Egy veszedelmes elme vallomásai - Chuck Palahniuk: Harcosok klubja

  • Greff András
  • 2007. november 29.

Könyv

Talányos módon Chuck Palahniuk nem népszerű hazánkban sem a kritikusok, sem az olvasóközönség körében. Pedig az amerikai szerző magyarul megjelent regényei (a Harcosok klubjának ez már a második kiadása, mellette a kínosra magyarított című Halálkultusz [eredetiben: Survivor] olvasható még) minálunk sem érkeztek légüres térbe.

Talányos módon Chuck Palahniuk nem népszerű hazánkban sem a kritikusok, sem az olvasóközönség körében. Pedig az amerikai szerző magyarul megjelent regényei (a Harcosok klubjának ez már a második kiadása, mellette a kínosra magyarított című Halálkultusz [eredetiben: Survivor] olvasható még) minálunk sem érkeztek légüres térbe. Ott volt egyrészt a Harcosok erős és idehaza is nagy port kavart filmverziója (David Fincher 1999-es rendezése), másfelől műveiben Palahniuk olyan szövegeket használ startkőként, amelyeket magunk is jól ismerhetünk: ezt az 1996-ban megjelent debütáló regényét például bátran olvashatjuk az ezredfordulós amerikai minimalizmus, legkivált annak Easton Ellis-i perverz verziója felől, szóba hozható Ballard, a Zabhegyező vagy A nagy Gatsby, nem beszélve az olyan, értelemszerűen csupán közvetetten kapcsolódó, ám izgalmas párhuzamokról, amilyeneket például A gólyakalifa észbe idézése vázolhatna fel. A rokonsági háló meghurkolása ugyanakkor félrevezető lehet. Palahniuk igen eredeti könyvét igazából szükségtelen bármi máshoz mérni.

A Harcosok klubjának névtelen elbeszélője a súlyos insomniától felfokozott tudathasadásos létállapotban fetreng: az oly kényelmesen befészkelhető yuppie-lét struktúráit egyszerre éli meg szerethetően otthonosnak, és látja taszítóan színtelen-szagtalannak, amit igenis érdemes egy monoklikék és vérszagú (fantázia)világra cserélni. Az alulvilágított pincékben szombat éjszakánként megrendezett, csontrepesztő ököltusára specializált harci klubokban neki és lelki társainak végre nem kell felelősségteljesen viselkedniök, és ez a helyzet, bármilyen fájdalmas szituációkat eredményez is, ideig-óráig elhozza számukra a Buddha-mosolyú békét. Vagy akár még többet is: "Igaz, hogy [az ember] napokig véreset szarik a belső sérülésektől, de félistennek érzi magát." Egymás lendületes péppé verése aztán a köz elleni előbb csupán gyermekded, majd egyre inkább terrorista színezetet öltő támadásokba fordul át, szélsebesen lohol hősünk felé a lidércfényes vég, s közben még vágya furcsa tárgyával, az anyja leszívatott zsírját az ajkaiba injektáló Marlával is kezdenie kell valamit.

Az üdítően ütődött sztori is megéri a pénzünket, de legfőképp mégis inkább az figyelemre méltó, ahogyan (Varró Attila remek fordításában) Palahniuk elmeséli, mit meséli, idegesen darálja, egy szuszra elhadarja: sziklatörmelékként zúduló szövege úgy emeli a pulzust, akár az amfetamin. A sorok olykor már-már lendületesen improvizált szabad verssé transzformálódnak, ám ez csak a felszín, Palahniuk regénye ugyanis igen gondosan megkonstruált. A drámai zárójelenet keretébe feszített szövegbe, mindig a megfelelő helyen mintegy refrénként vissza-visszacsuszamló sorokat helyez el, motívumhasználata következetes, és az sem véletlen, hogy művének elejére a prológus után egy éjfekete, ám legfőképp rémesen mulatságos jelenetet helyez el (Marla és a főhős "vakációznak" a halálos betegek csoportterápiáin). Ez a groteszk felütés ugyanis világosan jelzi, hogy alapvetően minek is érdemes látni ezt a művet: mindenekelőtt humoros regénynek, nem pedig az ezredforduló fogyasztói társadalmát bíráló, anarchistaromantikával fellobogózott, magát véresen komolyan vevő blaszfém imaszövegnek, ahogyan gyakran félreolvasni szokták (mely olvasatot a Tyler Durden nevű ösztönén-lény destruktív szónoklatai támogatnak meg, aki szerint "jobb, ha Isten gonosztetteinkre figyel fel, mintha egyáltalán nem figyelne ránk").

Palahniuk humora persze elég mocskos. Vigyorgunk, de rögvest pirulunk is, mert hiszen mégiscsak infantilizmust, az emberi szenvedés mélységesen morbid kigúnyolását és kegyetlen erőszakáriákat élvezünk. S persze ökölcsapásszerűen rövid mondatokba préselt remek képeket, szándékos tárgyi tévedéseket, gátlástalan blöfföket izgalmasan ellenpontozó, pompásan pontos hasonlatokat: "Szélesen rámosolygok. Az arcomba ütött sebhely pereme kékesfekete, mint a harci kutyák ínye. A szemem körüli daganatokra szorosan ráfeszül bőröm tükörsima lakkrétege."

A Harcosok klubja a középfajú amerikai irodalom dinamikusan brutális ágának gonosz kis mesterműve.

Cartaphilus, 2007, 244 oldal, 2800 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Hieronymus Bosch világa

  • - turcsányi -

Michael Connelly nem egy író, inkább egy regénygyár, rosszabb esetben áruvédjegy – az efféle státus persze nem oly ritka zsiráf manapság.

„Rodrigo”

A világ legnagyobb és legrangosabb színházi fesztiválja az avignoni. Jelentős társulatok seregszemléje, illetve már maga a fesztiválmeghívás jelentőssé tesz társulatokat. Aki a hivatalos programban van, az számít valakinek.

Félúton

Egykori nagymenő, aki a csúcsról lepottyanva már csak árnyéka önmagának; féktelen csodagyerek, akinek csak kemény munkára és iránymutatásra van szüksége, hogy azzá a sztárrá váljon, akit a végzete elrendelt neki – a sportfilmek talán legnagyobb kliséi ezek, a Stick pedig épp erre a kettőre épül.

Dinók a budoárban

Ötévesen, egy tollseprűtánccal indult Karácsonyi László (1976) művészi karrierje, diplomáját 2003-ban pedig egy lovagi páncélzatban védte meg. (A páncél maga volt a diplomamunkája.)

Léda a Titanicon

  • Molnár T. Eszter

Ki ne szeretné a Balatont? Főleg, ha csak a szépre emlékszik? Arra, hogy a vonat vidáman, sőt pontosan fut be a hűs állomásra, a papucs nem töri a lábat, a naptej megvéd a leégéstől, és van hely az árnyékban a kempingszéknek és a gumimatracnak.

Angyalszárnycsikorgás

Nagy luxus olyan kis kultúrának, mint a magyar, nem megbecsülni a legjobbjait. Márpedig Halasi Zoltán a kortárs magyar költészet szűk élmezőnyébe tartozik, ám a szakma mintha nem tartaná számon érdemeinek megfelelően, a nagyközönség számára pedig minden bizonnyal ismeretlen.

Miért hallgat Erdő Péter?

2025 júliusának egyik forró szerda éjjelén Konrád-Lampedúza Bence betanított kémia­tanár hazafelé ballagott Ráczboldogkőn, a Kistücsök névre hallgató alma materéből. Nem volt ittas egy cseppet sem, de megviselte a nehéz levegő, amikor szembejött vele egy kormányzati óriásplakát.