Az új kormányzat erõs embere, a március 25-én három hónapra egyszerre ideiglenes elnöki és miniszterelnöki megbízatást szerzett Kurmanbek Bakiev eddig is a köztársaság legbefolyásosabb személyiségének egyike volt, 1999 és 2002 közt kormányfõként mûködött. Szemben a sikeres tudományos karriert a politikára cserélõ Akaevvel, Bakiev nem a nemzetépítõ víziók, hanem a szovjet és posztszovjet technokrácia embere; a Kujbisevben (ma Szamara) végzett vízmérnök 1991-ben váltott szakmát. Személye mégis változást hozhat a kirgiz politikai életbe.
Elsõsorban is a regionálisat. Amíg az Akaev-kormányzat káderállományát elsõsorban a fõvárost is körülölelõ Csuji körzet, illetve az északi vidékek adományozták a kirgiz választóknak, addig a következõben a neuralgikusabb déli régiók is szóhoz juthatnak majd. Bakiev maga is a déli Osból származik, s arrafelé a (figyelem: kirgiz, és nem afgán!) Dzsalalabádban kezdte vállalatvezetõi karrierjét. E két város a hírhedt Fergana-völgy keleti és déli peremén, az ország stratégiailag legsebezhetõbb vidékén terül el, ahol három exklávé, az Üzbegisztánhoz tartozó Sahimardán és Szokh, valamint a Tádzsikisztánhoz tartozó Vorukh is található. Ezek az exklávék a szovjet hatalom bukása óta egyfajta senki földjének számítanak, itt rendezkedtek be az iszlamista hadurak - köztük is a legfélelmetesebb, Dzsuma Namangáni - meg a kábítószercsempészek. A Namangáni vezette iszlamista gerillák 1999-ben behatoltak Kirgiziába. Fõ céljuk a Fergana-völgy megszerzése meg a sanghaji ötök (Kína, Oroszország, Kazahsztán, Kirgizisztán, Tádzsikisztán) együttmûködésének megzavarása volt. A kirgiz kormány ekkor még arra is hajlott, hogy egy korridort biztosítson Üzbegisztánnak; Bakiev ekkor került szembe elõször az ellenzékkel. Bukásához végül az akszi incidens vezetett: 2002. március 27-én a rendõrség tüzet nyitott a korrupcióval vádolt Azimbek Bekmuradov képviselõ kiszabadításáért tüntetõ tömegre, az eredmény öt halott. Bekmuradov elítéltetésének valódi oka az lehetett, hogy a képviselõ tiltakozott a kirgiz-kínai határszerzõdés ellen, amely mintegy százezer hektár kirgiz területet engedett át Kínának. (Hszincsiangban, Kína nyugati határtartományában van is egy Kizilszu Kirgiz Autonóm Körzet, mintegy száztízezer kirgiz lakossal.) A korrupció vádja viszont könnyen elõrángatható egy olyan társadalomban, amelyben a felsõbbségnek ajándékot adni elfogadott szokás. Ez az eset jól jellemzi azokat a kulturális interferenciákat, amelyek szorításában a közép-ázsiai társadalmak manapság vergõdnek.
Törzskörzés
Kirgízia és nagy testvére, Kazahsztán a 90-es évek elején vált a Nyugat kedvencévé. Ekkor úgy tûnt, ez a két egykori szovjet köztársaság hajlandó a leginkább átvenni a nyílt társadalom nyugati normáit. Nem kellett iszlamista forradalomtól tartani, a heves nacionalizmust pedig úgy-ahogy féken tartotta az orosz kisebbség, no meg Oroszország befolyása. (Kazahsztán egyenesen prosperálni látszott.) Ám a Nyugat nem akarta észrevenni, hogy a posztszovjet kulisszák mögött alapvetõen más társadalmi szövet húzódik meg, mint amelyre elképzeléseit alapozta. Ha nem is a rettegett iszlám, de a regionalizmus, a tribalizmus és a nomád örökség kultusza vált meghatározóvá ezekben az országokban. Megmaradt viszont az orosz nyelv és az orosz nyelvû kultúra szovjet idõkbõl örökölt befolyása is - s mindezzel együtt e társadalmak kétnormájúsága. Ebbõl a nyugati megfigyelõk általában csak a szovjet-orosz normát érzékelték, legfeljebb értetlenkedtek. Szögezzük le azt is, hogy a helyi politikai eliteknek eszük ágában sem volt becsapni külföldi patrónusaikat. Saját magukat csapták be.
A legtöbb elemzõ egyetért abban, hogy a "család" - más szervezõerõ híján - a posztszovjet társadalmak egyik alapvetõ szervezeti és gazdasági egységévé vált még azokon a területeken is, ahol a törzsi-nemzetségi társadalmaknak nem volt hagyománya. A tribalizmus és a regionalizmus pedig csak erõsödött ott, ahol ennek eleve voltak alapjai.
A kirgiz társadalom leírásai evidenciaként kezelik az északi és déli régiók, illetve a két nagy törzsszövetség (otuz-uul, icskilik) jelenlétét. Az északi régiók, amelyek közül Akaev idején a Csuj-Kemin, Talasz és Narin körzet, valamint az Akaev által is képviselt szaribagis, bugu, szajak és szolto törzs rendelkezett befolyással, hagyományosan a fejlettebb, iparosodott, orosz orientációjú s az iszlámot csak formálisan követõ területnek minõsülnek, míg a déli körzetek az ország szegényebb, rurális és az iszlám által történelmileg is, geopolitikailag is erõsebben befolyásolt vidékei. A kisebbségek közül északon az oroszok (21 százalék), délen az üzbégek (12 százalék) játszanak nagy szerepet.
Ám a mostani zavargásokat nem magyarázhatjuk pusztán a régiók õrségváltásának igényével. A szegénység mellett a demográfia az események egyik mozgatórugója. A kirgiz társadalom növekedési üteme kiemelkedõen magas, a köztársaság lakossága alig több mint 100 év alatt kis híján megtízszerezõdött (az 1897-es 663 000-rõl 2002-re 5,2 millió fõre). Miközben az ország iparosításával az orosz lakosok száma 1959 és 1970 között 37 százalékkal emelkedett, a lakosságon belüli részarányuk mégis csökkent; 1979-ben a kirgiz családok közel felében ötnél több gyereket neveltek. Ezek a demográfiai tendenciák mindenütt meghozzák a maguk káros mellékhatásait, a szegénységet, a munkanélküliséget és a retradicionalizáció igényét. Ráadásul a szovjet idõkben sem túl erõs kirgiz gazdaság 1996-ig csak zsugorodott, s az 1997-tõl megkezdõdött gazdasági növekedés csalókának bizonyult. Az ország jelenlegi GDP-je 1550 USD/fõ, a munkanélküliség 20 százalékos. A forrongás pedig kétséget kizárólag árt a befektetõi bizalomnak: a török érdekeltségek kirablását követõen Törökország azonnal evakuálta a kirgiz területen tartózkodó polgárait.
Továriscsi, nazád!
Korai lenne tehát akár demokratikus, akár regionális, akár iszlamista fordulatról beszélnünk. A rezsim gyengeségén és otrombaságán kívül a szegénység és a kilátástalanság volt a megmozdulások egyik kiváltó oka. Melyek egyelõre többet, mint hatalmi vákuumot nem idéztek elõ: jelenleg vitatott, vajon az újonnan megválasztott-e a legitim parlament (ahogy azt a választási bizottság követelné), vagy a régi, ahogy a legfelsõbb bíróság állítja. Bakiev ez utóbbi nézetet támogatja, míg a köztársaság biztonságáért felelõs Feliksz Kulov az új parlament legitimitása mellett tette le a garast. Az Ar namisz (Tisztesség) Párt élén álló Kulov KGB-tisztbõl lett alelnök és miniszterelnök. Bejelentette, hogy indulni kíván a három hónap múlva esedékes elnökválasztáson, ám hivatalosan még jogerõs börtönbüntetését kellene töltenie. A népszerû ellenzékit a népmozgalom szabadította ki, s már ki is jelentette: ha büntetését nem törlik el, engedelmeskedik a törvénynek, s leüli a hátralevõt.
Kirgizisztánban az bizonyosodott be, hogy a Gorbacsov utáni köztársasági vezetõk Oroszországon kívül képtelenek a hatalom kulturált átadására. És ez nem jó hír: hisz feldõlhet a többi dominó is. Márpedig ezen a vidéken az egyensúly felborulásának magától értetõdõ következménye az államhatalom erodálódása és az iszlamista fenyegetés. Érdemes tehát megfontolni: megéri-e megkísérelni Oroszországot úgy kiszorítani a saját egykori befolyási övezetébõl, hogy cserébe semmilyen alternatívát nem kínálunk a helyieknek - legfeljebb demokratikus forradalomnak kiáltunk ki kétségbeesett éhséglázadásokat és regionális hatalmi rivalizálásokat.
Dobrovits Mihály
