A jópofinak szánt kormányfõi benyögés nyilvánvalóan egy olyan ember szájából hangzott el, aki nem fogja fel, hogy a kormányfõ számára immáron nem adatik meg az akolmeleg intimitása, s tetszik, nem tetszik, mindig szem elõtt van. E kedélyeskedés akkor is bajt okozott, ha a szaúdi fél nyilvánvalóan túlreagálta a dolgot, s ebben akadtak itthoni segítõtársai is. (Bár még e túlzó felháborodást sem illik úgy kezelni, hogy napokon keresztül nem vesszük figyelembe a szaúdi jelzéseket, amelyek közt a házelnöki látogatás lemondása is szerepelt.) A túlzott reakciók mögöttes magyarázata a királyság belsõ viszonyaiban rejlik. Nevezetesen abban, hogy véget ért az olajkorrupció korszaka: a szaúdi állam többé nem képes az olajjövedelmekbõl megvásárolni a hagyományos törzsi elitek és a lakosság többségének a lojalitását. A királyság politikai osztálya jelenleg két nagy csoportba sorolható. Az országot 1995 óta ténylegesen irányító trónörökös, Abdulláh herceg hivatalosan a takárub, a közeledés, azaz a nem muszlimok irányába való óvatos nyitás híve, míg féltestvére, Nájif herceg belügyminiszter és titkosszolgálati fõnök a tawhíd (egyistenhit) mozgalom, a szigorú vallási autoritás és a Nyugat-ellenesség híveinek embere. Utóbbiak tekinthetõk a fundamentalista mozgalmak támogatóinak. A magyar-szaúdi pengeváltásban tehát nem az általa keltett magyar belpolitikai hullámverés a fontos; sokkal inkább az, hogy a kormányfõ a királyság belpolitikai törésvonalaira taposott rá. Hogy nem tudott róla, csak súlyosbítja e gaffe megítélését: nekünk tényleg muszáj folyton valami potenciális világégés tüzénél melengetni kisded uzsonnánkat?
H
Érdemes elgondolkodnunk azon is, hogy ebben a helyzetben éppen a házelnök damaszkuszi kirándulása volt-e a magyar diplomácia közel-keleti elkötelezettségének legszerencsésebb kinyilvánítása. Szili Katalin szíriai vizitje után - ha már elõtte senkinek nem sikerült - azt is érdemes megfontolni, hogy Magyarországnak mennyire szükséges bele-keverednie ebbe a zavarosba. Felettébb kockázatos vállalkozás ugyanis éppen Damaszkuszban tisztára paskolni a Pesten bemocskolt rijádi lepedõt. Bár Nyugat-Európa (az Egyesült Államokkal ellentétben) nem pártolja az erõ alkalmazását Szíriával szemben, az Aszad-rezsimmel kötendõ liaison egyelõre nincs a Nyugat napirendjén - nemhogy szerelembõl, de még érdekbõl sem. Nyugat-Európa éppúgy tisztában van a szíriai rendszer emberi jogi hiányosságaival, mint tengerentúli partnerei. Szíria tesz bizonyos lépéseket, vagy legalább ígéreteket az emberi jogi helyzet javítása érdekében, de ez korántsem látszik elegendõnek. A legutóbbi izraeli öngyilkos merénylet bebizonyította, hogy Basir Aszad kormányzata nem tudja, vagy nem akarja megfékezni a területére menekült palesztin terroristákat. Damaszkusz jelenleg Irán egyetlen szövetségese, a nemzetközi közösség rosszfiúja; a nemzetközi kapcsolatokban szalonképtelen. A szunnita mozlim többséget egy kis létszámú vallási kisebbség, az alawíták (vagy hetes síiták) elitje kormányozza; õk az iszlám legvilágiasabb csoportja. (Az országban tízszázaléknyi keresztény is él.) Természetesen Szíria szunnitái sem mentesek az arab világra oly jellemzõ törzsi konfliktusoktól, ennek ellenére megjósolható, hogy a Baath-rezsim hirtelen kiiktatását egy fundamentalista szunnita fordulat követné. Az általa szoros függõségben tartott Libanonban pedig a polgárháború kiújulása.
H
Rafík Harírí volt libanoni miniszterelnök halála óta a nemzetközi közösség még tartózkodóbb lett Szíriával szemben. Bár aligha lesz közvetlen bizonyíték arra, hogy Damaszkusz maga is szerepet játszott volna Harírí halálában, azóta mind többen és mind hevesebben érzékeltetik vele, hogy jelenlegi politikája és különösen libanoni jelenléte nemkívánatos. Ugyanakkor kétséges, hogy Szíria kivonulása Libanonból a stabilitást hozná magával. A szunnita muzulmán Harírít a Forbes magazin a világ leggazdagabb száz embere között említette. Vagyonát a hírek szerint szaúdi befektetõk-kel való együttmûködés során halmozta fel. Miniszterelnökként valóban sokat tett a tizenhat éves (1974-1990) polgárháborúban kivérzett és kiskirályságokra szétesett ország talpra állításáért. Ugyanakkor demokratának és üvegzsebûnek aligha tarthattuk. A szíriaiak kreatúrájának számító Émile Lahud elnök mellett az ország valódi ura és erõs embere volt. A formális hatalomból való távozását elvben az indokolta, hogy az elnök, az alkotmány ellenére a harmadik ciklusra is a hatalomban maradt.
Libanon 1943-ban rögzített politikai berendezkedése szorosan követi az ország összetett vallási képét. Eredetileg úgy tervezték, hogy mindenképpen biztosítsa a függetlenség kikiáltásakor többségben levõ keresztények politikai befolyásának kikezdhetetlensé-gét. Ezt szimbolizálja a maronita keresztény elnök, a szunnita mi-niszterelnök és a síita parlamenti elnök közti hatalommegosztás (melyet a polgárháborút lezáró 1989-es taifi egyezmény is meg-õrzött). A status quo (ante) fenn-tartásában elsõsorban az a Szíria érdekelt, amelynek tizenhatezer katonája 1976 óta Bejrútban és a Bekaa-völgyben állomásozik, formálisan békefenntartóként, de elsõsorban Damaszkuszt védve. Harírí viszont nyíltan megkérdõ-jelezte a régi berendezkedést és a szíriai befolyást. Igazán újat hozni azonban nem tudott.
H
A magyar diplomáciának nyilvánvalóan nem lehet a feladata, hogy e hihetetlenül zavaros és veszélyes kérdésekre megoldást találjon. S nem szerencsés az sem, ha politikusaink a belpolitikai játszmáik ritmusára, a porcelánbolti elefánt tapintatával táncikálnak ebben a törékeny egyensúlyú térségben. S a magyar politikai osztály hagyományos infantilizmusa mellett mindez felveti a mögöttük álló szakértõi gárda és a magyar külügyi apparátus felelõsségének a kérdését is.
