Önmagunk megnyugtatása nyilvánvalóan fontos. Akik úgy érzik, hogy a fenyegetettség légkörében élnek, azok számára a remény, hogy ez a helyzet nem örökkévalóság, fontosabb mindennél. Ugyanakkor az emberben rögtön támad némi malícia: ugyan miért nem tesszük fel ezt a kérdést a baszkok, az írek, az olasz szélsőbaloldali és szélsőjobboldali terroristák vagy éppen az izraeli szélsőjobb kapcsán? Latin-Amerika számos forradalmi mozgalmát most meg se említeném.
Megnyugvást természetesen többféle úton kereshetünk. Aki a hivatalos iszlám vallástudomány elítélő nyilatkozataira kíváncsi, annak bízvást felhívhatjuk a figyelmét a szunnita iszlám világ elvben legtekintélyesebb vallástudósa, Muhammad al-Tantáwí sejh, a kairói al-Azhár mecset és a hozzá kapcsolódó iszlám egyetem dékánjának vallásjogi döntvényére (fatwá), amelynek értelmében a londoni merénylők közönséges bűnözők, akik nem képviselik az iszlám értékeket. Hasonló döntvényeket könnyen találhatunk az iszlám világban, elvégre az iszlamista merénylők első számú célpontjai még mindig a hittestvéreik, s csak ezt követi a dekadens nyugatiak irtása. A tekintélyes nagy-britanniai iszlám vezetők nem véletlenül, s nem csak opportunizmusból tettek hitet a terror ellen, s ebben követték őket németországi és spanyolországi társaik.
Természetesen akadnak olyan, főképp európai muszlim vallástudósok, akik még ennél is tovább lépnek. Európában, benne Nagy-Britanniában is, valamint a Közel-Keleten számos, a vallásközi párbeszédben érdekelt társaság működik, a hangjukat azonban egyelőre elnyomja a csatazaj. Maga a brit kormányzat szintén komoly anyagi és technikai erőket fektet abba, hogy az ország területén tartósan fennmaradjon egyfajta vallásközi béke.
Az iszlámról és a modernitásról folytatott diskurzusban különös helyet foglal el a "nyugati iszlám" legnépszerűbb hirdetője, a Muzulmán Testvérek mozgalmát alapító Haszan el-Banna unokája, a Svájcban született és ott is élő Tárik Ramadán, aki már kifejezetten egy új, a XXI. századi európai viszonyokhoz alkalmazkodó iszlám vallásgyakorlat megteremtéséről beszél. Ennek a női viselet liberalizálása éppúgy része lenne, mint a saría által előírt testi fenyítések eltörlése. Érvelése szerint az iszlámnak le kell számolnia a "törzsi hagyományokkal", és az európai muszlimoknak föltétlenül ki kell törniük a maguk építette gettóvilágból. Ebben rendre szembekerül a hagyományos iszlám vallástudorokkal, de az amerikai neokonzervatívokkal vagy éppen a brit bulvársajtóval is, akik "jól nevelt terroristának", avagy a terror "elfogadható arcának" nevezik. Függetlenül attól, hogy elsők közt ítélte el a londoni merényleteket. Amikor az amerikai Notre Dame Egyetem meghívta professzorának, az amerikai hatóságok visszavonták a vízumát. Erre, túl azokon a meglehetősen gyenge érveken, miszerint kapcsolatokat tartana az al-Káidával, az adhatott okot, hogy imámként, pénteki prédikációiban rendre keményebb hangot üt meg, mint a könyveiben. Ennél is fontosabb, hogy számára Európa, illetve általában a nyugati világ térítési terület (dáru l-da'wa), amely a zsidó-keresztény hagyomány kiüresedése után az iszlám hívó szavára vár. A személye, s a körülötte rendre fellángoló ellentmondások jól érzékeltetik, hogy jelenleg a nyugati civilizáció védelmében fellépő neokonzervativizmus, illetve az iszlám "legmodernistább" képviselői között sem lehetséges igazi párbeszéd.
*
Ami a legutóbbi londoni merényleteket illeti, annyi "hasznuk" mindenképpen volt, hogy a szigetország legradikálisabb imámjait le lehetett léptetni a színről, a legharciasabbat, az észak-londoni Flinsbury Park mecsetjében prédikáló Abú Hamzát, aki sűrű szakállával, sötét szemüvegével s az afganisztáni háborúban ellőtt két keze helyén hordott kampóival az angol bulvársajtó kedvenc diabolikus figurája volt, le is tartóztatták a hatóságok. Azonban e merényletek másra is rávilágítanak. A merénylők összetétele ebben az esetben jól mutatja azt, amit idáig is sejtettünk, hogy a vallási indíték csak másodlagos lehetett. Sokkal inkább beszélhetünk arról, hogy a jellegzetes alsó középosztálybeli frusztráció vitt magával félszáz embert a túlvilágra. Ha nem lenne annyira tragikus, akár tipikus balekoknak is lehetne őket nevezni. Jól példázza ezt a negyedik merénylő, a jamaicai származású Germaine (Jamal) Lindsay esete. A tizenkilenc éves fiatalember keresztény családban született, kamaszkorában tért át az iszlám vallásra. Így aligha lehetett bármi vallási alapú "megbosszulnivalója". Ugyanez áll a másik három, pakisztáni származású angliai fiatalemberre is. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a csoport tagjai közül ketten is éppen magatartási problémák, illetve apróbb bolti lopások ürügyén már a rendőrség látókörébe kerültek. Azaz a vallásosság és az erőltetett megfelelési kényszer mögött az így-úgy palástolt kudarc húzódott meg. Ezt használhatták ki azok az ismeretlen szervezők és közvetítők, akik őket beszervezték és a robbantásokat elvégezték. És akik azóta is a háttérben vannak, mit sem tudunk róluk. Márpedig a történtekért ők a végső felelősök.
Ebben a tekintetben jószerivel indifferens, hogy e merényleteket épen az al-Káida egy új, ismeretlen szárnya vállalta magára. E hasábokon is leírtuk már azt, hogy az al-Káida bázis, amely legfeljebb ha keretbe fogja az iszlám terror-franchise szervezeteit. Legyőzni csak akkor lehet, ha megértjük, hogy a szó hagyományos értelmében véve nem létezik, illetve nem egyfajta hierarchikusan felépülő szervezet, hanem több párhuzamos hálózat láncolata. E hálózatok végpontján pedig a legtöbbször olyan szerencsétlenek vannak, akik saját frusztrációikat rejtik a vallás köntösébe.
Miközben a világ még fel sem ocsúdott a londoni merényletek sokkjából, Egyiptom nálunk is kedvelt sinai üdülőhelyén, Sarm es-Sejhben újabb merénylet történt. Ami ezeket illeti, a cui prodest elve alapján valószínűsíthetjük, hogy a kitervelők és valószínűleg az elkövetők is külföldiek lehettek. Egyiptomban a tét nem egyszerűen csak a turisták elűzése és az ország gazdaságának destabilizálása, hanem annál jóval több. Az ország választásokra készül, s az már előre látható, hogy a fél évszázados (poszt)nasszerista tekintélyuralomnak vége. Viszont még nem látható, mi jöhet utána. A Mubárak-ház hagyományos családi uralmának véget vethet a tavasz óta tartó békés elégedetlenségi hullám, a kifája ("elég volt") mozgalom. Ugyanakkor ez a széles koalíció, amelyben a világi baloldaltól a Muzulmán Testvérekig minden ellenzéki erő képviselteti magát, aligha kedvezhet egy erőszakos, iszlamista fordulatnak. Éppen ellenkezőleg, az Ikhwán (a Muzulmán Testvérek) mozgalma történetének legnagyobb áttörése előtt állhat, s legitim erőként kerülhet az egyiptomi parlamentbe. Márpedig a libanoni Hizbulláh vagy éppen az iraki síiták példája jól mutatja, hogy ez a fordulat hatásos háziasító tényező lehet. Demokratikus váltás az iszlám világ legtekintélyesebb vallástudományi központjának helyt adó országban - az iszlamista terror szervezőinek (akiket érdemes elkülönítenünk a szerencsétlen, egyszer használatos végrehajtóktól) aligha állhat érdekében.
Ami pedig az európai kontinenst illeti, sajnos, még hosszú évekig ugyanúgy együtt kell élnünk az iszlámra hivatkozó terror fenyegetésével is, mint az összes többiével.
