"Nagyon rossz érzelmi üzenet" (Szent-Iványi István (SZDSZ), az Európai Parlament képviselõje)

  • Dobrovits Mihály
  • 2004. szeptember 30.

Belpol

Idén nyárig az Országgyûlés integrációs bizottságának elnöke, júliustól pedig a Szabad Demokraták Szövetségének képviselõje az Európai Parlamentben. Az augusztus óta tartó kormányszabászat idején többször is felröppent a neve mint lehetséges külügyminiszteré. Pártja az egyetlen a parlamentben, amely köntörfalazás nélkül elutasítja a kettõs állampolgárságot.

Magyar Narancs: Hogyan tekintenek Brüsszelben arra a kezdeményezésre, amelynek a célja a kettõs állampolgárság bevezetése?

Szent-Iványi István: Az állampolgárság nemzeti kompetencia, így az Európai Unió e kérdésbe közvetlenül nem szólhat bele. A kérdés súlyát inkább Magyarország regionális szerepének megítélésében látom. Az Orbán-kormány külpolitikájának, különösen pedig az úgynevezett szomszédságpolitikájának megítélése az EU illetékes köreiben aligha volt pozitív. Magyarország a 90-es évek második felében elérte, hogy a regionális stabilitás kulcsszereplõjének tartsák, egy olyan országnak, amely a közismert reagani aforizma visszájára fordításával a megoldás, és nem a probléma része. Az Orbán-kormány egyes külpolitikai akciói, elsõsorban a SZDSZ által egyértelmûen elvetett kedvezménytörvény, sajnos azt a benyomást keltették uniós partnereinkben, hogy Magyarország maga is beáll az egymással nacionalista alapon viszálykodó kelet-közép-európai kisállamok sorába. Ez a folyamat károsan hatott Magyarország külsõ megítélésére. A Medgyessy-kormánynak nem csekély erõfeszítésébe került, hogy megállítsa Magyarország nemzetközi tekintélyvesztését. Ebben az Országgyûlés integrációs bizottsága elnökeként nekem is volt némi szerepem. Ma ismét úgy tekintenek ránk, mint a térség stabilitásának egy fontos elemére - ez a pozíció azonban elveszíthetõ, ha Magyarország, akár az EU-tagság nyújtotta nemzetközi tekintélyre hivatkozva, ismét kiélezi a konflik-tusokat a szomszédaival. Éppen ezért az igazi megoldást egy másfajta kettõs állampolgárság, a közös EU-tagság és a jelenlegi állampolgárság jelenthetné. Az európai uniós polgárság ugyanis számos olyan jogot garantál, különösen az új alkotmány elfogadását követõen, amit mi eddig a legszívósabb erõfeszítések árán sem tudtunk elérni. A nyelvhasználat kérdésében gondoljunk arra, hogy az unió polgárai az unió bármely hivatalos nyelvén fordulhatnak az unió közös hatóságaihoz, illetve, ami adott esetben még fontosabb, az unió bármely országának hatóságaihoz is. Adott esetben tehát magától értetõdõen magyarul is.

MN: Volt erre példa? Épp Bauer Edit szlovákiai magyar EP-képviselõ jegyezte meg egy ízben, hogy az Európai Parlamentben beszélhet magyarul, Pozsonyban azonban nem. Ami Brüsszelben és Strasbourgban már alapvetõ jog, az Pozsonyban még nem magától értetõdõen az.

SzI: Ez sajnos jól jellemzi a jelenlegi szlovákiai viszonyokat. Ebben az esetben Szlovákiának nem velünk, hanem az unió normáival van vitája. A kisebbségi jogok érvényesítését szívós küzdelemben lehet és kell kiharcolni. Magyarország éppen abban érdekelt, hogy szomszédai elfogadják az európai emberi jogi és kisebbségvédelmi normákat, s nem abban, hogy ott kiélezze és összezavarja a belsõ viszonyokat. Ugyanakkor világos, hogy vannak olyan esetek, amikor nem maradhatunk tétlen szemlélõk. Gondoljunk például a vajdasági magyarellenes támadásokra. Nem is az elcsattanó pofonokra, hiszen az emberi indulatokat aligha lehet hatóságilag szabályozni, hanem arra a megdöbbentõ közönyre, ahogy a szerbiai hatóságok az ügyet kezelték.

MN: Akadnak olyanok, akik éppen a magyarországi beavatkozást okolják a szerbiai radikálisok elõretöréséért a tartományban.

SZI: Ezt visszautasítom. Tévedés a radikálisok elõretörésérõl beszélni abban a helyzetben, amikor a szavazatarányuk éppen csökkent. Jelenleg a listás szavazatok 29 százalékát kapták, míg az elõzõ választásokon 32-t. Szerintem képtelenség a zaklatásokért panasszal élõket hibáztatni azért, hogy megaláztatásaikat nem tûrik zokszó nélkül. Magyarország egyébként példás önmérsékletet tanúsított az ügyben. Hosszú ideig, több mint fél évig a kérdést a kétoldalú kapcsolatok szintjén szerettük volna kezelni, de miután a szerbia-montenegrói kormányzat egyszerûen nem volt hajlandó érdemben reagálni a magyar kormány aggodalmaira, kénytelenek voltunk nemzetközi fórumok elé vinni az ügyet. Ebben a kérdésben kiemelkedõen fontos az Európai Parlament határozata, amelynek meghozatalában én is közremûködtem. Azt is örvendetes ténynek tartom, hogy Kostunica és Draskovic urak újabban hajlandók a magyar kisebbséget ért sorozatos bántalmazásokat komolyan venni, és végre fellépni ellenük. Fontosnak tartom, hogy Szerbia és Montenegró népe ne maradjon ki a közös európai családból, de ez elképzelhetetlen a közösség magatartási mintáinak átvétele nélkül.

MN: Belgrád arra hivatkozik, hogy az ügynek lehetett volna más megoldása is, például, ha Budapesten végre ratifikálnák a kétoldalú kisebbségvédelmi egyezményt, amit õk már megtettek. A szerb fél álláspontja szerint ez az egyezmény lehetõséget teremthetett volna a jelenlegi kérdések megoldásának közös hatáskörben tartására.

SzI: Minden szerzõdés keret. Annyit ér, amennyit a részes felek betartanak belõle. Semmi sem akadályozta meg déli szomszédunk hatóságait abban, hogy komolyan vegyék s kivizsgálják a hozzájuk beérkezett panaszokat. Ez belügyi kérdés, még csak kétoldalú egyezményre sincs szükség.

MN: Hogyan rangsorolná országonként a határon túli magyarság helyzetét?

SzI: Ausztria, Szlovénia, Szlovákia, Horvátország, Románia, Ukrajna és Szerbia-Montenegró lehetne a sorrend. Különösen az utóbbi két ország ügyében vannak jogos aggodalmaink. Ami a kettõs állampolgárságot illeti, véleményem szerint azon országok esetében lehet ennek létjogosultsága, amelyeknek csak hosszú távon van esélye az uniós tagságra. Ugyanakkor még ebben az esetben is nagy körültekintésre és kitartó diplomáciai erõfeszítésre van szükség. Elsõsorban nem csupán partnereink érzelmi hozzáállását kellene megváltoztatni, hanem olyan alapvetõ kérdésekben kellene megegyeznünk, mint például a katonai szolgálat, a társadalombiztosítás vagy éppen a szavazati jog kérdése. Nem elegendõ azt hangsúlyoznunk, amit a jobboldali sajtó elõszeretettel állít, hogy a jelenlegi javaslat nem foglalja magában a határon túli magyar állampolgárok magyarországi szavazati jogát, ha például Romániában a kettõs állampolgárok automatikusan elveszítik a passzív választójogukat. Tehát a jelenlegi szabályok szerint többé nem kerülhetnének be képviselõként vagy szenátorként a törvényhozásba, de nem lehetnének polgármesterek vagy városi tanácstagok sem. A leghátrányosabb helyzetû magyar közösség esetében az ukrán alkotmány kategorikusan kizárja a kettõs állampolgárságot. Bár az ukrán szabályozás nem elsõsorban a magyar, hanem az orosz kisebbség miatt jött létre, mégsem gondolom, hogy a kedvünkért megváltoztatnák. Tisztázatlan az is, hogy kikre vonatkozna a törvény. Nincs egyetértés azt illetõen, hogy kik és milyen feltételek mellett kaphatnák meg a magyar állampolgárságot. Amennyiben bárki, aki saját maga vagy a fel-menõi a trianoni-párizsi békerendszer következtében elvesztették magyar állampolgárságukat, akkor elméletben Szlovákia teljes lakossága alanyi jogon kettõs állampolgár lehetne. Ha viszont válogatunk, akkor figyelemmel kell lennünk arra, hogy az EU tiltja az etnikai alapú diszkriminációt. A jelenlegi népszavazási terv elhamarkodott, mert a magyar szavazók csak két rossz megoldás között dönthetnek. Ha valaki a politikai realitásokat és a népszavazást övezõ tisztázatlan elemeket veszi figyelembe, sajnos csak nemmel szavazhat. Ezzel nagyon rossz érzelmi üzenetet küld a határon túlra. Aki igennel szavaz, az egy tisztázatlan jogi helyzetre adja áldását, amely ráadásul újra kiélezheti Magyarország viszonyát szomszédaival.

MN: Egy év megfigyelõi státus és negyedévi képviselõség után hogyan látja az Európai Parlament munkáját? Miben különbözik a magyar parlamenttõl?

SzI: Sokban. Az EP-ben a légkör sokkal barátságosabb és kooperatívabb, mint a magyar törvényhozásban. Ennek az egyik oka éppen az, hogy itt nincsenek stabil, több cikluson áthúzódó szövetségek, nincsenek hagyományos értelemben vett koalíciók, nincsenek kormánypárti és ellenzéki képviselõk, az egyes kérdésekben gyakran jönnek létre ad hoc koalíciók, azaz a kölcsönös jó viszony mindenki alapvetõ érdeke. Abban viszont nincs eltérés, hogy a munka jelentõs része itt sem a plenáris üléseken zajlik, hanem a bizottságokban. Mindenki fõtag egy bizottságban és egy másikban póttag, két és fél év elteltével, ciklus közepén a bizottságok újrarendezõdnek. Az én fõ bizottságom a külügyi, póttag pedig a nemzetközi kereskedelmi bizottságban vagyok.

MN: Beszélhetünk-e egységes, markáns európai külpolitikáról?

SzI: Egyelõre nem. Most formálódik. A külpolitika az a terület, ahol a tagállamok leginkább ragaszkodnak a saját szuverenitásukhoz. Az alkotmány már beszél ugyan közös külügyminiszterrõl és közös külügyi apparátusról, de a külpolitikai kérdésekben továbbra is megtartja az egyhangú döntéshozatalt, tehát bármely tagállam megvétózhatja a közös álláspontot. Az alkotmány az elfogadásával általánossá váló minõsített többségi döntéshozatalt külpolitikai kérdésekben csak az egyhangúan elfogadott határozatok végrehajtására vonatkozó részletkérdésekre korlátozza.

MN: Melyek a formálódó európai külpolitika legfontosabb kérdései?

SzI: A transzatlanti kapcsolatok jelenlegi állása és még inkább azok jövõje. Ezt követi az Oroszországhoz fûzõdõ kapcsolatunk, majd a délkelet-európai rendezés, az új szomszédságpolitika, a közel-keleti békefolyamat, valamint a bõvítés. Ami a bõvítést illeti, a legjelentõsebb vitát most Törökország felvétele váltja ki.

MN: Mit tudhatunk Törökország felvételérõl az unióba? Éppen a héten tört ki ez ügyben a legújabb vihar egy kanál vízben.

SzI: Ez az egyik olyan kérdés, amely a lehetõ leginkább megosztja az EP képviselõit. Nem az egyes frakciók álláspontja tér el egymástól, a törés a frakciókon belül található. Tendenciaszerûen igaz ugyan, hogy a legelutasítóbbak az Európai Néppárt képviselõi, a legnyitottabbak a szocialisták, míg a liberálisok nagyjából fele-fele arányban támogatják vagy utasítják el. Ami engem illet, személyesen támogatom a csatlakozási tárgyalások megkezdését Törökországgal, hisz az ország fontos tényezõje a délkelet-európai és az összeurópai stabilitásnak. Felvétele pozitív üzenetet hordoz a Közel-Kelet és Közép- Ázsia iszlám többségû államai számára. Bebizonyosodna, hogy amennyiben egy iszlám országban létrejön egy sikeres, modern és szekuláris állam, azt befogadja a nyugati világ. Ha az unió aktív szerepet kíván vállalni a Közel-Keleten és Közép-Ázsiában, Törökországra nélkülözhetetlen szerep hárul. Lakossága fiatal, így a török csatlakozás részben segíthetne az Európát leginkább sújtó demográfiai problémán, a lakosság elöregedésén. De Törökország tagfelvétele aligha lesz könnyû eset. Ismertek az ország belsõ politikai nehézségei, az emberi és a kisebbségi jogok helyzete még mindig sok kívánnivalót hagy maga után. Ugyanehhez a kérdéskörhöz kapcsolódik a török igazságügyi reform, amely kis híján kisiklott azon, hogy a török konzervatívok vissza akarták tenni a török büntetõ törvénykönyvbe azt a paragrafust, amely bûncselekménynek nyilvánítja a házasságtörést. Csütörtökön Brüsszelben Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök ígéretet tett arra, hogy a parlament vasárnapi rendkívüli ülésén a brüsszeli kívánalmaknak megfelelõ igazságügyi reformot fog elfogadni, de egyúttal szóvá tette, hogy az unió Törökország ügyében újabb és újabb kifogásokat keresve még mindig a csatlakozási tárgyalások elodázására játszik. Törökország felvétele alapvetõen rendezné át az unió belsõ viszonyait. Az ország hatalmas és relatíve szegény. Gazdaságának imponáló nagysága ellenére is Törökország EU-s támogatások iránti igénye nagyobb, mint a 2004-ben csatlakozott tíz új tagállamé együttvéve. Törökország felvétele szempontjából hátrányos tényezõ, hogy a jelenlegi tagállamokban erõsödik az euroszkepticizmus. Még soha nem szavaztak ilyen kevesen az európai parlamenti választásokon, mint az idén. Márpedig Törökország felvétele esetén az európai közvélemény többsége jelenleg az elutasító álláspont mellett van. A politikusok pedig nem szívesen provokálják az amúgy is szkeptikus közvéleményt egy népszerûtlen döntéssel.

Dobrovits Mihály

Neked ajánljuk

Kutyából nem lesz unikornis

  • SzSz

„1 millió dollár nem tuti. Tudjátok mi a tuti? 1 milliárd dollár” – fűzi be Sean Parker, a simlis befektető a Facebook tejfelesszájú, egyetemista alapítóit a The Social Network – A közösségi hálóban. A Justin Timberlake játszotta pasas maga a gonosz kapitalista csábító, aki David Fincher filmje szerint főszerepet játszott abban, hogy néhány kapucnis srác nekifutásából vanity project helyett végül az egész világot meghódító gigavállalat jöjjön létre.

A legnagyobb átverés

Alighanem biztosra akart menni a Netflix, amikor jó pénzért – erről még lesz szó – megvette 2018-ban az akkor már internetszerte nagy népszerűségnek örvendő, és épp börtönbüntetését töltő álörökösnő, Anna Sorokin élettörténetének megfilmesítési jogát, és hozzá ugyancsak szép pénzért leszerződtette az Y generációs narratívák kipróbált tévés elbeszélőjét, Shonda Rhimest. Biztosra mentek, csak épp azt nem tudták eldönteni, hogy mit is akarnak ezzel az egésszel kezdeni, mit szeretnének mondani a történetről, és miért tartják egyáltalán érdekesnek a Sorokin-sztorit.

A legnagyobb tűzijáték

  • Csabai Máté

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Távolról sem

  • Sándor Panka

Elgondolkodtató és megragadó látvány fogad (Erős Hanna és Zatykó Bori munkája): a színpadon hatalmas piros M betű, előtte piros szőnyeg, jobboldalt kör alakú vetítővászon, Bartha Máté videóival. A Kovács Lehel által megformált kutató, az Amerikából hazatért Gyarmati Egon bele is kezd a Magor-program kifejlesztésének hátteréről szóló ismeretterjesztő előadásába.

Elnyomás alatt nő

Naomi Wolf amerikai feminista író a Vagina című könyvében hosszan értekezik arról, hogy a vagina fölötti uralom és a nők társadalmi csoportjának elnyomása egy és ugyanaz.

Míg el nem tűnik

  • Erdei Krisztina

A 20. század alkotói gyakran keresték a fotózás valódi helyét a művészetek között. Moholy-Nagy és kortársai, az avantgárd fotográfia képviselői a festészetet utánzó fotóhasználattal szemben, a médium sajátos formanyelvének kidolgozására törekedve önálló kifejezésmódot fejlesztettek ki, amely képes a valóságot sajátos nézőpontok mentén rögzíteni.

A leégett kastély felépítése

A kötet megjelenése után publikált Párhuzamos létezésben című műhelyesszéjében Láng Orsolya úgy fogalmazott, hogy akkor zárja le a verseskötetének kéziratát, amikor úgy érzi, már nem tud többet mondani „arról a kevés dologról, ami foglalkoztat”.

Utánunk is ősök jönnek

Mint amikor locsog a tenger, nyolc-tíz mondatos, csak ritkán hosszabb szövegekből áll ez a regény. Apró képek, monológok arról, hogyan tölti el az életét az ember a neten és a valóságban, hogyan éli meg a rácsodálkozás örömét, szakadatlanul tanulva és csalódva.

Múlt, jelen, jövő

„Miről vitatkoznak a magyarok?” – teszi fel a fogós kérdést a Klubrádió nemrégiben indult műsorának, a Három az igazságnak a beharangozója. Aztán gyorsan meg is válaszolja: „Természetesen önmagukról. És természetesen csak egy igazságot ismernek arról, hogy kik is ők, mi jó nekik, és hová tartanak.