Reformellenes tüntetés - Danko Jones: Never Too Loud (lemez)

  • Greff András
  • 2008. május 8.

Zene

Különös: míg íróktól és filmrendezőktől elvárjuk, de legalábbis elfogadjuk művészetük átformálását, addig egy rockzenekar változását többnyire reflexszerű felháborodás kíséri. Aminek csupán egyik oka a rockrajongók eredendő konzervativizmusa (jó volna ezt valóban többes szám harmadik személyben, magunktól mintegy eltartva gondolni, csak hát képtelenség megfeledkezni a valahol letagadhatatlanul bennünk is fészkelő bőrdzsekis MDF-szavazóról) - a viszolygásról maguk a bandák is tehetnek. Mert a rockzenekarok döntő többsége, lássuk be, csupán egyetlen dologhoz ért igazán; ezer Ramones között szerénykedik egy szem Bowie, és akkor még becslésünkben alighanem visszafogottak is voltunk.

Különös: míg íróktól és filmrendezőktől elvárjuk, de legalábbis elfogadjuk művészetük átformálását, addig egy rockzenekar változását többnyire reflexszerű felháborodás kíséri. Aminek csupán egyik oka a rockrajongók eredendő konzervativizmusa (jó volna ezt valóban többes szám harmadik személyben, magunktól mintegy eltartva gondolni, csak hát képtelenség megfeledkezni a valahol letagadhatatlanul bennünk is fészkelő bőrdzsekis MDF-szavazóról) - a viszolygásról maguk a bandák is tehetnek. Mert a rockzenekarok döntő többsége, lássuk be, csupán egyetlen dologhoz ért igazán; ezer Ramones között szerénykedik egy szem Bowie, és akkor még becslésünkben alighanem visszafogottak is voltunk.

Ezen a héten a Danko Jones új lemezével tudjuk legkönnyebben igazolni a fentebb elővezetett állítást. Az 1996-ban alakult kanadai trió az utóbbi évek legkiválóbb lemezeit készítette el ugyanabból a három darab akkordból, amit már az AC/DC vagy a Motörhead is használt, csak éppen a Danko zenéje még pimaszabb kicsengésű, amiben hatalmas szerepe van a zenekar nevét adó gitáros/énekes előadói stílusának - elég, ha két sort belerecseg a mikrofonba, máris tudhatjuk: olyan palival van dolgunk, aki már a bemutatkozáskor a seggüknél ragadja meg a nőket, és deciben rendeli magának a whiskyt. Éppen ez az őszinte és szívből jövő huligánhangulat emelte a Danko Jonest a garázsrockkal próbálkozó többezernyi pályatársa fölé - és ez az az összetevő, aminek hirtelen hiánya olyan remegő lábúvá teszi most a Never Too Loudot.

A Danko Jones az egyik legszerencsétlenebb (noha kereskedelmileg talán nem ostoba) lépésre szánta rá magát, amit csak dögös rockzenekar megtehet: barátságos és szelíd kívánt lenni. Az új lemez jól nevelt hangzása még az egyébiránt klasszikus dj-stílben fogant daloknak is letompítja a tépőfogát (Code Of The Road, Something Better, Never Too Loud), elsősorban mégsem ettől erőtlen darab ez. Hanem, ugye, az újrafazonírozás. A nyilvánvalóan rádiós slágernek szánt Take Me Home túlcukrozott limonádéja egészen rémes, s a City Streets, a King Of Magazines vagy a Forest For The Trees befogadását is erősen megnehezíti Danko új énektechnikája, aki a tesztoszterondús bömbölést ezúttal magas és petyhüdt próbálkozásokkal váltotta le. A Forest... ráadásul nem is Danko-szám, sokkal inkább Unida (akárcsak a bónuszdal, a Run Ruin The Day), bár legalább viszonylag szellemes módon reflektáltak a problémára (a szám felét a mondott zenekar énekese, John Garcia énekli). És akkor már csak a suszterről és az ő kaptafájáról szóló, méltán népszerű műdal elfütyülése maradt nekünk így a végére.

Aquarius/Bad Taste, 2008

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.