Diszkógömb alatt - Rilo Kiley: Under The Blacklight (lemez)

  • Greff András
  • 2007. szeptember 13.

Zene

Ugyan a Rilo Kiley nevéről alighanem csupán maroknyi ember asszociál bármire is idehaza, az 1998-ban alakult Los Angeles-i zenekar zenéjét valójában mégis többen ismerhetik ebben az országban, mint szinte bármely más kortárs, a fősodor felé evező, de még távolról sem abban ringatózó amerikai alternatív bandáét.

Ugyan a Rilo Kiley nevéről alighanem csupán maroknyi ember asszociál bármire is idehaza, az 1998-ban alakult Los Angeles-i zenekar zenéjét valójában mégis többen ismerhetik ebben az országban, mint szinte bármely más kortárs, a fősodor felé evező, de még távolról sem abban ringatózó amerikai alternatív bandáét. A zenekar dalai ugyanis olyan, mifelénk is roppant népszerű televíziós sorozatokat béleltek ki, mint a Grace klinika, a Dawson és a haverok, vagy a Narancsvidék. Kiváló számok pont a megfelelő helyeken, hiszen a Rilo Kiley világa éppen olyan, mint a szóba hozott szériáké: kedves és üde, érzelemdús, de esze is van, és ha csak diszkréten, ha csupán apróbb szabálytalanságokkal is, de mégiscsak azon van, hogy valamiképp megkülönböztesse magát az átlagos mainstream termékektől. Az évek során egyre csak finomította a megszólalását, hogy végül eljusson a 2004-es More Adventurous plüsspuha, folkos-melankolikus gitárzenéjéig, amely megérdemelten vonzotta magához az olykor igen illusztris helyekről is érkező elismeréseket (Robert Christgau, a Village Voice egykori kiváló kritikusa például a 2004-es év dalának nevezte a lemez nyitószámát, az It's a Hitet.)

Azóta eltelt három év, s ebben az időben Jenny Lewis, a zenekar ellenállhatatlan énekesnője szólóban is jelentékeny sikereket aratott, a Rilo Kiley pedig a korábbi évek flörtjei után közvetlenül is odakötötte magát a Warnerhez - ilyen előzmények után a legkevésbé sem meglepő, hogy az Under The Blacklight a Kiley eddigi leginkább behízelgő lemeze lett, egy olyan zenekar munkája, amely immár nyilvánvalóan az internacionális popsztárok csapatába kívánja befészkelni magát ahelyett, hogy az indie-rocker jófejek titkos kis slágergyártó kedvence legyen.

S ha csupán az eddigi Rilo Kiley-sound "javított kiadásáról" volna szó, szavunk sem lenne: a lemez két nyitószáma, a George Harrison My Sweet Lordjának gitártémáját ügyesen felhasználó Silver Lining és az édesbús Close Call felveszi a versenyt a More Adventurous legjobb számaival, s csupán finoman érzékelhető rajtuk a slágerrádiók követelményeihez való hangzásbéli alkalmazkodás, aztán viszont változik a díszlet, s a lemez hátralévő részében a zenekar valójában megszűnik Rilo Kiley-nak lenni. Egészen rémes diszkós (Breakin' Up, Dejalo) és kommersz, plasztik RnB-s (a szégyenletes Give A Little Love) kísérletekbe bonyolódnak, máskor meg egyenesen az ötvenes-hatvanas évekig tolatnak vissza (15, Smoke Detector), bár ezek a retrós témák a tánczenésekkel szemben legalább helyesek és szerethetők. Ám azokban is: mintha nem is ez a zenekar játszana - Blake Sennett szordínósságában is figyelemre méltó gitármunkája például úgy tűnt el ezekből a számokból, mintha soha nem is lett volna a Rilo Kiley hangzásának egyik védjegye. Mintha a hangszeresek kizárólag arra volnának fenntartva, hogy arctalanul szöszöljenek Jenny Lewis mögött, aki sajnálatosan elhitte, hogy a helyes folkzenészruhácskáiban jól fog mutatni majd a diszkógömb alatt is.

Warner, 2007

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.