Greff András

A dolgok jelenlegi állása szerint rendkívül meglepő volna, ha a demokraták elnökjelöltjét végül mégsem Barack Obamának hívnák. De vajon tényleg teljesen esélytelen már Hillary Clinton? És mit gondoljunk most Obama esélyeiről McCain ellen?

Különös: míg íróktól és filmrendezőktől elvárjuk, de legalábbis elfogadjuk művészetük átformálását, addig egy rockzenekar változását többnyire reflexszerű felháborodás kíséri. Aminek csupán egyik oka a rockrajongók eredendő konzervativizmusa (jó volna ezt valóban többes szám harmadik személyben, magunktól mintegy eltartva gondolni, csak hát képtelenség megfeledkezni a valahol letagadhatatlanul bennünk is fészkelő bőrdzsekis MDF-szavazóról) - a viszolygásról maguk a bandák is tehetnek. Mert a rockzenekarok döntő többsége, lássuk be, csupán egyetlen dologhoz ért igazán; ezer Ramones között szerénykedik egy szem Bowie, és akkor még becslésünkben alighanem visszafogottak is voltunk.

A Harmonia Caelestis és a Javított kiadás szorosan egymáshoz tartozó apakönyvei után Esterházy Péter ezúttal anyaregényt írt. A Semmi művészetben egyúttal kísérletet tesz művészete újradefiniálására is.

A demokratáknak nem sikerült, de a republikánusok összehozták: február 5-én, az úgynevezett szuperkedden a "régi nagy párt" törzsszavazói voksaikkal egyértelmű sorrendet állítottak fel az elnökjelöltségre pályázók között. John McCain a jelöltséget már bezsebelte, de nem dőlhet hátra. A Fehér Házhoz vezető utat a Bush-kormányzat nyolc évének terheivel a hátán kellene legyűrnie.

Barack Obama a demokrata elnökjelöltségért folyó verseny szombati, nevadai fordulóján alulmaradt ugyan Hillary Clintonnal szemben, de továbbra sem zárható ki egészen, hogy a "változás" és a "remény" jelöltje képviseli majd pártját a novemberi, általános amerikai elnökválasztáson. A negyvenhat éves szenátor előtt küzdelmes napok állnak, a hétvégi eredmények nehéz helyzetbe hozták.

E projekt visszhangja minden bizarr vonásánál különösebb. Pontosabban a visszhang hiánya az: az A Purge Of Dissidentsről jobbára hallgattak a számottevőbb szaklapok, holott a tavalyi év egyik legambiciózusabb vállalkozásáról van szó az experimentális rockzenében, melyben együtt kavar Tom Hazelmyer, David Yow (ex-Jesus Lizard), Grant Hart (ex-Hüsker Dü), Jon Spencer és a fiúk a Melvinsből - inkább a tegnap hősei, mégis: csupa fajsúlyos személyiség, az amerikai noise klasszikus korszakának vezéralakjai.

Talányos módon Chuck Palahniuk nem népszerű hazánkban sem a kritikusok, sem az olvasóközönség körében. Pedig az amerikai szerző magyarul megjelent regényei (a Harcosok klubjának ez már a második kiadása, mellette a kínosra magyarított című Halálkultusz [eredetiben: Survivor] olvasható még) minálunk sem érkeztek légüres térbe.

Szinte egy időben jelent meg ez a két lemez, mindkettő a néhai Jesus Lizard egy-egy meghatározó tagjának friss munkája. A Qui sztorija érdekfeszítőbb, hiszen David Yow énekes nyolc év távollét után érkezik vissza a zenebizniszbe. Azóta, hogy fenomenális chicagói anyacsapata pontot tett a maga történetének végére, nem sok hír érkezett a rockszínpadok egykori farkat cibáló, arccal a közönségbe zuhanó és furtonfurt brikettrészeg angyaláról.