A nevadai jelölőgyűlésre a közvélemény-kutatások szoros versenyt prognosztizáltak, ám a zászló mindvégig inkább Hillary Clintonnak állt, így Obama második helyezése kevésbé mutat rosszul, mint tizenegy nappal korábban New Hampshire-ben, ahol az előzetes felmérések alapján hatalmas győzelem nézett ki neki. Ráadásul Nevada olyan állam, ahol a Clinton név sokat nyom a latban: a jelenleg a felesége mellett aktívan kampányoló Bill Clinton 1992-ben és 1996-ban is győzni tudott itt aktuális republikánus ellenfeleivel szemben. Hovatovább jelenleg úgy tetszik, Obama a szavazatok eloszlása miatt végeredményben eggyel több nevadai delegáltat (szám szerint tizenhármat) küldhet majd a demokraták augusztusi, a jelöltségért folyó verseny utolsó állomását jelentő országos konvenciójára, mint Hillary Clinton. (Hivatalos végeredményt a nevadai delegáltak számáról csak áprilisban, a megyei konvenció után lehet hirdetni, addig ugyanis a delegáltak megváltoztathatják preferenciájukat - ez azonban kevéssé valószínű.) Mégis: ezt a szavazatarányokat tekintve kétségtelen vereséget (Clinton a voksok 51, Obama 45 százalékát vitte) érdemes komolyan venni - Obama és stábja számára különösen akkor adódhatnak kínos következtetések, ha figyelembe vesszük a résztvevők megoszlását. Szombaton világosan kiderült: Barack Obama továbbra sem tudja megszólítani az idősebb (és kisebb részben a női) szavazókat, a fiatalokat pedig, akik leginkább vevők az üzenetére, egyelőre nem képes kellő mértékben mozgósítani. De mi is volna ez az üzenet?
Egy új remény
Barack Hussein Obama 1961-ben született Honoluluban, kenyai fekete apától és kansasi fehér anyától. Szülei kétéves korában különváltak - apja előbb a Harvardra ment, később visszatért Kenyába. Obama gyermekkorát Hawaiin és Indonéziában töltötte. 1995-ben megjelent önéletrajzában (Dreams From My Father) őszintén beszél tinédzserkori kalandjairól az alkohollal, a fűvel és a kokainnal. A végül úgymond jó útra tért ifjú hamarosan az amerikai elitképzésben találta magát: a New York-i Columbia Egyetemen a politikatudományt választotta, és nemzetközi kapcsolatokra szakosodott. Az egyetem után Chicagóba költözött, ahol közösségszervezőként tevékenykedett, majd 1988-ban beiratkozott a Harvard jogi karára. 1993 és 1996 között Chicagóban dolgozott polgárjogi ügyvédként: jobbára diszkriminációs és választójoggal kapcsolatos ügyekkel foglalkozott. 1996-ban Chicago déli (az etnikai csoportokat és a lakosság szociális helyzetét tekintve is vegyes) kerületében illinois-i állami szenátornak választották. 1998-ban és 2002-ben újraválasztják - hivatalosan 2004 novemberében mond le, amikor óriási fölénnyel beszavazzák az Egyesült Államok szenátusába. A szélesebb közvélemény figyelmét 2004 nyarán, a bostoni demokrata elnökjelölő pártgyűlésen elmondott programbeszédével vívta ki: élesen kritizálta a Bush-adminisztráció iraki helyzetkezelését, és nemzete megosztottsága ellen szólt - hitelesen, hiszen már állami szenátorként is sokszor a kétpárti konszenzus megteremtésén ügyködött (például az egészségügyi törvény reformjánál). Nős, két lánya van; keresztény. És kétségtelenül következetes ember: választási kampányát voltaképp ugyanazok a témák dominálják, mint azt a négy évvel ezelőtti, elhíresült bostoni szónoklatot.
Obama 2007 februárjában jelentette be, hogy versenybe száll a demokrata jelöltségért. Népszerűsége rohamosan növekedett (riválisa, a darab ideig befoghatatlannak tűnő Hillary Clinton tavalyi húszpontos előnye ősztől egyre tempósabban olvadt, mára a két jelölt országosan fej fej mellett áll), s ezt elsősorban a közhangulatot, úgy tűnik, telibe trafáló vezérüzenetének köszönheti.
A fiatal és lendületes Obama legfőbb vonzereje a (hívei szerint kivételes hitelességgel közvetített) roppant optimista és univerzális mondandó: itt a történelmi lehetőség, állítja, hogy túllépjünk a régi ellentéteken, és mi, együtt, felépítsünk egy szebb és jobb új világot. Mert lényeges ugyan, hogy miféle tisztviselők ülnek Washingtonban, de - ahogyan január 15-én fogalmazott a Las Vegas-i demokrata vitán - ha nincsenek "olyan, egységbe kovácsolt - fekete, fehér, latínó, ázsiai - emberek, akik mind egyazon irányba haladnak, és megkövetelik a változást, akkor végül a washingtoni érdekcsoportok, lobbisták határozzák meg az ügyeket". Obama kulcsszava a változás - márpedig, sugallja, igazán nem várhatjuk, hogy ezt egy olyan jelölt hozza el, mint Hillary Clinton, aki már réges-rég az establishment tagja. Obama tónusának hatásosságát még a rivális párt köreiben sem tagadják. Ahogyan Whit Ayres, a republikánusok egy stratégája fogalmazott: "Ebben az országban az emberek háromnegyede elégedetlen. És el tudom képzelni róla, hogy retorikájával és nyelvhasználati, érvelési képességével olyannyira lelkesítse az embereket, hogy azok azt mondják, adjunk egy esélyt ennek a fickónak."
A beszédművészet és a hitelesség atmoszférája különösen fontos, ha figyelembe vesszük, hogy konkrét politikai kérdésekben Obama és Clinton álláspontja között a különbség voltaképp láthatatlan. Mindketten emelnék a minimálbért és visszavonnák a Bush által a leggazdagabbaknak juttatott adókedvezményeket, nem tiltanák az abortuszt, de szigorítanák a fegyvertartást; egyetértenek abban, hogy meg kell erősíteni a határokat, ugyanakkor támogatni kell az illegálisan az országban tartózkodók állampolgársághoz jutását; ellenzik a melegek házasságát, de támogatják a hivatalos élettársi viszonyt. Kisebb eltérések csupán néhány kérdésben mutatkoznak. Obama balra áll riválisától az adókérdésben, mert támogatja a jövedelemadó munkáltató által fizetett részének emelését, ami Clinton szerint keményen sújtaná a középosztályt - miközben Obama azt mondja, hogy mivel az amerikaiak mindössze 6 százaléka keres évi 90 ezer dollárnál többet, ez az adóemelés csak a vagyonosabb réteget érintené. Mindkét jelölt általános betegbiztosítást szeretne, ám Clinton ezt mindenki számára kötelezővé tenné, Obama csak a kiskorúaknak ("mert nekik nincs választásuk"). Ami pedig Irakot illeti: ha megválasztanák, Clinton és Obama is azonnal megkezdené az alakulatok kivonását, s ez a folyamat állításuk szerint 2009 végére befejeződne. Obama anno a katonai beavatkozás ellen, míg Clinton mellette szavazott, ami a nagyszámú háborúellenes amerikai szavazó számára nyilván nem elhanyagolható tény.
Keresse meg a különbségeket!
A Barack-hívek előszeretettel állítják szembe választottjuk szókimondását, őszinteségét és bátorságát a (szerintük) széllovas és rossz színész Hillary-boszorkány manipulatív ténykedésével. A november 15-i vitában maga a jelölt is hangsúlyozta, hogy a választók "egyenes válaszokat várnak a kemény kérdésekre", és ezt Clintontól nem vagy csak többhetes késéssel kapják meg - noha ugyanezen a vitán Obama sem mondott határozott igent vagy nemet például arra a kérdésre, hogy az illegális bevándorlók vajon kaphassanak-e majd jogosítványt, vagy sem (a kérdező végül nagy nehezen kipasszírozott a jelöltből egy halovány yest). Különösebben merész, azaz a demokrata kemény magot is provokáló gondolattal pedig eddig még nem állt elő - bár a közelmúltban volt egy-két jele annak, hogy talán erre is készen áll, így például az afrikai-amerikaiak iskolákból való magas kihullási arányáról szólva felvetette a szülők felelősségét is, egy alkalommal pedig nyíltan adorálta Ronald Reagant. Rajongói szerint mindez máris több, mint amit a biztonsági játékot játszó, centrista Clinton nyújt - kérdés, elég lesz-e arra, hogy elfeledtesse legnagyobb gyengéjét, a relatív tapasztalatlanságot (kivált a külpolitikában).
Nos, január 3-án, a választási küzdelem nyitányának számító iowai jelölőgyűlésen elég volt. A fiatalok körében taroló Obama mögött Hillary Clinton a harmadik helyre szorult (a még jelenleg is versenyben lévő, de tökéletesen esélytelen baloldali populista, John Edwards mögé). Obama szempontjából az iowai győzelem, de még a New Hampshire-i "ezüst" is azért volt roppant fontos, mert két, nagyjából 95 százalékban fehérek lakta államban szerepelt jól. Azok a feketék tehát, akik korábban azért nem álltak volna az amúgy nyilván "közülük valónak" tekintett jelölt mögé, mert szerintük a fehérek többsége úgysem szavazna egy afrikai-amerikaira, talán megszabadulhatnak aggályaiktól. Hogy valóban így tesznek-e, arról január 26-án, a dél-karolinai előválasztás után többet fogunk tudni - ott ugyanis a regisztrált demokrata szavazók mintegy felét feketék teszik ki. Megkockáztatjuk: ha Obama most szombaton nem tarol, súlyosan csökkennek az esélyei. Végtére Clintont nem rengette volna meg annyira, ha nem viszi Nevadát, sőt neki még egy dél-karolinai vereség is belefér. Hiszen az augusztusi jelölőgyűlésen több száz úgynevezett szuperdelegátus (a párt megválasztott tisztviselői, kongresszusi képviselők, szenátorok) is részt vesz majd, márpedig ők hagyományosan inkább az establishment jelöltjét támogatják. Nem Clinton az tehát, akinek minden egyes (korai) győzelemre óriási szüksége volna. Barack Obamának ráadásul Nevadában egyáltalán nem sikerült maga mögé állítania a szintén szignifikáns latínó közösséget. Így a közelgő (február 5-i), gyakorta mindent eldöntő szuperkedden, amikor is huszonkét államban tartanak előválasztásokat, feltehetően bukni fogja a sok delegátust adó, számottevő latin-amerikai populációval bíró Kaliforniát (a szintén sokat hozó New Yorkban pedig sosem volt sansza Clintonnal szemben). Barack Obamának így már csak akkor marad esélye a jelöltségre, ha a következő két hétben az idősebbeket és a nőket is meg tudja győzni, akik számára a biztonság és a tapasztalat kirívóan fontos tényezők. Nem lesz könnyű dolga.
