Lemez

Nem nőtt vissza

Qui: Love's Miracle; USSA: The Spoils

  • Greff András
  • m. l. t.
  • 2007. október 25.

Zene

Szinte egy időben jelent meg ez a két lemez, mindkettő a néhai Jesus Lizard egy-egy meghatározó tagjának friss munkája. A Qui sztorija érdekfeszítőbb, hiszen David Yow énekes nyolc év távollét után érkezik vissza a zenebizniszbe. Azóta, hogy fenomenális chicagói anyacsapata pontot tett a maga történetének végére, nem sok hír érkezett a rockszínpadok egykori farkat cibáló, arccal a közönségbe zuhanó és furtonfurt brikettrészeg angyaláról.

Éldegélt a farmján, mint hal az akváriumban, nagyokat főzött (Steve Albini szerint Yow príma szakács), nagyritkán feltűnt a színpadon és a stúdióban, például a Melvins vendégeként. Tavaly a Touch & Go kiadó huszonötödik születésnapjára újból összeállt korábbi, úgyszintén zseniális zenekara, a Scratch Acid, s talán ezek a fellépések villanyozták fel annyira Yow-t, hogy megint fix zenekart keressen magának. A Los Angeles-i, mindössze kéttagú (Matt Cronk - gitár/ének, Paul Christensen - dob/ének) Qui koncertjein eleinte csupán "különleges vendégként" tevékenykedett, ám tavaly év végén úgyszólván állásba is került. Néhány hónapot és egy kétszámos kislemezt követően össze is állt az első egész estés közös anyag, a Love's Miracle.

Csodáról ezúttal ugyan nincsen szó, de szerencsére Yow a masszív csalódástól is megkímélt minket. A zsáner mondhatni a régi, hiszen a Qui szintén a szívünknek oly kedves amerikai, blues alapú, szabálytalan, de nem atonális noise-rockot műveli: mintha a Melvins bagzódna a Jesus Lizarddal, olyan. Hol inkább az egyik, hol a másik felé billen jobban el, a dobos Paul énekelte nyitónóta tiszta Melvins, a rákövetkező Today Gestation már inkább a Lizardra emlékeztet és így tovább. A kilenc szám között van két feldolgozás is, a Zappa-féle Willie The Pimp egészen remek, az Echoes (Pink Floyd) meglehetősen hagyománytisztelő előadása érdektelenebb. Különben meg Yow ma is épp olyan semmihez nem fogható modorban szaval-vinnyog-nyöszörög, mint egykoron, de a mögötte dohogó zene sajnálatosan kevésszer lobban olyan hőfokúra, hogy azzal hősünket a téboly pereme felé kergesse. Holott ő olyankor a legjobb. Úgy igazán csupán egyszer találnak egymásra, a lemez vége felé, a Belt című számban. Csak hát: az meg egy az egyben Jesus Lizard.

Ám Yow és a Qui még így, kevés eredetiséggel, némiképp takaréklángon is messze jelentősebb élmény, mint Duane Denison gitáros új bandájának debütáló anyaga. Denison az utóbbi években a Tomahawkot erősítette, legutóbbi lemezükön (Anonymus) eredeti indián zenéket dolgoztak fel, ez a The Spoils meg úgy hangzik, mintha Denison az indiánosdi mellett megírt volna még egy Tomahawk-lemezt, és ahhoz gründolta volna ezt a másik zenekart Paul Barkerrel (ex-Ministry). Az eredmény amolyan cukormentes Tomahawk: Denison a maga unikális modorában, ám jobbára rémisztő sótlansággal pengeti végig a lemezt, s erre az alapra itt-ott szellemtelen elektronika, valamint Gary Call dallamvilágával erősen Mike Pattont idéző, mélységesen középszerű éneke borul. A legrosszabb pillanatokban mintha egy szánalmas Faith No More-kópiát hallgatnánk egy tanyasi tehetségkutatón. Méltatlan, elkeserítő fércmű a The Spoils - tényleg nem tud más az észbe jutni: Denison hívja fel végre David Yow-t, és legyen újra Jesus Lizard. Jobban járnának vele mindketten. Rólunk már nem is beszélve.

Greff András

Ipecac/Neon Music, 2007; Fuzz, 2007

The Jesus Lizard: Live

1999-ben, amikor felbomlott a Jesus Lizard zenekar, a végét járta az alternatív rockzenei színtér. Hardcore, posztpunk, noise-rock és hasonszőrű társaságok persze fennmaradtak és alakultak a továbbiakban is, ám a szelek már máshol fújtak, a nagy kiadók bekajálták a kicsiket, a fanzinok kipusztultak és így tovább. Így szokott ez lenni, nincs ezzel semmi baj, még pár év, aztán majd eljön a reneszánsz, és amikor előkerül mondjuk a Jesus Lizard, ugyanazt a döbbenetet fogja kelteni, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt, illetve amit a napokban keltett bennem, amikor újra láttam a Live című DVD-n.

Jézusról azért neveztek el egy közönségesen "basilisk"-nak hívott gyíkot, mert szaladni tud a vízen. Ez azonban semmi ahhoz a "csodához" képest, amire a Jézus gyíkról elnevezett zenekar képes. Tulajdonképpen nem is szeretem csak úgy "lezenekarozni", úgy vagyok vele, mint Szerb Antal Dosztojevszkijjel, akit nem tekintett "írónak"É "Műveit másképp olvassuk, mint a többi íróét, nem az irodalmat 'élvezzük' bennük, hanem úgy érezzük, valami sokkal komolyabb és felelősségteljesebb dologgal foglalkozunk."

Esetünkben ez a "sokkal komolyabb és felelősségteljesebb dolog" ahhoz hasonlatos, amit az élveboncolásról vagy a legbrutálisabb agóniáról gondolunk. Adott hozzá egy démonikus énekes (David Yow), amint már-már betegesen hörögve-lihegve-üvöltve-fröcsögve-bőgve alámerül, egy "lánctalpas" ritmusszekció (David Wm. Sims - basszusgitár, Mac McNeilly - dob) és az amerikai noise-szcéna legérzékenyebb gitárosa, a klasszikus gitár szakon végzett, s amúgy King Crimsonon nevelkedett Duane Denison. Rettentő megrendülést és katarzist keltve, s szinte példátlanul: az összhang és az összkép legfeljebb a rövid életű The Birthday Party koncertjeiről lehet ismerős. Bizony, ha innen nézzük, egészen különös, hogy a Jesus Lizard tíz évig húztaÉ

Amikor a most megjelent - 1994-es - bostoni filmfelvétel készült, útjuk felénél jártak, de már túl a jelképes Jesus Lizard-számok zömén. Íme, a Gladiator, a Killer McHann, a Bloody Mary, a Wheelchair Epidemic, a Monkey Trick és a Mouthbreaker, talán csak a szívbe markoló Elegy hiányzik, különben minden kiderül. A régi szép-durva idők, avatottaknak és beavatandóknak megkerülhetetlenül.

m. l. t.

MVD, 2007

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.