Diszkógömb alatt - Rilo Kiley: Under The Blacklight (lemez)

  • Greff András
  • 2007. szeptember 13.

Zene

Ugyan a Rilo Kiley nevéről alighanem csupán maroknyi ember asszociál bármire is idehaza, az 1998-ban alakult Los Angeles-i zenekar zenéjét valójában mégis többen ismerhetik ebben az országban, mint szinte bármely más kortárs, a fősodor felé evező, de még távolról sem abban ringatózó amerikai alternatív bandáét.

Ugyan a Rilo Kiley nevéről alighanem csupán maroknyi ember asszociál bármire is idehaza, az 1998-ban alakult Los Angeles-i zenekar zenéjét valójában mégis többen ismerhetik ebben az országban, mint szinte bármely más kortárs, a fősodor felé evező, de még távolról sem abban ringatózó amerikai alternatív bandáét. A zenekar dalai ugyanis olyan, mifelénk is roppant népszerű televíziós sorozatokat béleltek ki, mint a Grace klinika, a Dawson és a haverok, vagy a Narancsvidék. Kiváló számok pont a megfelelő helyeken, hiszen a Rilo Kiley világa éppen olyan, mint a szóba hozott szériáké: kedves és üde, érzelemdús, de esze is van, és ha csak diszkréten, ha csupán apróbb szabálytalanságokkal is, de mégiscsak azon van, hogy valamiképp megkülönböztesse magát az átlagos mainstream termékektől. Az évek során egyre csak finomította a megszólalását, hogy végül eljusson a 2004-es More Adventurous plüsspuha, folkos-melankolikus gitárzenéjéig, amely megérdemelten vonzotta magához az olykor igen illusztris helyekről is érkező elismeréseket (Robert Christgau, a Village Voice egykori kiváló kritikusa például a 2004-es év dalának nevezte a lemez nyitószámát, az It's a Hitet.)

Azóta eltelt három év, s ebben az időben Jenny Lewis, a zenekar ellenállhatatlan énekesnője szólóban is jelentékeny sikereket aratott, a Rilo Kiley pedig a korábbi évek flörtjei után közvetlenül is odakötötte magát a Warnerhez - ilyen előzmények után a legkevésbé sem meglepő, hogy az Under The Blacklight a Kiley eddigi leginkább behízelgő lemeze lett, egy olyan zenekar munkája, amely immár nyilvánvalóan az internacionális popsztárok csapatába kívánja befészkelni magát ahelyett, hogy az indie-rocker jófejek titkos kis slágergyártó kedvence legyen.

S ha csupán az eddigi Rilo Kiley-sound "javított kiadásáról" volna szó, szavunk sem lenne: a lemez két nyitószáma, a George Harrison My Sweet Lordjának gitártémáját ügyesen felhasználó Silver Lining és az édesbús Close Call felveszi a versenyt a More Adventurous legjobb számaival, s csupán finoman érzékelhető rajtuk a slágerrádiók követelményeihez való hangzásbéli alkalmazkodás, aztán viszont változik a díszlet, s a lemez hátralévő részében a zenekar valójában megszűnik Rilo Kiley-nak lenni. Egészen rémes diszkós (Breakin' Up, Dejalo) és kommersz, plasztik RnB-s (a szégyenletes Give A Little Love) kísérletekbe bonyolódnak, máskor meg egyenesen az ötvenes-hatvanas évekig tolatnak vissza (15, Smoke Detector), bár ezek a retrós témák a tánczenésekkel szemben legalább helyesek és szerethetők. Ám azokban is: mintha nem is ez a zenekar játszana - Blake Sennett szordínósságában is figyelemre méltó gitármunkája például úgy tűnt el ezekből a számokból, mintha soha nem is lett volna a Rilo Kiley hangzásának egyik védjegye. Mintha a hangszeresek kizárólag arra volnának fenntartva, hogy arctalanul szöszöljenek Jenny Lewis mögött, aki sajnálatosan elhitte, hogy a helyes folkzenészruhácskáiban jól fog mutatni majd a diszkógömb alatt is.

Warner, 2007

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.