Különös: míg íróktól és filmrendezőktől elvárjuk, de legalábbis elfogadjuk művészetük átformálását, addig egy rockzenekar változását többnyire reflexszerű felháborodás kíséri. Aminek csupán egyik oka a rockrajongók eredendő konzervativizmusa (jó volna ezt valóban többes szám harmadik személyben, magunktól mintegy eltartva gondolni, csak hát képtelenség megfeledkezni a valahol letagadhatatlanul bennünk is fészkelő bőrdzsekis MDF-szavazóról) - a viszolygásról maguk a bandák is tehetnek. Mert a rockzenekarok döntő többsége, lássuk be, csupán egyetlen dologhoz ért igazán; ezer Ramones között szerénykedik egy szem Bowie, és akkor még becslésünkben alighanem visszafogottak is voltunk.
Ezen a héten a Danko Jones új lemezével tudjuk legkönnyebben igazolni a fentebb elővezetett állítást. Az 1996-ban alakult kanadai trió az utóbbi évek legkiválóbb lemezeit készítette el ugyanabból a három darab akkordból, amit már az AC/DC vagy a Motörhead is használt, csak éppen a Danko zenéje még pimaszabb kicsengésű, amiben hatalmas szerepe van a zenekar nevét adó gitáros/énekes előadói stílusának - elég, ha két sort belerecseg a mikrofonba, máris tudhatjuk: olyan palival van dolgunk, aki már a bemutatkozáskor a seggüknél ragadja meg a nőket, és deciben rendeli magának a whiskyt. Éppen ez az őszinte és szívből jövő huligánhangulat emelte a Danko Jonest a garázsrockkal próbálkozó többezernyi pályatársa fölé - és ez az az összetevő, aminek hirtelen hiánya olyan remegő lábúvá teszi most a Never Too Loudot.
A Danko Jones az egyik legszerencsétlenebb (noha kereskedelmileg talán nem ostoba) lépésre szánta rá magát, amit csak dögös rockzenekar megtehet: barátságos és szelíd kívánt lenni. Az új lemez jól nevelt hangzása még az egyébiránt klasszikus dj-stílben fogant daloknak is letompítja a tépőfogát (Code Of The Road, Something Better, Never Too Loud), elsősorban mégsem ettől erőtlen darab ez. Hanem, ugye, az újrafazonírozás. A nyilvánvalóan rádiós slágernek szánt Take Me Home túlcukrozott limonádéja egészen rémes, s a City Streets, a King Of Magazines vagy a Forest For The Trees befogadását is erősen megnehezíti Danko új énektechnikája, aki a tesztoszterondús bömbölést ezúttal magas és petyhüdt próbálkozásokkal váltotta le. A Forest... ráadásul nem is Danko-szám, sokkal inkább Unida (akárcsak a bónuszdal, a Run Ruin The Day), bár legalább viszonylag szellemes módon reflektáltak a problémára (a szám felét a mondott zenekar énekese, John Garcia énekli). És akkor már csak a suszterről és az ő kaptafájáról szóló, méltán népszerű műdal elfütyülése maradt nekünk így a végére.
Aquarius/Bad Taste, 2008
