlékezni szeretnének arra, mikor jön, hova kell lépniük, és miért. Kerülik a bravúrokat. Csakhogy ez nem a tökéletes technikájú táncosok visszafogottsága, inkább a lehetőségekbe beletörődő óvatosság. A Dream Team tagjai tisztelnivalóan bátor emberek. Egy olyan műfajhoz ragaszkodnak, egy olyan műfajjal kísérleteznek évek óta, melynek nálunk alig van terepe. A Sörharcos pedig kellemes, saját korlátait jól ismerő előadás, biztonsági játékkal. Ami, mondom, mindig ellensége az igazi, nagy színháznak.
Deutsch Andor
Groteszk játék az ír és kelta mondavilág motívumai alapján; szereplők: Kovács Molnár József, Loósz Krisztina, Horváth István, Balázs Mari; zene: Bran együttes; rendezte: Tóth Imre; koreográfia: Horváth István; játsszák a Merlinben, esetleg a Jókai Klubban
