Dobrovits Mihály: Irak és mi (Egy közkeletû félreértésrõl)

  • Dobrovits Mihály
  • 2004. december 16.

Publicisztika

A címben szereplõ közkeletû félreértés abban áll, hogy az iraki konfliktus rólunk, kis-európai széplelkekrõl szólna, pontosabban országaink és az Egyesült Államok viszonyáról. Arról az elképzelésünkrõl, hogy végre egyszer mi is a jó oldalon harcolhatunk. Azok oldalán, akikkel azonosulni szeretnénk. Helyzetünket némiképp könnyíti, hogy valóban csak jelképes hozzájárulást várnak tõlünk. A szerepvállalásról folytatott vita egyik feltûnõ sajátossága nálunk, hogy éppen Irakról és az irakiakról nem szokás beszélni benne. Evidensnek tartjuk, hogy Irak számára nincs más út, mint élni az általunk kínált szabadság és demokrácia lehetõségeivel, s ezt legfeljebb csak néhány aljas helyi kiskirály próbálja akadályozni.

A címben szereplõ közkeletû félreértés abban áll, hogy az iraki konfliktus rólunk, kis-európai széplelkekrõl szólna, pontosabban országaink és az Egyesült Államok viszonyáról. Arról az elképzelésünkrõl, hogy végre egyszer mi is a jó oldalon harcolhatunk. Azok oldalán, akikkel azonosulni szeretnénk. Helyzetünket némiképp könnyíti, hogy valóban csak jelképes hozzájárulást várnak tõlünk. A szerepvállalásról folytatott vita egyik feltûnõ sajátossága nálunk, hogy éppen Irakról és az irakiakról nem szokás beszélni benne. Evidensnek tartjuk, hogy Irak számára nincs más út, mint élni az általunk kínált szabadság és demokrácia lehetõségeivel, s ezt legfeljebb csak néhány aljas helyi kiskirály próbálja akadályozni.

Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy történelmi tapasztalataink közel sem abszolút érvényûek. Felénk a második világháború vége óta a britek és az amerikaiak jelentik a szabadságot. Jellemzõ pesti vicc: a Hõsök terére fehér lovon bevonuló

Eisenhower a gyalog

elé vezetett Rákosival visszaveteti Kohn bácsit a Pártba. Nem vitás, 1956-ban kitörõ öröm fogadta volna a bevonuló amerikaiakat, s éppen az szorult magyarázatra, hogy miért nem jöttek.

E történelmi tapasztalat alapján nehéz megérteni, hogy számos olyan ország akad, amelynek ma is az angolok és az amerikaiak jelentik a rafináltan támadó ellenséget, s ez korántsem valamilyen elméleti gyûlöletbõl fakad, hanem igenis valós és keserves történelmi tapasztalatok eredménye. Márpedig a Közel- és Közép-Kelet szinte mindegyik országa megélte a maga fordított '56-ját, amelyben a britek és amerikaiak játszották azt a szerepet, amit mi-felénk a szovjetekre írtak.

Az ellenkezõ történeti tapasztalatok természetesen nem kötelezõen jelentik azt, hogy a jelenlegi iraki küldetés eleve kudarcra van ítélve. Elvégre Szaddám Huszein diktatúrája valóban egyike volt a legrémesebbeknek, aligha kérdõ-jelezhetné meg bárki, hogy véget kellett vetni neki. Ugyanakkor azt sem gondolhatjuk, hogy helytálló a vélekedésünk, mely szerint 2003 áprilisa óta mindössze átmeneti nehézségekkel kellett számolni. Irak elmúlt másfél évének eseményei arról tanúskodnak, hogy az államiság nem vagy csak alig mûködik: márpedig a kérdés megoldásához éppen ennek a nem mûködésnek az okát kellene megértenünk. Vajon szûk egy hónappal a beharangozott szabad és demokratikus választás elõtt miért bizonytalan, hogy azt az egész országban biztonságosan meg lehet majd tartani?

Természetesen igaz, hogy a választás, illetve a helyzet normalizálásának akadályozásában csak néhány, egymástól elszigetelt fegyveres csoport mûködik aktívan közre. Az iraki lakosság többsége nem fegyverforgató. Akkor hogyan sikerülhet e csoportoknak és szimpatizánsaiknak több mint másfél éve sakkban tartaniuk az országot? Pedig aligha dacolhatnának sikeresen egy erõs, jól szervezett és a lakosság bizalmát is élvezõ központi hatalommal, illetve a támogató koalíciós erõkkel. Sikereik, mégha átmenetiek is, arról tanúskodnak, hogy a lakosság inkább hajlamos eltûrni garázdálkodásukat, mintsem támogatná a kormányt (és a koalíciós erõket). E magatartás mögött nyilvánvalóan ott a fenyegetettség és a kiszolgáltatottság érzése. Az is biztos, hogy nem maradt hatás-talan a koalíciós erõk, fõképp az amerikaiak felesleges erõfitogtatása sem. Ám ennyi még távolról sem elégséges magyarázat.

Irak tetszhalott állapotának legvalószínûbb magyarázata, hogy a diktatúrával együtt a társadalom is összeomlott. Az erõszakkal összetartott mozaik elemeire esett. Az egymástól függetlenedõ társadalmi hálózatok pedig külön-külön igyekeznek biztosítani életük kereteit. A januárban esedékes választásokra idáig harminchét párt jelentkezett, s további tizenhét igyekszik elérni, hogy késõbb tartsák õket: ez is mutatja, mennyire atomizálódott a társadalom. Természetesen bíz-hatunk abban, hogy a választások után tisztul a képlet, de egyelõre a szavazás körvonalai sem látszanak biztosan.

Ez a kép korántsem csak távolról hasonlít egy másik, negyedszázados neuralgikus pontra, Afganisztánra. Az angolokkal szemben egyébként 1842 óta hagyományosan orosz orientációt követõ Afganisztán végzetét is az okozta, hogy a Nagy Testvér úgy döntött, csak azért is boldoggá teszi hû kliens-államát. Felrúgta az ország hagyományos erõviszonyait, s a tekebábuszerûen felboruló elemek maguk alá gyûrték az egymást váltó politikusgarnitúrákat.

A lappangó polgárháború döntõ kérdése éppen a belsõ erõviszonyok újrarendezése. Egyelõre a szereplõk a saját hátországukat szeretnék stabilizálni, ott szabadulnának meg vetélytársaik, illetve a közponi hatalom konkurenciájától. Ilyen volt Muktadá asz-Szadr múlt õszi nadzsafi kísérlete a város és a síita többség megszerzésére. E zavarosban jól tudnak halászni a különféle vendégszereplõk, az al-Káidától kezdve az iráni titkosszolgálatig, végzetes ostobaság volna azonban az iraki eseményeket csak az õ számlájukra írni.

Ami a jelenlegi helyzetet illeti, nagy valószínûséggel nem lenne helyes politika a választás elhalasztása. Nem azért, mert annak nyomán létrejöhetne valamiféle stabil demokratikus intézményrendszer. Arra, mondjuk ki õszintén,

valószínûleg várni kell

még. Létrejöhet viszont egy olyan legitim kormányzat, amely legalább formálisan felléphet az ország egységéért és mûködõképességéért. Nem lehet illúzió abban a tekintetben, hogy a választásokon részt venni nem tudó, netán magukat a választások veszteseinek érzõ erõk ne alkalmaznának erõszakot, hiszen eddig is ezt tették, de esély nyílna arra, hogy világossá váljanak a frontvonalak, s a lakosság egy részében tudatosodjék, hogy az erõszaknak is van alternatívája. Mindezek ellenére a polgárháborús helyzet fennállásával még hosszú idõn át számolnunk kell.

Ha ezeknek a fényében vizsgálom a kérdést, hogy Magyarország játsszék-e bármiféle szerepet az iraki rendezésben, újfent arra kell választ kapnunk, hogy milyen indíttatásból tenné. Amennyiben azért, mert kelet-európai kudarcait szeretné egy remélt sikertörténetre váltani, akkor kizárólag azt javasolhatjuk: ne tegyük! Irakban nem várható könnyû siker, pláne olcsó kárpótlás. E tekintetben az is indifferens, hogy kik az esetleges "bezzeg gyerekek", magyarán hány katonát küld Románia, kap-e külön dicséretet Lengyelország. Szintén tudomásul kellene venni, hogy jelenlétünk aligha befolyásolja az Egyesült Államok vízumpolitikáját, különösen, hogy az irányunkban tett szigorí-tások kezdete 2001. szeptember 11. elõttre datálható, s eredendõen honfitársaink legendás "rafináltságának" köszönhetõ. Néhány száz szállítókatona aligha feledteti a turistavízum-szabályok évtizedes kijátszását. Márpedig a vízummentességet nem az iraki "érdemek", hanem a magyar beutazók korrektsége alapján mérik. Szintúgy felesleges abban reménykednünk, hogy Magyarország pár száz katonáért cserébe majd zsíros koncessziókhoz jut Irakban. Hiszen nem mûködik a gazdaság, így koncessziók se igen vannak. Ráadásul az iraki koncessziókat nem az Egyesült Államok, hanem a leendõ kormány fogja kiadni - és nagy valószínûséggel nem az esetleges harctéri érdemek, hanem a gazdasági racionalitás szerint -, ebben pedig a nemzeti szempont nem játszik. Illúzióink legkeservesebbike pedig az, hogy saját bajainkat kíséreljük meg Irak örvén nemzetközi eseménnyé tenni - erre aligha kíváncsi bárki.

Lehet-e tehát bármi értelme annak, hogy Magyarország Irakban további szerepet vállaljon? A kérdésre mégis igen lehet a felelet, ha tudomásul vesszük, hogy küldetésünk célja nem az, hogy egy nagy nemzetközi tûznél a saját kis pecsenyénket próbáljuk sütögetni. Ha felfogjuk, sõt átérezzük, hogy küldetésünk elsõsorban Irakról és az irakiakról szól, s annak valós értelme és eredménye nem lehet más, mint az, hogy katonáink és politikusaink kellõ tapasztalatot szerezzenek a hasonló mûveletek lebonyolításában. Ha képesek leszünk egy ilyen feladathoz valóban felnõtt módra és felelõsségteljesen hozzáállni.

Neked ajánljuk