Egy veszedelmes elme vallomásai - Chuck Palahniuk: Harcosok klubja

  • Greff András
  • 2007. november 29.

Könyv

Talányos módon Chuck Palahniuk nem népszerű hazánkban sem a kritikusok, sem az olvasóközönség körében. Pedig az amerikai szerző magyarul megjelent regényei (a Harcosok klubjának ez már a második kiadása, mellette a kínosra magyarított című Halálkultusz [eredetiben: Survivor] olvasható még) minálunk sem érkeztek légüres térbe.

Talányos módon Chuck Palahniuk nem népszerű hazánkban sem a kritikusok, sem az olvasóközönség körében. Pedig az amerikai szerző magyarul megjelent regényei (a Harcosok klubjának ez már a második kiadása, mellette a kínosra magyarított című Halálkultusz [eredetiben: Survivor] olvasható még) minálunk sem érkeztek légüres térbe. Ott volt egyrészt a Harcosok erős és idehaza is nagy port kavart filmverziója (David Fincher 1999-es rendezése), másfelől műveiben Palahniuk olyan szövegeket használ startkőként, amelyeket magunk is jól ismerhetünk: ezt az 1996-ban megjelent debütáló regényét például bátran olvashatjuk az ezredfordulós amerikai minimalizmus, legkivált annak Easton Ellis-i perverz verziója felől, szóba hozható Ballard, a Zabhegyező vagy A nagy Gatsby, nem beszélve az olyan, értelemszerűen csupán közvetetten kapcsolódó, ám izgalmas párhuzamokról, amilyeneket például A gólyakalifa észbe idézése vázolhatna fel. A rokonsági háló meghurkolása ugyanakkor félrevezető lehet. Palahniuk igen eredeti könyvét igazából szükségtelen bármi máshoz mérni.

A Harcosok klubjának névtelen elbeszélője a súlyos insomniától felfokozott tudathasadásos létállapotban fetreng: az oly kényelmesen befészkelhető yuppie-lét struktúráit egyszerre éli meg szerethetően otthonosnak, és látja taszítóan színtelen-szagtalannak, amit igenis érdemes egy monoklikék és vérszagú (fantázia)világra cserélni. Az alulvilágított pincékben szombat éjszakánként megrendezett, csontrepesztő ököltusára specializált harci klubokban neki és lelki társainak végre nem kell felelősségteljesen viselkedniök, és ez a helyzet, bármilyen fájdalmas szituációkat eredményez is, ideig-óráig elhozza számukra a Buddha-mosolyú békét. Vagy akár még többet is: "Igaz, hogy [az ember] napokig véreset szarik a belső sérülésektől, de félistennek érzi magát." Egymás lendületes péppé verése aztán a köz elleni előbb csupán gyermekded, majd egyre inkább terrorista színezetet öltő támadásokba fordul át, szélsebesen lohol hősünk felé a lidércfényes vég, s közben még vágya furcsa tárgyával, az anyja leszívatott zsírját az ajkaiba injektáló Marlával is kezdenie kell valamit.

Az üdítően ütődött sztori is megéri a pénzünket, de legfőképp mégis inkább az figyelemre méltó, ahogyan (Varró Attila remek fordításában) Palahniuk elmeséli, mit meséli, idegesen darálja, egy szuszra elhadarja: sziklatörmelékként zúduló szövege úgy emeli a pulzust, akár az amfetamin. A sorok olykor már-már lendületesen improvizált szabad verssé transzformálódnak, ám ez csak a felszín, Palahniuk regénye ugyanis igen gondosan megkonstruált. A drámai zárójelenet keretébe feszített szövegbe, mindig a megfelelő helyen mintegy refrénként vissza-visszacsuszamló sorokat helyez el, motívumhasználata következetes, és az sem véletlen, hogy művének elejére a prológus után egy éjfekete, ám legfőképp rémesen mulatságos jelenetet helyez el (Marla és a főhős "vakációznak" a halálos betegek csoportterápiáin). Ez a groteszk felütés ugyanis világosan jelzi, hogy alapvetően minek is érdemes látni ezt a művet: mindenekelőtt humoros regénynek, nem pedig az ezredforduló fogyasztói társadalmát bíráló, anarchistaromantikával fellobogózott, magát véresen komolyan vevő blaszfém imaszövegnek, ahogyan gyakran félreolvasni szokták (mely olvasatot a Tyler Durden nevű ösztönén-lény destruktív szónoklatai támogatnak meg, aki szerint "jobb, ha Isten gonosztetteinkre figyel fel, mintha egyáltalán nem figyelne ránk").

Palahniuk humora persze elég mocskos. Vigyorgunk, de rögvest pirulunk is, mert hiszen mégiscsak infantilizmust, az emberi szenvedés mélységesen morbid kigúnyolását és kegyetlen erőszakáriákat élvezünk. S persze ökölcsapásszerűen rövid mondatokba préselt remek képeket, szándékos tárgyi tévedéseket, gátlástalan blöfföket izgalmasan ellenpontozó, pompásan pontos hasonlatokat: "Szélesen rámosolygok. Az arcomba ütött sebhely pereme kékesfekete, mint a harci kutyák ínye. A szemem körüli daganatokra szorosan ráfeszül bőröm tükörsima lakkrétege."

A Harcosok klubja a középfajú amerikai irodalom dinamikusan brutális ágának gonosz kis mesterműve.

Cartaphilus, 2007, 244 oldal, 2800 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.