A szuperkedden, amikor is huszonegy államban tartottak előválasztást, McCain három, nagyszámú delegátust adó kulcsállamban is jelentős győzelmet aratott. New York és New Jersey mellett - meglepetésére - behúzta Kaliforniát is, ahol pedig az előzetes közvélemény-kutatások számottevő hátrányban mutatták egyetlen komoly riválisával, Mitt Romney-val szemben. Győzelmeihez nyilvánvalóan hozzájárult, hogy Rudy Giuliani, New York egykori polgármestere szánalmas floridai szereplése után január 30-án visszalépett az elnökjelöltségtől, és nyíltan a mérsékelt konzervatív McCain mögé állt. Ellenfele, Romney leszalámizásához ugyanakkor szükség volt a korábban már úgyszólván mindenki által leírt, aprópénzből kampányoló Mike Huckabee-ra is. A politikai karrierje előtt a nyolcvanas években baptista lelkészként ténykedő "Huck" öt darab első helyet szerezve tarolt a Biblia-övezet államaiban, és másutt is számos, magát nagyon konzervatívnak valló szavazót vonzott magához, megpecsételve ezzel az ugyanerre a bázisra hajtó Romney sorsát: Massachusetts egykori kormányzója két nappal a szuperkedd után be is jelentette visszalépését. Romney félreállásával pedig immár szinte biztossá vált, hogy novemberben
a veterán
John McCain indulhat az elnöki székért. A jó svádájú Huckabee-ból így a nevető harmadik lett: kiváló szereplése miatt a vallásos Délen (hét végén újabb győzelmeket aratott Kansasban és Louisianában is) egyre nagyobb sansza van az alelnökjelöltségre. McCainnek nagy szüksége lesz rá.
A hetvenegy éves John McCain nem most verseng először a jelöltségért. 2000-ben ő volt George W. Bush egyetlen komoly konkurense, s talán meg sem állt volna az ovális irodáig, ha ellenfelének sleppje a New Hampshire-ben aratott, korai győzelme után nem indít kirívóan aljas lejárató kampányt ellene Dél-Carolinában. Faxok, szórólapok és e-mailek tömege állította róla, hogy homoszexuális, felesége drogfüggő, zabigyereke van, aki ráadásul fekete (a valóságban McCainnek egy örökbefogadott bangladesi lánya van), s végül hogy észak-vietnami fogsága idején átmosták az agyát, így valójában veszélyes, programozott áruló, afféle mandzsúriai jelölt. A déli konzervatív szavazók legrosszabb énjét ingerlő kampány működött: McCain bukta Dél-Carolinát, s ezután búcsút mondhatott a jelöltségnek is.
Különösen fájdalmas lehetett a számára, hogy a sárkenés még vietnami múltját sem kímélte. McCainnek éppen az ad számottevő súlyt, hogy személyében valódi háborús hőst tisztelhetünk: 1967-től kezdve öt és fél éven át raboskodott Hanoiban, s a rendszeres kínzások dacára visszautasította, hogy a nála korábban fogságba esett bajtársainál hamarabb szabaduljon (fogvatartói 1968-ban, apja admirálisi rangjára való tekintettel hajlandóak lettek volna elengedni). McCain végül 1973 márciusában tért haza. 1981-ben leszerelt a haditengerészettől, egy évre rá beválasztották a képviselőházba, 1986-ban pedig az Egyesült Államok szenátusába; 1992-ben, 1998-ban és 2004-ben újraválasztották.
A keményvonalas konzervatívok ugyanazért nem kedvelik, amiért a mérsékeltek adorálják. McCain akkor is kiáll a maga igazáért, ha ez felháborítja a republikánus mainstreamet; és számos alkalommal hajlandónak bizonyult valódi együttműködésre demokrata szenátorokkal. 2001-ben és 2003-ban is a Bush-féle adócsökkentések ellen szavazott. Akkori állítása szerint azért, mert ezek aránytalan mértékben segítik a leggazdagabbakat - újabban viszont már azt mondja, döntése mögött igazából az állt, hogy az adócsökkentést nem egyensúlyozták ki az állami költekezés megfékezésével. McCain álláspontja némiképp zavaros: tavaly év végén a Fox tévének azt vallotta, hogy ma sem szavazna másképp, ugyanakkor minden fórumon hangsúlyozza, hogy megválasztása esetén érintetlenül hagyja az adótörvényeket. A konzervatív hardcore (köztük az olyan rémes, de nagy befolyással bíró megmondóemberek, mint Rush Limbaugh vagy Ann Coulter) McCain iránti látványos ellenszenvét alighanem az is táplálta, hogy az iraki beavatkozást egyébiránt határozottan támogató, az alakulatok kivonását pedig éppen ilyen következetesen ellenző szenátor 2006-ban erélyesen felszólalt a fogolykínzás ellen. Továbbá, hogy Russell Feingolddal, az egyik legliberálisabb demokrata szenátorral új kampányfinanszírozási törvényt dolgozott ki (ez 2002-ben lépett hatályba), Ted Kennedyvel pedig az illegális bevándorlókat érintő, liberális ízű törvénytervezetet készített elő. Ez utóbbi ténynek jelentős szerepe lehetett abban, hogy a szuperkedden McCain győzni tudott Kaliforniában, ahol a lakosság harmadát a latínók teszik ki. A Mitt Romney által képviselt, mereven konzervatív álláspont ebben a kérdésben ugyanis kábé úgy hangzott, hogy lehet szépen hazahúzni. A McCain-Kennedy-tervezet jóval barátságosabb tónusban íródott: a bűnelkövetőket leszámítva minden illegális, már az USA-ban dolgozó bevándorló maradhatott volna az országban, egy korántsem jelentéktelen, ám nem is megfizethetetlen büntetési tétel (2-3 ezer dollár) kifizetése után immár legális munkavállalóként. Ez az (egyébiránt Bush elnök által is támogatott) elképzelés azonban elképesztő felháborodást kavart, és korántsem csak a republikánusok körében. McCain újabban nem is nagyon erőlteti a témát: a január 30-i kaliforniai republikánus vitában a határok megerősítését nevezte meg elsődleges feladatként - minden egyéb pedig, állította, csak ezután következhet. Mindazonáltal, míg a Romney-féle "gondolat" (mely nem volt egyéb deportálásokkal való visszataszító fenyegetőzésnél) csupán arra lett volna jó, hogy tökéletesen elidegenítse az Egyesült Államokban élő mintegy 18 millió szavazóképes latínó polgárt, novemberben McCain sikerrel rabolhat majd szavazatokat ebből az amúgy nagyjából hatvan százalékban a demokratákhoz húzó etnikai rétegből. Azért pedig, hogy a kőkonzervatív, vallásos szavazók se maradjanak otthon, az evangéliumi keresztény (és McCainnél elkötelezettebb magzatvédő) Huckabee alelnöksége hiánytalanul szavatolhatna.
Õ sem oldaná meg azonban McCain minden gondját-baját. 2008-ban ugyanis bármely republikánus jelölt
lépéshátrányból
indul az elnökségért. Ennek egyik legfőbb oka az amerikai gazdaság siralmas állapota. A Világbank egykori alelnöke, a közgazdasági Nobel-díjas Joseph E. Stiglitz a Vanity Fair tavaly decemberi számában hosszan sorolja a riasztó adatokat. Mire Bush 2009-ben átadja székét utódjának, az államadósság, így Stiglitz, hetven százalékkal több lesz, mint nyolc évvel korábban; 5,3 millióval több amerikai él ma szegénységben, mint amennyi Bush beiktatása idején; az olajárak az égben vannak; a dollár értéke pedig 40 százalékkal gyengült 2001 óta az euróéhoz képest. Stiglitz szerint egy fiatal, harmincas férfi ma (az inflációval arányosan számolva) 12 százalékkal kevesebbet keres, mint amennyit 30 évvel ezelőtt keresett volna. A másodlagos jelzáloghitelek miatti súlyos botrányokról nemrég lapunkban is lehetett olvasni (A mohóság úrrá lesz a józan észen, Magyar Narancs, 2008. január 31.), s ugyan most még nem ennyire húsbavágó probléma, de hosszabb távon annak is igen káros hatása lesz, hogy Bush elmulasztott új energiaforrásokat felkutatni Amerikának - ehelyett az olajipart erősítette, például a 2003-as energiatörvénnyel (melyet John McCain az "egy lobbista sem marad le" törvénynek nevezett).
A minden amerikait érintő gazdasági problémákon túl McCainnek a republikánus szavazóbázis ellankadt lelkesedésével is számolnia kell, amit az előválasztások adatai világosan igazolnak. A demokrata előválasztásokon mindenütt nagyobb volt a részvételi arány: két nagy államban, New Yorkban és Kaliforniában ez másfél-másfél millióval (!) több embert jelentett a szuperkedden. Az, hogy a republikánusok képtelenek a saját szavazótáboruk megfelelő mozgósítására, már a 2006-os félidei választáson nyilvánvalóvá vált. A demokraták akkor hat új szenátusi helyet nyertek úgy, hogy közben egyet sem veszítettek el (ahogyan kormányzói széket sem), a szenátus összetétele ezzel (51-49 arányban) az ő a javukra változott. Akkoriban ezt sokan az iraki szerepvállalás iránti növekvő ellenszenvvel magyarázták, bár McCain szerint szavazóikat nem ez, hanem inkább a masszív állami túlköltekezés taszította el.
A bázis és a párt kifáradásának további, generálisabb oka lehet, hogy mindazok a nagyobb célok, amelyekért a republikánusok harcba szálltak a nyolcvanas években (adócsökkentés, a bűnözési ráta mérséklése, a szociális segélyezés reformja), időközben egytől egyig megvalósultak. Azon témákban viszont, amelyek a mostani kampányban ezek helyébe léphetnének (alternatív energiaforrások, környezetvédelem, egészségügy), a demokraták sokkal otthonosabban mozognak. McCainnek igazán nagy előnye, fölényes kompetenciája az őszi elnökjelölti vitákon csak a külpolitikai és nemzetbiztonsági kérdésekben lesz - ami persze egyáltalán nem kevés.
A XXI. század legsúlyosabb problémájaként McCain a radikális iszlámot nevezi meg, s ezzel, állítja, csakis egy magafajta, megkérdőjelezhetetlen hadügyi tudással rendelkező elnök képes felvenni a harcot. Bush egyik legnagyobb érdemének tartja, hogy Amerikát nem érte újabb támadás szeptember 11. óta - ez világos és erős üzenet lehet, s a fokozatosan stabilizálódó iraki helyzet is jócskán növelheti esélyeit.
És akkor már "csupán" a kommunikációs stábjának kell nagyon odafigyelnie. McCain ugyanis hajlamos figyelmetlen megnyilatkozásaival maga alatt vágni a fát. 1998-ban nyíltan lerusnyázta Chelsea Clintont, és nem egy feljegyzés van róla, hogy az ázsiaiakat sértő gook (kábé: csíkszemű, sárga) kifejezést használta. Ezen az sem segít, hogy - állítása szerint - kizárólag egykori vietnami fogvatartóira utalt. Tavaly áprilisban egy lehetséges iráni katonai beavatkozást feszegető kérdésre infantilis módon a Beach Boys Barbara Annjének régi paródiájával válaszolt (ez úgy kezdődik, hogy Bomb bomb bomb, bomb bomb Iran), idén január 3-án pedig egy New Hampshire-i fórumon hetykén kivágta, hogy az amerikai katonai alakulatok akár további száz évig is ott maradhatnak Irakban, s ez könnyen ellene fordítható lesz - még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy nem a harcoló alakulatokra gondolt. Akár Hillary Clintonnal, akár Barack Obamával kerül majd szembe az őszi vitákon, John McCainnek maximális koncentráltságra lesz szüksége, hogy e kiváló debattőrök ne töröljék fel vele a padlót.
