A posztgimnazista és a mikrofelnőtt

  • Dobrovits Mihály
  • 2005. május 19.

Publicisztika

Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy 2005 pünkösdjén bizony igencsak siralmas állapotban van az ország.
Természetesen nincs lényegesen rosszabb állapotban, mint egy évtizede, ugyanakkor aligha van arra remény, hogy egyhamar jobbá válhatnának közállapotaink.

Néhány korábbi írásomban már megkíséreltem a magyar társadalom kóros infantilizmusát vizsgálni. Most azokról a viselkedésmódokról beszélnék, amelyekkel a magyar társadalom infantilis egyedei a társadalmi kihívásokra reagálnak. Házi használatra két csoportra osztottam őket, az egyik a posztgimnazista, a másik a mikrofelnőtt nevet kapta. E két viselkedésmód természetesen nem szabály, hanem tendencia, amit lehet, hogy csak én látok bele a dolgokba. Ezért a velem esetleg egyet nem értők szíves bocsánatát kérem. Azt is előrebocsátom, hogy a posztgimnazista és a mikrofelnőtt egymást kiegészítő fogalmak, ha úgy tetszik, énünk két darabja, amelyek kölcsönösen feltételezik egymást. Sőt, aki bizonyos helyzetekben poszt-gimnazistaként viselkedik, könnyen lehet más viszonyok között mikrofelnőtt, és fordítva. Mindkét magatartásforma alapja az infantilizmus és a narcizmus, amely elzárja az utat a helyes önismeret és az önmegvalósítás elől.

Posztgimnazista énünk az, amelyre a lehető legnagyobb könnyedséggel fogjuk rá, hogy az "elmúlt negyven év" terméke. Azé a korszaké, amelyben az önsajnálat felmentést adott a szabálykövetés alól. A posztgimnazista az az ember, aki úgy döntött, nem tud vagy nem akar belenőni a világ rendjébe. Ehelyett tovább őrzi azt a kamaszkori mentalitást, amelynek értelmében a világ két nagy csoportra oszlik, a baráti kisközösségre és az ellenséges vagy legalábbis kiszámíthatatlan külvilágra. Általában szívesen épít fel magának egy olyan életmesét, amelyben vagy az ártatlan áldozat, vagy a "hatalommal" bátran szembeszálló magányos vagány szere-pébe bújik. A "hatalom" nyilvánvalóan csakis a rossz oldalon állhat, hiszen a jó oldalon a mese főhőse van. E mese köré azután egy egész életforma szerveződik. A kezdetben önként vállalt, a későbbiekben már gyakran kényszerű deviancia világa ez. E történet szerves velejárója az előre beprogramozottnak tekinthető kudarc. A posztgimnazista nem akar sikeres lenni, és néhány kivételtől eltekintve nem is lesz az. Ettől még igen szimpatikus ember is lehet, akivel kellemesen eltölthetünk egy könnyű, boros estét, s közben úgy érezzük, éppen ez a nyugalom és könnyedség ment meg minket a világ tülekedésétől. A történet attól válik tragikussá, hogy a főhős általában nem veszi észre: az általa Robin Hood módján becsapott és kijátszott világ voltaképpen éppen azért olyan elviselhetetlen, mert megahány hozzá hasonló cimbora játssza ki a szabályokat. Ehelyett lehetőleg légváraiba és rögeszméibe menekül, mely légvárak és rögeszmék kielégítésére valóságos iparág keletkezett. Az alternatív kabbalastúdióktól a nemzeti táltosegyletig számos változatban állnak e szolgáltatások az érdeklődő közönség rendelkezésére. A dolog businessjellegére mi sem utal jobban, mint hogy gyakran ugyanazok alapítanak buddhista egyházat, akik javasiskolát is működtetnek. A jónép meg csak jön és fogyaszt. Az ehhez szükséges nem csekély összegeket pedig a lehető legigazibb kapitalizmusban igyekszik megszerezni.

Mielőtt átesnénk a ló túlsó oldalára, s hazug csalónak kiáltanánk ki minden hosszú hajú, farmernadrágos tarisznyarákot, természetesen meg kell értenünk azt is, hogy ama "negyven év" körülményei korántsem voltak olyanok, hogy azok közé egyszerűen be lehetett volna nőni. Nem csak az '56 körüli és más hazugságokra gondolok. Az a rendszer két nemzedéket is belehajszolt egy rendesen fel nem mért, mesterséges baby-boomba: a Ratkó-korszakét, illetve azok gyerekeit a hetvenes években. Természetesen nem az a baj, hogy ezek a gyerekek megszülettek, hanem az, hogy sem a szülőknek, sem a kormányzatnak nem voltak terveik arra nézve, mi végre is élnek majd ők a földön. Nem csoda, ha erről nekik maguknak sem lett elképzelésük.

H

A posztgimnazista magatartásminta mellett, vele párhuzamosan, részben belőle kinőve jelent meg Magyarországon az a magatartás, amit mikrofelnőttnek neveztem el. Ez az embertípus látszatra a posztgimnazista ellentéte. Amíg ugyanis a posztgimnazista a társadalmi szabályok és konvenciók megkerülésére játszik, a mikrofelnőtt krónikus megfelelési kényszerben szenved. ' az, aki már tizenegy éves korában nyakkendőt köt és részvénytársaságot alapít - aztán hazamegy a mamájához smarnit enni. A mikrofelnőtt a posztgimnazistához hasonlóan éretlen, esetleg sérült személyiség, csak a túlélési stratégiái mások. A látszat ellenére nem jobbak, sőt, bizonyos tekintetben kifejezetten rosszabbak és károsabbak, mint a posztgimnazista dédelgetett szerepmodelljei. A mikrofelnőtt ugyanis tipikusan "jó gyerek". A kényszeres megfelelési vágy és az állandó sikerorientáltság ezért sokkalta kevésbé szembesíti őt a valódi énjével, mint a posztgimnazistát a saját nyilvánvaló devianciája. ' nem megkerülni, hanem uralni akarja a világ rendjét. Ezen kívül pedig semmi más nem érdekli. A világ vele kezdődött, és csakis ő diktálhatja a szabályokat.

E szabályok lényege, hogy holnaptól minden másképp lesz. A mikrofelnőtt büszke arra, hogy "nem tud építészeti kánonokról", miközben megdicsőült arccal nyitja meg a kollégái megvalósulatlan terveiből rendezett kiállítást. E tervek sikertelenségének egyetlen oka a világ értetlensége. Ha éppen hatalmat kap valahol, az első dolga az, hogy szétziláljon minden addig működő rendszert. Ez általában nem is volna baj, ha képes lenne valami újat fel is építeni. Az esetek többségében azonban elképzelése sincs arról, mit is szeretne igazán, a tapasztalat hiányát pedig észre sem veszi. Ezt a viselkedést újító szellemnek tartja.

Magányos forradalmárként általában fogalma sincsen a napi rutinján kívüli életről. Ha a frontvonalból visszavonul, unatkozó, ijedt kölyök lesz belőle. Ezért örömmel válik munkaalkoholistává. A környezete pedig általában nem is sejti, hogy a munkamániás otthon nemcsak egyedül van, de gyakran a legalapvetőbb életvezetési és higiéniai problémákkal is küzd.

A mikrofelnőttről elsősorban a nyolcvanas-kilencvenes évek ifjai juthatnak eszünkbe, de igazságtalanok volnánk, ha csak őket hoznánk hírbe. Egyrészt nem minden mai negyvenes mikrofelnőtt, másrészt valóban akadt negyedfél évtized, amelynek során az országot egy ilyen személyiség irányította. A kertjében baromfit nevelgető, hokedliről nokedlit kanalazó Kádár János a hatelemis téesznyugdíjas szerepét vegyítette a felvilágosult önkényúréval. E magatartási minta társadalmilag szintén kódolt. Feltörekvő első generációs értelmiségi családok, illetve gyermeküket mindenáron nagy karrierre nevelő anyák tipikus szerepzavaráról van szó. A mikrofelnőtt és a posztgimnazista közös vonásainak egyike, hogy egy bizonyos korszakon túl a mikrofelnőttek egy része is hajlamos lesz lelki nyugalmát az ezotériában keresni.

A diagnózist folytathatnám, ám lényegesen újat nem tudnék már hozzátenni. Esettanulmányokat pedig ki-ki bőségesen találhat saját környezetében. E két magatartási tendencia szervesen kiegészíti egymást - akár egy családon, akár egy személy élettörténetén belül is. Ugyanakkor nem sokat tudunk arról, hogyan is kellene ezeken a zavarokon javítani. Márpedig a terápia alighanem égetően sürgős. Legalábbis, ha nem szeretnénk az országot véglegesen a zsebdiktátorok és táppénzcsalók támaszpontjává tenni. Rutinból persze megkísérelhetnénk az oktatásra mutogatni, de a jelenlegi magyar oktatás valószínűleg egy macskát sem tudna megtanítani egeret fogni. Sokkalta fontosabb lehet a jól szervezett össztársadalmi terápia. Annak a magatartásmintának a köztudatba való átvitele, amely elhitetné az ország lakóival, hogy érdemes magukat a társadalom részeinek tekinteni, és boldogulásukat nem a többiek ellenében, hanem velük együtt keresni.

Könnyű és tetszetős eszme lenne most annak kifejtése, hogy szabadságjogainkkal élni, illetve azokkal visszaélni korántsem azonos dolog. Magyarán, aki nem képes tudomásul venni, hogy társadalomban él, az ne számítson a társadalom toleranciájára sem. A zéró tolerancia jól ismert gyakorlata, megfelelő társadalmi konszenzussal a háta mögött, valóban hozott már eredményeket a világban. Ugyanakkor nem biztos, hogy Magyarországon megteremthető a szükséges társadalmi konszenzus. Nagy valószínűséggel a kis lépések politikája lehet a megoldás. El kell fordulni a hamis prófétáktól, s le kell számolni azzal az illúzióval, hogy egy nagy csapásra megoldhatjuk valamennyi gondunkat. Mindenekelőtt pedig tudatosítanunk kell magunkban, hogy a cél nem szentesíti az eszközt, a pillanatnyi siker nem legitimálja az erkölcstelenséget. Meg kell keresnünk azokat a tartalékokat, amelyek felhasználásával a magyar oktatási rendszer még alkalmassá tehető ezeknek a közvetítésére.

Molnár Ferenc nemcsak kitűnő drámaíró volt, de novellistának sem utolsó. Egyik legkiválóbb novellája, amelyet a múlt századforduló viszonyainak szentelt, Az aruviumi erdő titka. E novella szerint a legfélelmetesebb természeti és emberi dzsungelen is áthatolhatunk, ha energiáinkat mindig az éppen esedékes liánnak szenteljük. Bízzunk abban, hogy a nagy írónak ezúttal is igaza volt!

Neked ajánljuk