Törökország gazdaságilag már régóta jelen van az unióban, s a további bővítésekkel súlya csak nőni fog. A török tőkekivitel jelenleg meghaladja a 4,7 milliárd dollárt; a befektetések közel fele (48 százalék) a pénzügyi szektorba történt, második helyen a feldolgozóipar áll, közel 30 százalékos részaránnyal. Legkedvesebb terepe hagyományosan Nyugat-Európa, ide koncentrálódik az összes tőkekivitel 72 százaléka. 13,5 százalék jut a FÁK-térségre (az egykori kelet-európai kommunista országokra alig 5). A FÁK jelentős szerepét az oroszországi és a kazahsztáni befektetések és az építőipar magas részaránya magyarázza. Törökország aktív tőkebefektető az egykori szovjet térségben, ahol Oroszország már-már elszakíthatatlan gazdasági partnerévé lett Belarusztól Kirgíziáig szinte az összes egykori szovjet köztársaságban (Moszkvában többek közt ezért is aggódnak Törökország tagsága miatt). A kebapsütőket meg a fűszerboltokat már rég felváltotta a modern gazdaság.
Nem csodálkozhatunk, ha Törökország úgy érzi: "hazajön" abba az Európába, amellyel 1996 óta vámunióban áll. De csatlakozása megnöveli Európa gazdasági mozgásterét is. Ugyanakkor az ország kedvező befektetési terep azoknak is, akik az európai piacra szeretnének bejutni.
Az egyenlet meg is fordítható. Az európai tőke már régóta otthon érzi magát Törökországban: huszonöt adómentes külföldi befektetői zóna működik, melyek évi teljesítménye meghaladja a 16 milliárd dollárt. A török piac vezető befektetői Franciaország, az Egyesült Államok, Hollandia, Németország, Svájc, az Egyesült Királyság, Olaszország és Japán. Törökország jelenleg Németország 21. import- és 18. exportpartnere (összehasonlításul: Magyarország a 17. és 16., Csehország a 11. volt 2003-ban). Németországban 1 877 000 török állampolgár élt 2003-ban, az összes németországi külföldiek 26 százaléka. A nyugat-európai politikai elit egy részének tiltakozása ellenére az unió gazdasága már döntött Törökországról.
H
Ankarának ráadásul sikerült egy korábban szinte elképzelhetetlen pénzügyi sikerrel kezdenie az új évet. Az egy számjegyűre leszorított infláció lehetővé tette a sikeres pénzügyi reformot, s eltűnt a mai világ leginflációsabb pénze, amelyből a végén közel másfél millióért adtak egy dollárt. Miután a címleteket hat nullával megkurtították, jelen pillanatban 1,34 török líra egy dollár. A lakosság pedig igyekszik hozzászokni, hogy mindennapi életébe visszatért a rég nem látott váltópénz, a kurus.
Mindez nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy Törökország a közeli jövőben csatlakozhatna. A legoptimistábbak is legalább egy évre becsülik a tárgyalások sikeres lezárásához szükséges időt. Bár Törökország sokat tett az elmúlt években, az csak a tárgyalások megkezdéséhez volt elegendő. Vajon politikai elitje bírja-e szuflával a folytatást?
A tárgyalások előtt rendezni kell a viszonyt a dél-ciprusi kormányzattal. Erre idén októberig szól a türelmi idő, s a változás előjelei még nem mutatkoznak. Recep Tayyip Erdogan török kormányfő továbbra sem ismeri el a dél-ciprusi kormányzatot, legfeljebb csak "kiterjeszti" rá az EU-val kötött megállapodásait (mindenesetre 2005-re új kezdeményezést ígér az ügyben). A másik oldalról Taszosz Papadopulosz dél-ciprusi elnök szintén a lehető leghatározottabban elutasította az EU által javasolt útitervet.
Az is feltűnő, hogy az eddig oly visszafogott Erdogan élesen kritizálta a török sajtót, melynek elemzői arra hívták fel a figyelmet, hogy Törökországban a helyhatóságok az önfejűség és a populizmus fészkei: választói akaratra hivatkozva, könnyűszerrel teszik túl magukat a központi kormányzat bármely rendelkezésén. Az ellentétet az a jelenség váltotta ki, amelyet Törökországban a szakirodalom évtizedek óta "eltorzult urbanizáció" néven emleget, ami nem azonosítható egyszerűen azzal, hogy az ország nyugati nagyvárosaiba áramló kelet-anatóliai szegények illegálisan építettek maguknak hajlékot a városok peremén. Náluk is jelentősebb az a réteg, amely legálisan lakik ugyan, de mindenféle városi élettapasztalat nélkül él a nagyobb városok hirtelen-hamarjában, spekulációs céllal felhúzott új negyedeiben. Napközben a város dzsungelében küzdve a megélhetésért megkísérelnek valamiféle egyensúlyt találni az elhagyott falusi élet és a város lehetőségei között. A lakosság majdnem 60 százaléka városi. A népességnövekedés pedig évi 15 ezrelék (1990-ben még 19 ezrelék volt, 51 százaléknyi városlakóval). Az európai szemmel oly veszélyes népszaporulat mérséklődik ugyan, de távolról sem szűnt meg, a belső migrációnak pedig bőven vannak tartalékai. Igaz, a népvándorlás jelenleg nem Nyugat-Európa, hanem a törökországi nagyvárosok szegénynegyedei felé irányul. Ez az a réteg, amelyből a jelenlegi miniszterelnök is kikerült, és ők azok, akiktől a nyugatos politikai elit és maga a Nyugat is retteg.
Természetesen egyszerűbb csak a vallási különbségekről beszélni, mint kijelenteni, hogy félünk a szegényektől és a bevándorlóktól. Nemcsak csatlakozásának sikere, de Törökország egész jövője múlik azon, hogy fél évszázad múltán végre feladja azt az álláspontját, amely a migrációt és a feketefoglalkoztatást a társadalmi feszültségek egyfajta kezelési módjának fogta fel. Ehhez képzésre és munkahelyteremtésre van szükség, ami aligha megy további külföldi befektetések nélkül.
Ugyanakkor a csatlakozással Európa emberi erőforrásokat nyerhet. Bárhogy is fél a török bevándorlók hullámától, munkáskézre van szüksége. Ha jól igyekszik tehát, és sikeres belső fejlesztési programokat hajt végre, Törökország legfontosabb stratégiai ütőkártyájává teheti munkaerő-kapacitásait. Ez persze nem jelenti azt, hogy az országnak csatlakozása esetén ne kelljen a kelet-európaiakra kirótthoz hasonló vagy annál is szigorúbb munkavállalási korlátozásokkal szembenéznie. Bár nyilvánvalóan berzenkedni fog, nem biztos, hogy olyan rosszul jár, ha immár uniós forrásokkal segít továbbfejleszteni a maga belső munkaerőpiacát. Az unió pedig, GDP-jének 1,7 ezreléke árán, további befektetési terepet, munkaerő-tartalékot, és ami igazán fontos, biztos piacot is szerez.
H
Törökország csatlakozása más szempontból is fontos: a kibővített unió előszobája és szűrőállomása lehet. Rajta keresztül futnak azok a kulcsfontosságú vezetékek, amelyek a közel-keleti és a kaukázusi szénhidrogén-lelőhelyek kincseit továbbítják Európa felé. Szárazföldi úthálózata híd Ázsiába. Fennhatósága alatt tartja a szorosokat, amelyek megszerzéséért és ellenőrzéséért oly sok fölösleges áldozatot hozott Európa. A csatlakozással az unió belső vízi útjává válik a Földközi-tenger és a Fekete-tenger összeköttetése, aminek nemcsak az addigra EU-taggá váló Románia és Bulgária gazdasága számára lesz nagy jelentősége, de alapvetően befolyásolhatja az unió és a fekete-tengeri hatalmak, leginkább pedig az EU és Oroszország közti egyensúlyt. Törökországgal Brüszszel önálló játéktérhez juthat a Közel- és Közép-Keleten, s az ország végre megindulhat azon az úton, amelyre minden geopolitikai adottsága predesztinálja: a mediterrán térség vezető hatalmává lehet. Szinte Európa beltengerévé válhat a Földközi-tenger, különösen annak keleti medencéje. S ennek a pozíciónak felbecsülhetetlen stratégiai és gazdasági következményei lehetnek. Európa visszatérhet abba a régióba, ahonnan két évezrede elindult a maga történelmi kalandjára.
Mindezzel együtt sokan vélik úgy, hogy a hetvenmilliós, zömében muzulmán lakosságú hatalom felboríthatja a kontinens egyensúlyát. De mennyire statikus ez az egyensúly? A tizenötök Európája már a múlté, hamarosan a huszonötöké is tovább bővül. Idézzük fel a 2004. május 1. előtti pánikhangulatot, amikor éppen tőlünk féltették Európa vívmányait! Ez jól mutatja azt is, hogy a közvélemény mennyire megbízható politikai barométer. Törökország felvétele megközelítőleg egy időben zajlik majd Horvátországéval, egy huszonnyolc vagy huszonkilenc, de perspektivikusan harminc országot tömörítő unió tagjává válik. Túlsúlyának emlegetése atavisztikus félelmekből fakad, a realitáshoz semmi köze.
S végül: vajon az "európaiság" tradíció vagy normák kérdése? Ha hajlandóak vagyunk komolyan venni saját elveinket, akkor nem lehet vitás, hogy normákat és nem történelmi múltat kérünk számon a velünk együtt élni akarókon. Aki másképp gondolja, és még mindig Mohácsról és Bécs ostromáról beszél, azt pedig figyelmeztethetjük Milosevic 1989-es Kosovo Polje-i beszédére. A történelmi múltra emlékezni kell. Abba bezárkózni, abban élni és azért bosszút lihegni - a történelmi bukás előszobája.
