Dobrovits Mihály

Miközben az AKP, a kormánypárt vezetői és hívei önfeledten ünneplik a július 22-i választási győzelmet, egyre többen azt kérdezik, és nem csak maguktól, hogy ugyan mi okuk van erre.

Mielőtt a tárgyra térne, szerző kénytelen elmerengeni egy régebbi találkozáson. 2002 tavaszán volt szerencsém az akkori dán egyházügyi miniszterhez, a konzervatív liberális Venstre Párt képviselőjéhez. A miniszter asszony nemcsak a dán lutheránus egyház államegyházi jogait és kiváltságait vette védelmébe, de már akkor szót emelt az "integrálódni nem akaró" muzulmán bevándorlókkal szemben. Természetesen irreális bármiféle olyan feltételezés, mely szerint egy demokratikus országban a kormányzat felelőssé tehető egy lap karikatúráiért. Ugyanakkor ezek a miniszteri szavak világossá tettek egyfajta közhangulatot. S ennek alighanem most teremtek meg a gyümölcsei.

Nevezett problémakör vizsgálatakor hajlamos az ember némely feltételezett elvárások irányába indulni.

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy 2005 pünkösdjén bizony igencsak siralmas állapotban van az ország.

Az érdeklõdõ világközvélemény fellélegezhet: a múlt heti fordulat után sem kell új neveket megtanulnia Kirgizisztán kapcsán. Az exelnök Akaev elmenekült, a fegyverropogás elhalt, a boltok kiürültek.

Az érdeklõdõ világközvélemény fellélegezhet: a múlt heti fordulat után sem kell új neveket megtanulnia Kirgizisztán kapcsán. Az exelnök Akaev elmenekült, a fegyverropogás elhalt, a boltok kiürültek.

Van valami bicskanyitogató abban, ha egy magyarországi politikust megpróbálnak Romániában úgynevezett kisebbségi magyarok kizavarni egy a magyar állam által, a magyar adófizetők pénzén fenntartott intézményből. Aggasztó az is, hogy Szabó J. Álmos helyi firkász és újdondász szerint ezt "civilizáltan" tették. Úgy tűnik, hogy a fizikai és a verbális agresszió sajátos kultúrája kezd kialakulni az ottani atyafivilágban.

Alapvetõen nem történt semmi jóvátehetetlen. A miniszterelnök eleresztett egy rossz tréfát, a házelnök pedig, rég egyeztetett programjának megfelelõen, legalább Szíriába ellátogatott, ha már rijádi látogatását törölni kellett. Mindezen események azonban akarva-akaratlanul túlmutatnak önmagukon.

Tavaly decemberben az Európai Unió pozitív politikai döntést hozott: támogatja a tagfelvételi tárgyalások megkezdését Törökországgal. Ezzel történetének legbonyolultabb tárgyalássorozata elé néz, de nem dönthetett másképp, ha nem akarta elveszíteni egyik legfontosabb, hetvenmilliós stratégiai partnerét Ázsia határán.

A délkelet-ázsiai szökõárról szóló számos híradás között figyelhettünk fel a bulvársajtó perifériájára szorult kis történetre. Egy tízéves angol kislány, nevezett Tilly Smith úgy mentette meg családját és még további, mintegy száz embert, hogy az iskolában tanultak alapján felismerte: pillanatokon belül szökõár várható.

A címben szereplõ közkeletû félreértés abban áll, hogy az iraki konfliktus rólunk, kis-európai széplelkekrõl szólna, pontosabban országaink és az Egyesült Államok viszonyáról. Arról az elképzelésünkrõl, hogy végre egyszer mi is a jó oldalon harcolhatunk. Azok oldalán, akikkel azonosulni szeretnénk. Helyzetünket némiképp könnyíti, hogy valóban csak jelképes hozzájárulást várnak tõlünk. A szerepvállalásról folytatott vita egyik feltûnõ sajátossága nálunk, hogy éppen Irakról és az irakiakról nem szokás beszélni benne. Evidensnek tartjuk, hogy Irak számára nincs más út, mint élni az általunk kínált szabadság és demokrácia lehetõségeivel, s ezt legfeljebb csak néhány aljas helyi kiskirály próbálja akadályozni.

Idén nyárig az Országgyûlés integrációs bizottságának elnöke, júliustól pedig a Szabad Demokraták Szövetségének képviselõje az Európai Parlamentben. Az augusztus óta tartó kormányszabászat idején többször is felröppent a neve mint lehetséges külügyminiszteré. Pártja az egyetlen a parlamentben, amely köntörfalazás nélkül elutasítja a kettõs állampolgárságot.