Reformellenes tüntetés - Danko Jones: Never Too Loud (lemez)

  • Greff András
  • 2008. május 8.

Zene

Különös: míg íróktól és filmrendezőktől elvárjuk, de legalábbis elfogadjuk művészetük átformálását, addig egy rockzenekar változását többnyire reflexszerű felháborodás kíséri. Aminek csupán egyik oka a rockrajongók eredendő konzervativizmusa (jó volna ezt valóban többes szám harmadik személyben, magunktól mintegy eltartva gondolni, csak hát képtelenség megfeledkezni a valahol letagadhatatlanul bennünk is fészkelő bőrdzsekis MDF-szavazóról) - a viszolygásról maguk a bandák is tehetnek. Mert a rockzenekarok döntő többsége, lássuk be, csupán egyetlen dologhoz ért igazán; ezer Ramones között szerénykedik egy szem Bowie, és akkor még becslésünkben alighanem visszafogottak is voltunk.

Különös: míg íróktól és filmrendezőktől elvárjuk, de legalábbis elfogadjuk művészetük átformálását, addig egy rockzenekar változását többnyire reflexszerű felháborodás kíséri. Aminek csupán egyik oka a rockrajongók eredendő konzervativizmusa (jó volna ezt valóban többes szám harmadik személyben, magunktól mintegy eltartva gondolni, csak hát képtelenség megfeledkezni a valahol letagadhatatlanul bennünk is fészkelő bőrdzsekis MDF-szavazóról) - a viszolygásról maguk a bandák is tehetnek. Mert a rockzenekarok döntő többsége, lássuk be, csupán egyetlen dologhoz ért igazán; ezer Ramones között szerénykedik egy szem Bowie, és akkor még becslésünkben alighanem visszafogottak is voltunk.

Ezen a héten a Danko Jones új lemezével tudjuk legkönnyebben igazolni a fentebb elővezetett állítást. Az 1996-ban alakult kanadai trió az utóbbi évek legkiválóbb lemezeit készítette el ugyanabból a három darab akkordból, amit már az AC/DC vagy a Motörhead is használt, csak éppen a Danko zenéje még pimaszabb kicsengésű, amiben hatalmas szerepe van a zenekar nevét adó gitáros/énekes előadói stílusának - elég, ha két sort belerecseg a mikrofonba, máris tudhatjuk: olyan palival van dolgunk, aki már a bemutatkozáskor a seggüknél ragadja meg a nőket, és deciben rendeli magának a whiskyt. Éppen ez az őszinte és szívből jövő huligánhangulat emelte a Danko Jonest a garázsrockkal próbálkozó többezernyi pályatársa fölé - és ez az az összetevő, aminek hirtelen hiánya olyan remegő lábúvá teszi most a Never Too Loudot.

A Danko Jones az egyik legszerencsétlenebb (noha kereskedelmileg talán nem ostoba) lépésre szánta rá magát, amit csak dögös rockzenekar megtehet: barátságos és szelíd kívánt lenni. Az új lemez jól nevelt hangzása még az egyébiránt klasszikus dj-stílben fogant daloknak is letompítja a tépőfogát (Code Of The Road, Something Better, Never Too Loud), elsősorban mégsem ettől erőtlen darab ez. Hanem, ugye, az újrafazonírozás. A nyilvánvalóan rádiós slágernek szánt Take Me Home túlcukrozott limonádéja egészen rémes, s a City Streets, a King Of Magazines vagy a Forest For The Trees befogadását is erősen megnehezíti Danko új énektechnikája, aki a tesztoszterondús bömbölést ezúttal magas és petyhüdt próbálkozásokkal váltotta le. A Forest... ráadásul nem is Danko-szám, sokkal inkább Unida (akárcsak a bónuszdal, a Run Ruin The Day), bár legalább viszonylag szellemes módon reflektáltak a problémára (a szám felét a mondott zenekar énekese, John Garcia énekli). És akkor már csak a suszterről és az ő kaptafájáról szóló, méltán népszerű műdal elfütyülése maradt nekünk így a végére.

Aquarius/Bad Taste, 2008

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.