Diszkógömb alatt - Rilo Kiley: Under The Blacklight (lemez)

  • Greff András
  • 2007. szeptember 13.

Zene

Ugyan a Rilo Kiley nevéről alighanem csupán maroknyi ember asszociál bármire is idehaza, az 1998-ban alakult Los Angeles-i zenekar zenéjét valójában mégis többen ismerhetik ebben az országban, mint szinte bármely más kortárs, a fősodor felé evező, de még távolról sem abban ringatózó amerikai alternatív bandáét.

Ugyan a Rilo Kiley nevéről alighanem csupán maroknyi ember asszociál bármire is idehaza, az 1998-ban alakult Los Angeles-i zenekar zenéjét valójában mégis többen ismerhetik ebben az országban, mint szinte bármely más kortárs, a fősodor felé evező, de még távolról sem abban ringatózó amerikai alternatív bandáét. A zenekar dalai ugyanis olyan, mifelénk is roppant népszerű televíziós sorozatokat béleltek ki, mint a Grace klinika, a Dawson és a haverok, vagy a Narancsvidék. Kiváló számok pont a megfelelő helyeken, hiszen a Rilo Kiley világa éppen olyan, mint a szóba hozott szériáké: kedves és üde, érzelemdús, de esze is van, és ha csak diszkréten, ha csupán apróbb szabálytalanságokkal is, de mégiscsak azon van, hogy valamiképp megkülönböztesse magát az átlagos mainstream termékektől. Az évek során egyre csak finomította a megszólalását, hogy végül eljusson a 2004-es More Adventurous plüsspuha, folkos-melankolikus gitárzenéjéig, amely megérdemelten vonzotta magához az olykor igen illusztris helyekről is érkező elismeréseket (Robert Christgau, a Village Voice egykori kiváló kritikusa például a 2004-es év dalának nevezte a lemez nyitószámát, az It's a Hitet.)

Azóta eltelt három év, s ebben az időben Jenny Lewis, a zenekar ellenállhatatlan énekesnője szólóban is jelentékeny sikereket aratott, a Rilo Kiley pedig a korábbi évek flörtjei után közvetlenül is odakötötte magát a Warnerhez - ilyen előzmények után a legkevésbé sem meglepő, hogy az Under The Blacklight a Kiley eddigi leginkább behízelgő lemeze lett, egy olyan zenekar munkája, amely immár nyilvánvalóan az internacionális popsztárok csapatába kívánja befészkelni magát ahelyett, hogy az indie-rocker jófejek titkos kis slágergyártó kedvence legyen.

S ha csupán az eddigi Rilo Kiley-sound "javított kiadásáról" volna szó, szavunk sem lenne: a lemez két nyitószáma, a George Harrison My Sweet Lordjának gitártémáját ügyesen felhasználó Silver Lining és az édesbús Close Call felveszi a versenyt a More Adventurous legjobb számaival, s csupán finoman érzékelhető rajtuk a slágerrádiók követelményeihez való hangzásbéli alkalmazkodás, aztán viszont változik a díszlet, s a lemez hátralévő részében a zenekar valójában megszűnik Rilo Kiley-nak lenni. Egészen rémes diszkós (Breakin' Up, Dejalo) és kommersz, plasztik RnB-s (a szégyenletes Give A Little Love) kísérletekbe bonyolódnak, máskor meg egyenesen az ötvenes-hatvanas évekig tolatnak vissza (15, Smoke Detector), bár ezek a retrós témák a tánczenésekkel szemben legalább helyesek és szerethetők. Ám azokban is: mintha nem is ez a zenekar játszana - Blake Sennett szordínósságában is figyelemre méltó gitármunkája például úgy tűnt el ezekből a számokból, mintha soha nem is lett volna a Rilo Kiley hangzásának egyik védjegye. Mintha a hangszeresek kizárólag arra volnának fenntartva, hogy arctalanul szöszöljenek Jenny Lewis mögött, aki sajnálatosan elhitte, hogy a helyes folkzenészruhácskáiban jól fog mutatni majd a diszkógömb alatt is.

Warner, 2007