Mindenféle (Kanadai filmhét a Hunnia moziban)

szerző
Deutsch Andor
publikálva
1998/7. (02. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Íme egy jó hír. Az állami propagandafőnökök mostanában egyre gyakrabban gondolják úgy, hogy az országukról külföldön alakítandó képnek hatásos formálója lehet néhány film. Ezért aztán itt-ott (de többnyire a Hunnia moziban) megjelennek a nemzeti filmbemutatkozások. Gyors egymásutánban láthattunk egy koreai, egy iráni és most, február 19. és 25. között egy kanadi filmhetet.

Íme egy jó hír. Az állami propagandafőnökök mostanában egyre gyakrabban gondolják úgy, hogy az országukról külföldön alakítandó képnek hatásos formálója lehet néhány film. Ezért aztán itt-ott (de többnyire a Hunnia moziban) megjelennek a nemzeti filmbemutatkozások. Gyors egymásutánban láthattunk egy koreai, egy iráni és most, február 19. és 25. között egy kanadi filmhetet.

A hivatalos filmes reprezentáció azt jelenti, hogy az itthoni szervezőnek ravasznak, a nézőnek pedig szerencsésnek kell lennie: a jó vagy legalábbis érdekes filmek közé - úgy tűnik - könnyen olyanok is keverednek, melyek kifejezetten ilyen, külföldi propagandacélra készültek. Az arány eddig jó volt. Sőt még azt sem lehet kizárni, hogy egyszer egy propagandafilm lesz jó.

Kanadával persze valamennyire más a helyzet. Ez nem Irán és nem Korea. A követségen kívül a másik szervező a legnagyobb kanadai filmgyártó cég. Az ő céljuk más egy kicsit:

szeretnék eladni,

amijük van. Így tehát a válogatásnak újabb szempontjába kell beletörődnünk: a fesztiválon csupán egyetlen filmforgalmazó cég, feltehetően a másik szponzor, az Alliance filmjeit játsszák.

De panaszra semmi ok. Atom Egoyanon, David Cronenbergen, valamint egy, már rég a videótékákban porosodó, feledhető Gibson-feldolgozáson kívül érdekes filmeket láthatunk. Fő jellemzőjük, hogy mindenfélék. Kis közönségre számító önelemzők, tévés vetítésre tervezett izgalmasak, nagyléptékű sikerre kacsingatók. Nem rajzolódik ki belőlük nemzeti karakter vagy iskola. De ezt az egy hetet leszámítva, valószínűleg sohasem fogunk találkozni velük, tehát érdemes próbálkozni.

Az Odavagyok érted (Joe´s So Mean To Joesephin)-ben az a jó, hogy nem nagyratörő. Egyszerű történet, egyszerű szerepek egyszerű előadásmódban. Valami városban játszódik valami fiatalok között. Főszereplője egy gyenge jellemű, nem túl okos kamaszlány meg egy telefonszerelő, aki lehallgatók beépítésével is foglalkozik. Tipikusak, de nem filmekből ismerősek. Ahhoz túl egyszerűek, és ezért érdekesek. Persze lehet, hogy egy félórás filmben még érdekesebbek volnának.

A Függőkert (Hanging Garden) szórakoztató film, ha lehet ezt egy felbomló, széteső, de együtt sohasem volt család történetecskéjére mondani. Kicsit őrült, kicsit sajnálatraméltó família ez. És a film is egyszerű nagyon. Szereplőinek még attól sem könnyebb az életük, hogy bolondok. El kell viselniük egymást és magukat. A srácnak azt, hogy felnő, a családnak a szenilis nagymamát, a lánynak a durva apát, a feleségnek az egész családot. A kertjük, az viszont gyönyörű: buja, hatalmas, ápolatlan, összevissza. Nem szimbólum ez, de tény, hogy olyan, mint azok, akik lakják: mint a film hősei.

Nekem az előbbi két darab a fesztiválgyőztes. Mintha szándékosan egy ilyen

kis mozira válogatták

volna őket. Ez a jó egy nagy országban -gondolhatnánk, ha csak belőlük állna ez a hét -, ezt is megengedheti magának: hogy kis dolgokkal mutatkozzék be. A többi csak a maradék.

Az Egyenruhás szerelemben (I Love a Man in Uniform) vége az idillnek. A téma a nagyváros, az erőszak, a káosz az utcákon és a lelkekben. Ismerős helyzetek és karakterek sorakoznak fel: korábbi filmekben már láthattuk őket. A filmben van feszültség, csak meglepetés nincs benne. Aki akarja, azt is hiheti, hogy komoly dolgokról esik szó. Tehát ha az Egyenruhás szerelem valamelyik kereskedelmi adó műsorán tűnik fel nemsokára, egy néző sem fog meglepődni. Legfeljebb örül a minőség egyszeri és nem is látványos javulásának.

A Rude arra az egyszerű bölcsességre emlékeztethet, hogy Kanada azért csak Amerika. A film a Boyz in the Hood (Fekete vidék) és a Kids vonalán mozog. Csakhogy Clement Virgo, a rendező rátalált egy egyszerű eszközre, mellyel valószínűleg hatásosabban lehet bemutatni a gettók lényegét, mint a gyorsan unalmassá váló valósággal: a stilizációra. Ez a film inkább vers, a kommentátor-rezonőr is versben rapeli végig a másfél órát. A mai filmversek persze klipszerűek kicsit, ez még a tetejében dramaturgiai, képi sablonokkal, régimódi fátyolos emlékfelidézésekkel, flash-backekkel díszíti magát. Mégis a Rude életet és invenciót lehel egy divatos, de valódi kifejezési módját sohasem talált irányzatba.

A Liliomok (Lilies) szintén a stilizáció, a költőiség és szentimentalizmus útját járja. A színházi feldolgozást alig próbálja filmszerűvé tenni: csupán szép emlékek és szép férfiak sorakoznak benne festői, szimbolikus elrendezésben. Egy másfél órát talán erre is érdemes rászánni. És akkor már csak egy romantikus, rockos vígjáték, a Bálnazene (Whale Music) van hátra, hogy túl legyünk az egészen.

Nyilván nem ez Kanada, nem ez a kanadai filmművészet. De a fesztiválon szereplő tíz film történetesen Kanadában készült. És ahogy mondtam is már: szerencse dolga az egész. Érdemes kísérletezni velük, lesz, aki rátalál közöttük a saját mozijára.

Deutsch Andor

szerző
Deutsch Andor
publikálva
1998/7. (02. 19.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...