Kell-e félni? - Iszlám és terror Európában és a Közel-Keleten

  • Dobrovits Mihály
  • 2005. július 28.

Publicisztika

Nevezett problémakör vizsgálatakor hajlamos az ember némely feltételezett elvárások irányába indulni.
Ha az a cél, hogy bizonyítsuk be, a minapok megfélemlítő akcióit nem azonosíthatjuk az iszlám vallással, akkor bizony elég erősen hallatszik a sötétben fütyülés. Az a jelenség, amikor az éjszakai, erdei utas tudja, persze, hogy koboldok nincsenek, de mégis biztosabbnak látja elijeszteni őket.

Önmagunk megnyugtatása nyilvánvalóan fontos. Akik úgy érzik, hogy a fenyegetettség légkörében élnek, azok számára a remény, hogy ez a helyzet nem örökkévalóság, fontosabb mindennél. Ugyanakkor az emberben rögtön támad némi malícia: ugyan miért nem tesszük fel ezt a kérdést a baszkok, az írek, az olasz szélsőbaloldali és szélsőjobboldali terroristák vagy éppen az izraeli szélsőjobb kapcsán? Latin-Amerika számos forradalmi mozgalmát most meg se említeném.

Megnyugvást természetesen többféle úton kereshetünk. Aki a hivatalos iszlám vallástudomány elítélő nyilatkozataira kíváncsi, annak bízvást felhívhatjuk a figyelmét a szunnita iszlám világ elvben legtekintélyesebb vallástudósa, Muhammad al-Tantáwí sejh, a kairói al-Azhár mecset és a hozzá kapcsolódó iszlám egyetem dékánjának vallásjogi döntvényére (fatwá), amelynek értelmében a londoni merénylők közönséges bűnözők, akik nem képviselik az iszlám értékeket. Hasonló döntvényeket könnyen találhatunk az iszlám világban, elvégre az iszlamista merénylők első számú célpontjai még mindig a hittestvéreik, s csak ezt követi a dekadens nyugatiak irtása. A tekintélyes nagy-britanniai iszlám vezetők nem véletlenül, s nem csak opportunizmusból tettek hitet a terror ellen, s ebben követték őket németországi és spanyolországi társaik.

Természetesen akadnak olyan, főképp európai muszlim vallástudósok, akik még ennél is tovább lépnek. Európában, benne Nagy-Britanniában is, valamint a Közel-Keleten számos, a vallásközi párbeszédben érdekelt társaság működik, a hangjukat azonban egyelőre elnyomja a csatazaj. Maga a brit kormányzat szintén komoly anyagi és technikai erőket fektet abba, hogy az ország területén tartósan fennmaradjon egyfajta vallásközi béke.

Az iszlámról és a modernitásról folytatott diskurzusban különös helyet foglal el a "nyugati iszlám" legnépszerűbb hirdetője, a Muzulmán Testvérek mozgalmát alapító Haszan el-Banna unokája, a Svájcban született és ott is élő Tárik Ramadán, aki már kifejezetten egy új, a XXI. századi európai viszonyokhoz alkalmazkodó iszlám vallásgyakorlat megteremtéséről beszél. Ennek a női viselet liberalizálása éppúgy része lenne, mint a saría által előírt testi fenyítések eltörlése. Érvelése szerint az iszlámnak le kell számolnia a "törzsi hagyományokkal", és az európai muszlimoknak föltétlenül ki kell törniük a maguk építette gettóvilágból. Ebben rendre szembekerül a hagyományos iszlám vallástudorokkal, de az amerikai neokonzervatívokkal vagy éppen a brit bulvársajtóval is, akik "jól nevelt terroristának", avagy a terror "elfogadható arcának" nevezik. Függetlenül attól, hogy elsők közt ítélte el a londoni merényleteket. Amikor az amerikai Notre Dame Egyetem meghívta professzorának, az amerikai hatóságok visszavonták a vízumát. Erre, túl azokon a meglehetősen gyenge érveken, miszerint kapcsolatokat tartana az al-Káidával, az adhatott okot, hogy imámként, pénteki prédikációiban rendre keményebb hangot üt meg, mint a könyveiben. Ennél is fontosabb, hogy számára Európa, illetve általában a nyugati világ térítési terület (dáru l-da'wa), amely a zsidó-keresztény hagyomány kiüresedése után az iszlám hívó szavára vár. A személye, s a körülötte rendre fellángoló ellentmondások jól érzékeltetik, hogy jelenleg a nyugati civilizáció védelmében fellépő neokonzervativizmus, illetve az iszlám "legmodernistább" képviselői között sem lehetséges igazi párbeszéd.

*

Ami a legutóbbi londoni merényleteket illeti, annyi "hasznuk" mindenképpen volt, hogy a szigetország legradikálisabb imámjait le lehetett léptetni a színről, a legharciasabbat, az észak-londoni Flinsbury Park mecsetjében prédikáló Abú Hamzát, aki sűrű szakállával, sötét szemüvegével s az afganisztáni háborúban ellőtt két keze helyén hordott kampóival az angol bulvársajtó kedvenc diabolikus figurája volt, le is tartóztatták a hatóságok. Azonban e merényletek másra is rávilágítanak. A merénylők összetétele ebben az esetben jól mutatja azt, amit idáig is sejtettünk, hogy a vallási indíték csak másodlagos lehetett. Sokkal inkább beszélhetünk arról, hogy a jellegzetes alsó középosztálybeli frusztráció vitt magával félszáz embert a túlvilágra. Ha nem lenne annyira tragikus, akár tipikus balekoknak is lehetne őket nevezni. Jól példázza ezt a negyedik merénylő, a jamaicai származású Germaine (Jamal) Lindsay esete. A tizenkilenc éves fiatalember keresztény családban született, kamaszkorában tért át az iszlám vallásra. Így aligha lehetett bármi vallási alapú "megbosszulnivalója". Ugyanez áll a másik három, pakisztáni származású angliai fiatalemberre is. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a csoport tagjai közül ketten is éppen magatartási problémák, illetve apróbb bolti lopások ürügyén már a rendőrség látókörébe kerültek. Azaz a vallásosság és az erőltetett megfelelési kényszer mögött az így-úgy palástolt kudarc húzódott meg. Ezt használhatták ki azok az ismeretlen szervezők és közvetítők, akik őket beszervezték és a robbantásokat elvégezték. És akik azóta is a háttérben vannak, mit sem tudunk róluk. Márpedig a történtekért ők a végső felelősök.

Ebben a tekintetben jószerivel indifferens, hogy e merényleteket épen az al-Káida egy új, ismeretlen szárnya vállalta magára. E hasábokon is leírtuk már azt, hogy az al-Káida bázis, amely legfeljebb ha keretbe fogja az iszlám terror-franchise szervezeteit. Legyőzni csak akkor lehet, ha megértjük, hogy a szó hagyományos értelmében véve nem létezik, illetve nem egyfajta hierarchikusan felépülő szervezet, hanem több párhuzamos hálózat láncolata. E hálózatok végpontján pedig a legtöbbször olyan szerencsétlenek vannak, akik saját frusztrációikat rejtik a vallás köntösébe.

Miközben a világ még fel sem ocsúdott a londoni merényletek sokkjából, Egyiptom nálunk is kedvelt sinai üdülőhelyén, Sarm es-Sejhben újabb merénylet történt. Ami ezeket illeti, a cui prodest elve alapján valószínűsíthetjük, hogy a kitervelők és valószínűleg az elkövetők is külföldiek lehettek. Egyiptomban a tét nem egyszerűen csak a turisták elűzése és az ország gazdaságának destabilizálása, hanem annál jóval több. Az ország választásokra készül, s az már előre látható, hogy a fél évszázados (poszt)nasszerista tekintélyuralomnak vége. Viszont még nem látható, mi jöhet utána. A Mubárak-ház hagyományos családi uralmának véget vethet a tavasz óta tartó békés elégedetlenségi hullám, a kifája ("elég volt") mozgalom. Ugyanakkor ez a széles koalíció, amelyben a világi baloldaltól a Muzulmán Testvérekig minden ellenzéki erő képviselteti magát, aligha kedvezhet egy erőszakos, iszlamista fordulatnak. Éppen ellenkezőleg, az Ikhwán (a Muzulmán Testvérek) mozgalma történetének legnagyobb áttörése előtt állhat, s legitim erőként kerülhet az egyiptomi parlamentbe. Márpedig a libanoni Hizbulláh vagy éppen az iraki síiták példája jól mutatja, hogy ez a fordulat hatásos háziasító tényező lehet. Demokratikus váltás az iszlám világ legtekintélyesebb vallástudományi központjának helyt adó országban - az iszlamista terror szervezőinek (akiket érdemes elkülönítenünk a szerencsétlen, egyszer használatos végrehajtóktól) aligha állhat érdekében.

Ami pedig az európai kontinenst illeti, sajnos, még hosszú évekig ugyanúgy együtt kell élnünk az iszlámra hivatkozó terror fenyegetésével is, mint az összes többiével.

Neked ajánljuk