Egy veszedelmes elme vallomásai - Chuck Palahniuk: Harcosok klubja

  • Greff András
  • 2007. november 29.

Könyv

Talányos módon Chuck Palahniuk nem népszerű hazánkban sem a kritikusok, sem az olvasóközönség körében. Pedig az amerikai szerző magyarul megjelent regényei (a Harcosok klubjának ez már a második kiadása, mellette a kínosra magyarított című Halálkultusz [eredetiben: Survivor] olvasható még) minálunk sem érkeztek légüres térbe.

Talányos módon Chuck Palahniuk nem népszerű hazánkban sem a kritikusok, sem az olvasóközönség körében. Pedig az amerikai szerző magyarul megjelent regényei (a Harcosok klubjának ez már a második kiadása, mellette a kínosra magyarított című Halálkultusz [eredetiben: Survivor] olvasható még) minálunk sem érkeztek légüres térbe. Ott volt egyrészt a Harcosok erős és idehaza is nagy port kavart filmverziója (David Fincher 1999-es rendezése), másfelől műveiben Palahniuk olyan szövegeket használ startkőként, amelyeket magunk is jól ismerhetünk: ezt az 1996-ban megjelent debütáló regényét például bátran olvashatjuk az ezredfordulós amerikai minimalizmus, legkivált annak Easton Ellis-i perverz verziója felől, szóba hozható Ballard, a Zabhegyező vagy A nagy Gatsby, nem beszélve az olyan, értelemszerűen csupán közvetetten kapcsolódó, ám izgalmas párhuzamokról, amilyeneket például A gólyakalifa észbe idézése vázolhatna fel. A rokonsági háló meghurkolása ugyanakkor félrevezető lehet. Palahniuk igen eredeti könyvét igazából szükségtelen bármi máshoz mérni.

A Harcosok klubjának névtelen elbeszélője a súlyos insomniától felfokozott tudathasadásos létállapotban fetreng: az oly kényelmesen befészkelhető yuppie-lét struktúráit egyszerre éli meg szerethetően otthonosnak, és látja taszítóan színtelen-szagtalannak, amit igenis érdemes egy monoklikék és vérszagú (fantázia)világra cserélni. Az alulvilágított pincékben szombat éjszakánként megrendezett, csontrepesztő ököltusára specializált harci klubokban neki és lelki társainak végre nem kell felelősségteljesen viselkedniök, és ez a helyzet, bármilyen fájdalmas szituációkat eredményez is, ideig-óráig elhozza számukra a Buddha-mosolyú békét. Vagy akár még többet is: "Igaz, hogy [az ember] napokig véreset szarik a belső sérülésektől, de félistennek érzi magát." Egymás lendületes péppé verése aztán a köz elleni előbb csupán gyermekded, majd egyre inkább terrorista színezetet öltő támadásokba fordul át, szélsebesen lohol hősünk felé a lidércfényes vég, s közben még vágya furcsa tárgyával, az anyja leszívatott zsírját az ajkaiba injektáló Marlával is kezdenie kell valamit.

Az üdítően ütődött sztori is megéri a pénzünket, de legfőképp mégis inkább az figyelemre méltó, ahogyan (Varró Attila remek fordításában) Palahniuk elmeséli, mit meséli, idegesen darálja, egy szuszra elhadarja: sziklatörmelékként zúduló szövege úgy emeli a pulzust, akár az amfetamin. A sorok olykor már-már lendületesen improvizált szabad verssé transzformálódnak, ám ez csak a felszín, Palahniuk regénye ugyanis igen gondosan megkonstruált. A drámai zárójelenet keretébe feszített szövegbe, mindig a megfelelő helyen mintegy refrénként vissza-visszacsuszamló sorokat helyez el, motívumhasználata következetes, és az sem véletlen, hogy művének elejére a prológus után egy éjfekete, ám legfőképp rémesen mulatságos jelenetet helyez el (Marla és a főhős "vakációznak" a halálos betegek csoportterápiáin). Ez a groteszk felütés ugyanis világosan jelzi, hogy alapvetően minek is érdemes látni ezt a művet: mindenekelőtt humoros regénynek, nem pedig az ezredforduló fogyasztói társadalmát bíráló, anarchistaromantikával fellobogózott, magát véresen komolyan vevő blaszfém imaszövegnek, ahogyan gyakran félreolvasni szokták (mely olvasatot a Tyler Durden nevű ösztönén-lény destruktív szónoklatai támogatnak meg, aki szerint "jobb, ha Isten gonosztetteinkre figyel fel, mintha egyáltalán nem figyelne ránk").

Palahniuk humora persze elég mocskos. Vigyorgunk, de rögvest pirulunk is, mert hiszen mégiscsak infantilizmust, az emberi szenvedés mélységesen morbid kigúnyolását és kegyetlen erőszakáriákat élvezünk. S persze ökölcsapásszerűen rövid mondatokba préselt remek képeket, szándékos tárgyi tévedéseket, gátlástalan blöfföket izgalmasan ellenpontozó, pompásan pontos hasonlatokat: "Szélesen rámosolygok. Az arcomba ütött sebhely pereme kékesfekete, mint a harci kutyák ínye. A szemem körüli daganatokra szorosan ráfeszül bőröm tükörsima lakkrétege."

A Harcosok klubja a középfajú amerikai irodalom dinamikusan brutális ágának gonosz kis mesterműve.

Cartaphilus, 2007, 244 oldal, 2800 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.

Komfortos magány

  • Pálos György

A szerző az első regényével szinte az ismeretlenségből robbant be 2000-ben az irodalmi közéletbe, majd 2016-ban újra kiadták a művét. Számos kritika ekkor már sikerregényként emlegette, egyes kritikusok az évszázad regényének kiáltották ki, noha sem a szüzséje, sem az írásmódja nem predesztinálták a művet a sikerre.

„Legalább két generáció kell”

2023. október 7-i elrablása, majd másfél évvel későbbi kiszabadulása után Eli Sarabi Túsz című könyvében írta le az átélt megpróbáltatásokat. Most bátyja kíséretében a világot járja, hogy elmondja, mi segítette át a fogság napjain, milyen tapasztalatokat szerzett a fogva tartóiról, és hogyan hozott döntést arról, hogy nem szenvedéstörténet lesz mindez, hanem mentális küzdelem az életért.

A 11 cigánytörvény: így konzerválja a romák kirekesztését a jogrend

A szabad iskolaválasztás, a befagyasztott családi pótlék, a közmunka, a csok, a tankötelezettség csökkentése – papíron mind általános szabály, a gyakorlatban azonban osztályt és rasszt különít el. Ezek a rendelkezések nem a szó klasszikus értelmében „cigánytörvények”, hatásukban, működésükben, következményeikben mégis azok – írja Horváth Aladár.

„Hadd legyen már véleményem!”

Háromgyermekes anya, legidősebb lánya középsúlyos értelmi fogyatékos. Rendőr férjét, aki másodállásban is dolgozik, alig látja. Az állam magára hagyta őket – ahogyan a sorstársait is. Felszólalt Magyar Péter országjárása során, s a pártelnök segítséget ígért.