Magyar Narancs: Hányszor magyarázta ma el, hogy mi a butó?
Amagacu Usio: Mivel ma ön a negyedik újságíró, akivel találkozom, eddig háromszor.
MN: Ezek szerint egy ismeretlen műfajt képvisel?
AU: A szélesebb közönség talán még nem tud minket hova tenni, de a téma iránt érdeklődők, a profi táncosok körében más a helyzet. Én magam húsz éve jelen vagyok Európában. Persze inkább Nyugaton léptem fel, de azért Keletre is beszivárgunk. Mindennek nincs nagy jelentősége: az előadás nézőinek semmit sem kell előre tudniuk. Az ember kétféleképpen szerezhet benyomásokat egy-egy műalkotásról. Értelmezheti, és ezzel feldolgozhatóvá teheti saját maga számára, de hagyatkozhat az érzelmeire, a pillanatnyi impresszióra is. Sok művész fontosnak tartja, hogy átérezzék, megértsék, de számomra a pillanatnyi érzések felkavarása a lényeg.
MN: A butónak talán nincs saját kulturális közege? Semmilyen előismeret nem szükséges hozzá? Egyszóval: határtalan?
AU: A csoportom egyik leglényegesebb elve éppen ez: mindenkinek érthető, mégis különleges, speciális produkciót játszunk. Japánból indultunk, és úgy tartják számon, hogy modern japán táncot művelünk, de arra törekszem, hogy bárhol befogadható képeket fogalmazzunk meg. Hogy ez valóban így van, vagy csak mi szeretnénk, ezt csak az adott ország közönsége döntheti el.
MN: Ezért választotta ezt a műfajt? Magyarországon fellépett már néhány tradicionális japán színházat játszó társulat, sikert is arattak, de nekik valószínűleg elsősorban az egzotikumuk hatott. Túl sok minden maradt érthetetlen.
AU: Erről van szó, nagyjából. Mivel japán ember vagyok, Japánban nevelkedtem, van egy sajátos interpretációm. Senki sem tud elszakadni a szülőhazájától. Valamennyire japán hangulatú, japános beütésű táncot művelünk, mely éppen abban különbözik a hagyományos japán művészetektől, ami közérthető. Legalábbis erre törekszünk. Így próbálom táncba fogalmazni az általános érvényű dolgokat.
MN: Miközben több mint tíz éve Franciaországban dolgozik.
AU: A Thé‰tre de Ville-ben, a párizsi városi színházban tartunk kétévente egy bemutatót, már majdnem húsz éve. Gyakran turnézunk Franciaországban és Európa más országaiban.
MN: Miért váltott kontinenst?
AU: Erre tisztán prózai válasz adható. Azért választottam őket, mert olyan szakmai és technikai hátteret biztosítanak, amelyben könnyű és jó dolgozni. Koprodukcióban állnak velem, így produkcióink közösek.
MN: Európában másképp reagálnak az előadásaikra?
AU: Nemcsak Japán és Európa más, Európán belül is nagyon különböző reakciókkal találkozunk, és a befogadás, nyitottság különbözőségei nagyon érdekesek is. De néha itt van nagyobb sikerünk, néha ott. A japán közönség szégyellős, szemérmes, errefelé nyíltabbak a nézők, kiadják, amit éreznek. Ha valami nem tetszik, közbekiabálnak, ha tetszik, akkor előadás közben is tapsolni kezdenek. A japánok jól neveltek, és ez nem feltétlenül pozitívum. Az előadásainkra azonban mindennek semmilyen hatása sincs. Az be van betonozva, mindig pontosan úgy játsszuk el, ahogy a darab szól, aztán várjuk a reakciót.
MN: Több mint húsz éve dolgozik ugyanazzal a társulattal. Egymást azért biztosan befolyásolják.
AU: Természetesen nemcsak a húsz évvel ezelőtti táncosok dolgoznak velem, előfordul, hogy valaki kilép, kiöregszik, és új taggal pótoljuk. A Sankai Juku mégis állandó, nem fordul elő, hogy valaki két-három évig velünk van, aztán elmegy. A tagság évtizedekre szól. A legöregebb munkatársam már 23 éve dolgozik velem, és általában mindannyian 15-20 éve itt vannak. Ez azonban nem hat a véleményemre, ugyanazt gondolom a butóról, mint húsz évvel ezelőtt. Legfeljebb megérett és folyamatosan érik az a gondolatvilág, ami bennem él, és ami már kezdetben is bennem volt. Húszéves együttlétünk elsősorban azért értékes, mert mértéket ad számunkra. Ha egy kis társulat állandóan együtt van, akkor kialakulnak azok a bizonyos alapmértékegységek, amelyek arra jók, hogy összehasonlíthassuk magunkat más színházakkal, más művészetekkel. A társulat korának egyébként nincs jelentősége, mindenki éli a saját életét. A cél az, hogy tiszteletben tartsuk egymás gondolkodását. Ezért a Sankai Juku évente fél évet tölt együtt, a másik hat hónapban szétszéledünk, és mindenki magával foglalkozik, vagy amivel akar. Esetleg vendégtáncosként fellép valahol, vagy saját előadást hoz létre - rá van bízva, mit csinál. Úgyhogy szó sincs arról, hogy mi összenőttünk, és állandóan együtt lennénk. Nagyon fontos, hogy mindenkinek meglegyen a szabadsága, és a szabadság meg a csoportban lét megfelelő arányban legyen. Mi ezt a fele-felében találtuk meg, másoknál talán másképp van.
MN: Kik a táncosai? Mit kellett tudniuk ahhoz, hogy őket vegye be a társulatba?
AU: A táncosaim amatőrök voltak, nem is táncoltak, mielőtt hozzám kerültek. Ezért van szükségem állandó társulatra, hiszen az alaplépésektől kezdve már mindenre megtanítottam őket. De ez sem egy koncepció eredménye: épp így alakult. Ha valaki már rendelkezik táncosi előtapasztalatokkal, az ugyanúgy jöhetne. Mi alapjában teljesen mást művelünk, tehát úgyis mindenkinek az első lépcsőfoktól kell kezdenie. A fontos számomra az, hogy aki velem dolgozik, bizonyos szituációkban nagyon erősen tudjon összpontosítani, és képes legyen ugyanazt a mozdulatot hosszú ideig kitartani. Ez a lényeg, akár tapasztalt, akár tapasztalatlan táncosról van szó.
MN: Egyáltalán nincs szüksége más formákra? Lehet egy tánc vagy táncszínház mindentől ennyire különböző?
AU: Mindenképpen léteznek közös vonások. Az én felfogásom szerint a tánc harc a gravitáció ellen. Minden tánc arra próbál választ adni, hogy hogyan küzdünk a gravitáció ellen, vagy hogyan békélünk meg vele. Legalábbis számomra. Ilyen szempontból nincs különbség a klasszikus balett, a modern táncok vagy akár a butó között. A gravitáció adott, állandó, ezzel szemben kell a testünket megmozgatni. Számomra a különböző táncformák kialakulása éppen a gravitációval kapcsolatos felfogás különbözőségének eredménye. Az egyik táncforma kibékülni kíván a gravitációval, harmóniát keres, a másik küzd, harcol, megpróbálja legyőzni a gravitációt, lázad ellene. Ebből alakulnak ki a különböző módszerek miatt a különböző táncformák.
MN: Az ön útja melyik?
AU: Számomra a butó a gravitációval való harmónia keresését jelenti. De minden táncosnak megvan a saját véleménye, és ezek a butón belül is eltérhetnek egymástól.
MN: Mennyit tud egy készülő előadásról, amikor elkezdődik a próbafolyamat?
AU: Amikor nekilátunk, tulajdonképpen már a fejemben van a koreográfia, ennek alapján tanítom a táncot, ennek alapján beszélek a zeneszerzővel. Természetesen vannak bizonyos súrlódási felületek, amikor összerakjuk a kettőt, és ezt korrigálni kell. Egy-egy előadás próbái vagy egy turnéra való felkészülés hat hétig tart.
MN: Jól értem, hogy a zene az előadástól függetlenül készül?
AU: A zeneszerzőink nem láthatják a próbát, hiszen akkor a tánc befolyásolná őket, és a zene csupán magyarázni kezdené a mozdulatokat. Ezt pedig szeretném elkerülni. A tánc, a koreográfia betanítása abszolút csöndben történik. Csöndben próbálunk. A két velünk dolgozó komponistának pedig elmondom a gondolataimat; életfelfogásról, érzésekről beszélek velük, és ők ezek alapján szerzik a zenét. Ez persze csak addig van így, amíg el nem készülnek. A mozdulatokat mindenképpen elkülönítjük a zenétől, hogy semmiképpen se befolyásolják egymást. Ettől lesznek párhuzamosak. Én vagyok az összekötő kapocs köztük, mivel én beszélgetek a zeneszerzővel, és én tanítom a táncosokat. Így alakul ki egy olyan kombináció, melynek részei egymástól függetlenek, és mégis egyesülnek - bennem.
Deutsch Andor
A butó
Ankoko-butó: e rejtélyes szókapcsolat fekete táncot jelent, esetleg a sötétség táncát, és egy bizonyos Tatsumi Hijikata használta először 1958-ban. A néhai mester egy akkor már létező, általa kialakított táncformát és a hozzá kapcsolódó iskolát nevezte így. Az ankoko-butó (melyet barátai egyszerűen csak butónak szólítanak) az elbizonytalanodó, változó Japán szigorú hagyományaival szakítani igyekvő helyi avantgárd részeként született. A német expresszionista tánc és a posztmodern, valamint a helyi színházi tradícióval való szembenállás inspirálta: az ünnepélyes, díszes, ki- és túlfinomult, elsősorban pedig rettentően bonyolult kódrendszerekkel terhelt régi színház helyett nyers, őszinte, egyszerű helyzeteket és mozdulatokat keresett. Eközben persze sok mindent megőrzött hazája színházkultúrájából: a stilizációt és az európai színésztől már el sem várható fokú koncentráltságot.
A Sötét Iskola táncosai csaknem meztelenül, kopaszra borotváltan, fehérre festett arccal léptek színpadra, a koreográfia pedig nem riadt vissza a nyers szexuális utalásoktól és az erőszak ábrázolásától sem. A cél azonban nem egyszerűen a meghökkentés volt. Tatsumi valami őslényeget, a létezés, élet és halál végső, végsőkig csupaszított kérdéseit kutatta. Az ösztönök felszabadításával és új módon való megregulázásával remélt a leglényegig hatolni. Arra az esetre pedig, ha neki nem sikerülne, tanítványokat gyűjtött maga köré: ők - köztük Min Tanaka, aki már kétszer is járt Magyarországon, valamint a mostani vendég, Amagacu Usio -hódították meg a világot, de legalábbis Európa és Észak-Amerika színházait.
A butó természetesen nem egységes irányzat, a második generáció képviselői egyben-másban változtattak az alapító szigorán, de legalábbis új színeket kevertek hozzá: a butóba manapság már egy kis humor, líraiság, könnyedség is belefér. Ám megmaradt a végsőkig feszülő összpontosítás, a lassúság, a fehér, kopasz fej és a csupa nagybetűs lényeget kutató teljes odaadás. Legalábbis a szakirodalom így beszéli.
(Az írás a MASZK Egyesület könyvtárának segítségével készült.)
