Patthelyzet Törökországban: Nagyban meszelik a pályát

  • Dobrovits Mihály
  • 2007. augusztus 2.

Külpol

Miközben az AKP, a kormánypárt vezetői és hívei önfeledten ünneplik a július 22-i választási győzelmet, egyre többen azt kérdezik, és nem csak maguktól, hogy ugyan mi okuk van erre.
Miközben az AKP, a kormánypárt vezetői és hívei önfeledten ünneplik a július 22-i választási győzelmet, egyre többen azt kérdezik, és nem csak maguktól, hogy ugyan mi okuk van erre.

Az AKP ugyanis hiába növelte támogatottságát bő tizenegy százalékkal, ha a parlamenti matematika könyörtelen logikája szerint kevesebb mandátumhoz jut, mint az előző ciklusban. (2002-ben 34,43 százalékkal 365 képviselői helyet szerzett - igaz, ez később 353-ra olvadt -, míg a mostani 46 százalék 341 mandátumot ér.) A kormánypárt ugyan kényelmes abszolút többséget élvez, de államelnököt nem tud majd választani (és mint emlékszünk rá, épp ez volt az előre hozott választások kiváltó oka). A hőn óhajtott 367 mandátum, amennyi kéne ehhez, aligha jönne össze Erdogannak.

A parlament két ellenzéki csoportja, a középbal irányultságú Köztársasági Néppárt (CHP, 21 százalék, 112 mandátum) és a szélsőségesen nacionalista Nemzeti Akciópárt (MHP, 14 százalék, 70 mandátum) ugyanis talán csak abban fog egyetérteni, hogy Erdogannal nem cimborálnak. De abban nagyon. A megoldáshoz elméletben szóba jöhet még a huszonhét független képviselő is. Nyílt titok azonban, hogy közülük 19 a kurd kisebbség nem hivatalos képviselője, akik a Demokratikus Társadalom Pártja (DTP) nevében alkotnak majd frakciót. Egyiküket, az Isztambulban mandátumot szerző Sabahat Tuncelt a vizsgálati fogságból hozta ki a képviselői megbízólevél (a vád szerint a kurd gerillaszervezet, a PKK tagja). Egy kurd támogatással megválasztott iszlamista köztársasági elnök egyelőre rémálomnak is rossz a hagyományos török politikai és katonai elit számára. (Az iraki kurd államiság fenyegető képe, valamint a PKK megújult aktivitása hozta vissza az egykori szürke farkasok eszmetársait, az MHP-t is a nemzetgyűlésbe.) A 27 független közé számít az egykori miniszterelnök, Mesut Yilmaz, valamint egy kisebb iszlamista és nacionalista pártocska, a Nagy Egységpárt (BBP) elnöke, Muhsin Yazicioglu is. Yilmaz bizonyosan nem az AKP embere, de nem az Yazicioglu sem: és különösen nem lenne az, ha nacionalistaként a kurdokkal kell szavaznia. Mivel a CHP listáján indult még 13 képviselő, akik Ecevit legutolsó pártját, a Demokratikus Bal Pártot (DSP) képviselték, a parlamentbe jutott három párt eleve hétre osztódott.

Távolodó unió

Az AKP bizonyult az egyetlen formációnak, amely az ország egész területén hatékony bírt lenni. (Csak egyetlen tartományból, Tunceliből nem tudott képviselőt juttatni a nemzetgyűlésbe.) A klasszikus kemáli értékrendet a szociáldemokráciával ötvöző Köztársasági Néppárt egyre inkább visszaszorul a főváros elit negyedébe, az Égei-tenger partvidékére és Kelet-Trákiába, míg a nacionalisták délen, a török-kurd határvidék török oldalán tudtak megkapaszkodni. A világi török pártok felettébb gyengén szerepeltek az ország részben kurdok lakta keleti és délkeleti, illetve a konzervatívabb és vallásos régiókban. Jól ismert demográfiai tendenciák megerősítése, hogy a kormánypárt jó szereplése mellett a kurdok éppen Isztambulból tudták az egyik legradikálisabb képviselőjüket a parlamentbe küldeni. Egyelőre rejtély, hogy a hosszú idő után először megalakuló kurd frakció hogyan viselkedik majd. A török pártok szempontjából sok optimizmusra nem adhat okot, hogy képviselőik a parlamenti regisztrációs kérdőívek kitöltésekor ragaszkodtak ahhoz, hogy a törököt idegen nyelvként tüntessék fel.

A kormánypárt a győzelem után nem habozott bejelenteni, hogy jelöltje továbbra is Abdullah Gül jelenlegi külügyminiszter. A tét nem kicsi. A két forduló sikertelensége esetén fel kell oszlatni az új parlamentet is, s megint választásokat kiírni. Sejthető, hogy ezt a hadsereg már végképp nem nézné tétlenül. Ám az ő fellépésüknek is vannak korlátai. Egy esetleges erőszakos hatalomátvételt nemcsak az Európai Unió nem nézne jó szemmel, de a NATO és Amerika sem. Márpedig a török-amerikai viszony az iraki kérdés okán máris éppen eléggé feszült. Épp a világi állam és a hadsereg hívei azok, akik az ország presztízsének megvédését és a kurd problémát egy kiadós iraki meneteléssel terveznék megoldani - márpedig ez hosszú, kilátástalan küzdelembe és újabb nemzetközi elszigetelődésbe sodorná az országot. Amit, óh, borzalom, a hadsereg és a világi elit egyre kevésbé bánna. 'k újabban nemcsak az uniós csatlakozás, de a hagyományos Amerika-barátság kérdésében is egyre hangosabban adnak szót ellenérzéseiknek. E tekintetben, úgy tűnik, Törökországban szinte teljes a szerepcsere.

A nemzetközi és kisebbségi kérdésekben realistábbnak tűnő kormánypárt azonban odahaza egyre kevésbé híres a mértéktartásáról. Miközben széles mosolyoffenzívával igyekszik levenni a lábáról a Nyugatot, otthon egyre agresszívabban képviseli a maga kispolgári, konzervatív értékrendjét.

Távolodó Kemál

Az AKP iszlamista pártból egyre inkább az alsó középosztály és a mentalitásukat osztó értelmiségiek, vállalkozók és technokraták kedvencévé válik. Ez a halmaz mindig is jelen volt a török politikában, csak eddig a konzervatív és populista pártokra szavazott. Ezek választási kudarca saját rossz taktikájuk mellett éppen azzal magyarázható, hogy Erdoganék elvették előlük a levegőt. Éppen ezért érdemes fenntartással kezelni mindazokat az elemzéseket, amelyek kizárólag a liberális iszlám vagy egyfajta iszlám liberalizmus győzelmeként írják le az AKP sikerét: a párt fő bázisának vajmi kevés köze van a liberalizmushoz. És persze e sikerben a kispolgári szavazóbázis vallásossága mellett nagy szerepet játszott az elmúlt évek sikeres gazdaságpolitikája meg a kurd kérdés relatíve eredményes kezelése is; sok választó pedig egész egyszerűen felháborodott azon, ahogy Gült elütötték az elnöki széktől.

A kormánypártok egyik jogi szakértője, Zafer Üskül professzor mindenesetre a minap már amellett érvelt, hogy az alkotmányból ki kell hagyni a kemálizmusra való hivatkozást. Ahogy ő fogalmazott, "színtelen" alkotmányra van szükség, amely rögzíti ugyan a laikus, demokratikus köztársaság alapelveit, de ennek nem ad semmiféle ideológiai támasztékot. (A török közvélemény zöme egyelőre elvetné ezt a javaslatot.) A kormánypárt nem hagyott kétséget afelől, hogy ezúttal aligha éri be a rendelkezésére álló pálya bejátszásával: ezúttal maga szeretné kijelölni a taccsvonalat is.

Neked ajánljuk