Dobrovits Mihály: Tilly tanul (Tartalom és közoktatás)

  • Dobrovits Mihály
  • 2005. január 20.

Publicisztika

A délkelet-ázsiai szökõárról szóló számos híradás között figyelhettünk fel a bulvársajtó perifériájára szorult kis történetre. Egy tízéves angol kislány, nevezett Tilly Smith úgy mentette meg családját és még további, mintegy száz embert, hogy az iskolában tanultak alapján felismerte: pillanatokon belül szökõár várható.

E hírbõl számos tanulságot vonhatunk le. Legelõször is a fegyelmezettség tûnik fel. Az angol turisták tudomásul vették, hogy azonnal menekülniük kell, s ellenvetés nélkül így tettek. A másik észre-vételünk, hogy az angol turisták, s köztük elsõsorban is a szülõk, képesek voltak komolyan venni egy tízéves iskoláslány figyelmeztetését. Magától értetõdõnek vették, hogy igaza van, s ennek értelmében cselekedtek. Ez a figyelem pedig talán nem is a gyereknek, hanem az iskolásnak szólt, akirõl a közösség feltételezi, sõt el is várja, hogy idejét tanulással töltse, az így szerzett tudást pedig megbecsüli.

Az iskola és az iskolás megbecsülése nyilvánvalóan magával hozza a tanár és a tudás megbecsülését is. Aligha hihetjük, hogy a tízéves Tilly ne tartaná becsben földrajztanárát és annak tudását. Ebben a vélekedésünkben az sem ingathat meg minket, hogy tudjuk, az angol iskolarendszerben is bõven vannak diákcsínyek, sõt ott vannak tán csak igazán.

A tudás megbecsülése nyilvánvalóan összefügg azzal a kérdéssel is, hogy mit tekintünk igazi tudásnak. Megelégszünk-e azzal, amit a nálunk modernnek tekintett pedagógia hajtogat, hogy tudniillik elegendõ bizonyos készségek kifejlesztése, amiket a gyermekek majd maguk töltenek meg tartalommal, vagy szükség van arra, hogy a ma konzervatívnak tartott módon "tartalmakat", azaz valamely elõre meghatározott ismeretanyagot tanítsunk meg a diákoknak, nyilvánvalóan befolyásolva ezzel a gondolkodásukat.

H

A hír alapján aligha kételkedhetünk abban, hogy az ismeretlen angol földrajztanár tartalmakat tanított. Netán még arra is vetemedhetett, hogy (minálunk újabban mélységesen elítélt módon) lediktálta a szökõár elõjeleit diákjainak, s ezeket számon is kérte rajtuk. Puszta "készségek" alapján ugyanis aligha ismerhetne fel bárki egy még soha nem látott természeti jelenséget. Ez legfeljebb másodjára sikerülne - de a szökõár ritkán ad valakinek még egy lehetõséget.

A mai magyar közoktatás csõdjérõl beszélve aligha kerülhetjük ki ezeket a kérdéseket. Az önbecsülés és a társadalmi megbecsültség hiányát, ami még többet is nyomhat a latban, mint a már unos-untalan emlegetett alulfinanszírozottság. És az igazán lényegi kérdést: az oktatás tartalmát; azt, hogy mit és hogyan is kellene tanítani.

Láthattuk: a tízéves vidéki angol kislány tökéletesen alkalmas volt arra, hogy megtanulja a szökõár jellegzetességeit. Ráadásul azzal, hogy tartalmat tanult, egy készségre is szert tett: fel tudta ismerni a cunami elõjeleit. Akár szabálynak is tekinthetjük, hogy minden sikeresen megtanult tartalommal egyúttal készségeinket is bõvítjük. De hozhatunk más példát is: Arany János költõi tehetsége valószínûleg csak gyarapodott azzal, hogy a korabeli mûveltségi követelményeknek megfelelõen alaposan a fejébe verték az antik költészet klasszikusait. Természetesen nem csak a memoriterekrõl beszélek - hiszen megismertették vele a klasszikus grammatika, poétika és retorika olyan fogásait is, amelyek nélkül aligha született volna meg költõi életmûve, nem is szólva fordítói bravúrjairól. Ezek az ismeretek és az elsajátításukkal begyakorolt készségek nagyban segíthették abban is, hogy - Kossuthhoz és Petõfihez hasonlóan - önállóan sajátítsa el Shakespeare nyelvét, s elsõ rendszeres fordítója legyen. Gimnáziumi nyelvtudása mellett Aranyt nyilván poétikai és grammatikai ismeretei is segítették a szöveg megértésében. Azaz a latin, görög és német grammatika és szókincs elsajátítása már készségként segítette a leendõ angol mûfordító magányos tanulmányait. Nem beszélve arról a mûveltségi kánonról, amely egészen a XX. század közepéig természetes módon határozta meg kontinensünk identitását. A Gát utcából indult József Attila gyûlölhette Horger Antal urat, de szegedi gimnáziumi és egyetemi tanulmányai után magától értetõdõen tudott beiratkozni a Sorbonne-ra.

A klasszikus mûveltség feltámasztása ellen ma divatos azzal a rabulisztikus fordulattá silányított adornói maximával érvelni, mi-szerint Auschwitz után nem lehet több verset írni. Csakhogy ez így hamis érv. A fasizmussal való együtt hálás miatt olyannyira kárhoztatott Bildungsbürger eszményéhez sokkalta közelebb állt Thomas Mann vagy éppen Szerb Antal, mint a "kultúra" szó hallatán a revolverükhöz kapdosó náci korifeusok mentalitása. (Természetesen ez nem menti, hogy a német Bildungsbürgerek közül éppen elegen viselték a barna inget.) De nem is azt állítom, hogy a XXI. században vissza kellene térni a XIX. század elejének mûveltségeszményéhez. Ez aligha lenne elképzelhetõ. Az a kérdés viszont megkerülhetetlen, hogy mit kezdjünk a XIX. században létrejött közoktatási rendszerünkkel. Dönthetünk úgy is, hogy az ipari társadalommal és a sorozott hadsereggel együtt ezt is átadjuk a múltnak; vagy megkísérelhetjük új tartalmakkal megtölteni a régi kereteket.

Ebben az esetben viszont itt lenne az ideje annak, hogy tisztázzuk, milyen tartalmi ismereteket várunk el az iskolarendszer által kibocsátott diákoktól. Tetszik vagy sem, egy új mûveltségi kánon megfo-galmazására kell vállalkoznunk. Ennek hiányában ugyanis hiába követeljük, hogy az iskola legyen gyakorlatias, esélyteremtõ, demokratikus és értéksemleges, voltaképpen csak szalmát csépelünk. Vagy, a legjobb esetben, derûs, kiegyensúlyozott, készséges munkanélkülieket képzünk majd.

Neked ajánljuk