Joanne Kathleen Rowling regényfolyama páratlan sikerének titkát sokan a tömegfilmes elbeszélésmód tehetséges imitálásában látják. Okkal: könyveiben az írónő az érzéki mondatalkotás, a részletező környezetrajz vagy a tudatfolyamok ábrázolása helyett az akcióra, a nyomatékosan magas számú fordulatra és a tempó megnövelésére fordít igazán nagy figyelmet. Akciószekvenciáinak sodrása sokszor bámulatra méltó, gondoljunk csak a negyedik kötet mágustusájára vagy a hatodik vészterhes zárlatára. A sorozatot lezáró, most megjelent hetedik könyvben a Gringotts bank kirablásának fantasztikus jelenete bővíti ezt a sort: kapkodni kell a levegő után. Ugyanakkor annak, hogy Rowling tudatosan olyan olvasóknak ír, akik már a járókában is plazmatévét ráztak, a filmszerűség mellett még egy komoly következménye van: a fantáziavilág ártatlanságának megszüntetése.
A Harry Potter varázslófabuláját Rowling nem csupán földrajzilag húzta nagyon közel az úgynevezett valósághoz (a Roxfort nevű mágusiskola mindössze pár órányira van Londontól) - a negyedik kötet óta a Pottereket sokszor csak igen kevés választja el attól, hogy megszűnjenek egyáltalán mesének lenni. Mivel az írónő sosem törekedett tisztán eszképista regények megalkotására, nem meglepő, hogy a nyugati társadalom fenyegetettségtudatának közelmúltbéli, számottevő megnövekedése a Potter-könyvek tónusát sem hagyta érintetlenül. Az utolsó négy kötetben az erőszak, a nettó terror fokozatosan a mindennapok részévé vált, s e folyamat a Halál ereklyéi végén úgyszólván betetőzik: a sötétlelkű halálfalók roxforti ostroma egészen brutális vérfürdővé alakul, féloldalanként növekszik a hullák száma. S ugyan Rowling erőszak-ábrázolása távolról sem naturalista, vonatkozó jelenetei meseregényhez képest meglepően kíméletlenek. Az új kötet egy tanár hidegvérű, felkavaró kivégzésével indul, Piton professzor (a Potter-széria legnagyszerűbb karaktere, valódi tragikus hőse) értelmetlen és ocsmány halála a vége felé pedig mindennél többet elmond az írónő illúzióvesztett szemléletéről.
Ebben a végletesen komor mesében a gonosznak ismerős arca van. A varázsképtelen muglikat mélyen megvető, korlátlan hatalomról ábrándozó, arany- és besározott vérről deliráló Voldemort nagyúr és hasonlóképp tébolyult csatlósai Hitler és a nácik nyilvánvaló parafrázisai (már csak a barna talár hiányzik róluk), s annak is weimari módra keserű az íze, ahogyan a halálfalók az utolsó két könyvben szép lassan befurakodnak a közhivatalokba, tetovált kezüket pedig ráteszik a sajtóra. Megjelenésükben és/vagy eszméikben a nácikra feltűnően hasonlító erők felvonultatása régi-régi hatásfokozó trükk a tömegkultúrában (lásd a Csillagok háborúját), így ma már csak mérsékelten működőképes. Ezért mindenképp Rowling kezét dicséri, hogy az ordas alakok ténykedését a maga teremtette közegben mégis igazán gyomorszorító módon képes ábrázolni.
A gonosz erőivel szemben a felnőttvilág totálisan csődöt mond - maroknyi józan gondolkodású mágust leszámítva aktív vagy passzív módon mindenki hozzájárul Voldemort újbóli hatalomba kerüléséhez, az elvetemült nagyúr legyőzésére pedig kizárólag Harry Potternek és két hősies kis társának van komolyan vehető sansza. Aránytalanul nagy súly kerül így a mágustanoncok vállára, és ezzel Rowling is tisztában van. A lelkeket eljegesítő egyik horcrux (e Voldemort lélekfragmentumait rejtő mágikus tárgyak megsemmisítése a hetedik kötet központi feladata) igazán szépen szimbolizálja a kamaszokat nyomasztó roppant felelősséget - ámbár a motívum persze arcátlan lopás a Gyűrűk urából. (Itt jegyezzük meg, hogy az egyébként jobbára remekül teljesítő fordító, Tóth Tamás Boldizsár részéről talán nem volt a legszerencsésebb választás, hogy a Halál egyik ereklyéjét, az Elder Wandet "Pálcák Uraként" magyarította, hiszen így - az írónő szándékaival ellentétesen - zavaróan explicitté alakítja a kötődést a Tolkien-műhöz.)
A hetedik Potterben a halállal való foglalkozás igen nagy teret kap, ami kevéssé meglepő - és nem csupán a regénycím miatt. A halál, annak megértése, de legalábbis elfogadása az élet tényeként ugyanis a Potter-széria legnagyobb témája. Harry Potter (aki árvasága miatt kortársainál jóval korábban rákényszerül, hogy elmélázzon az elmúlásról) felnőtté válásának stációit a halálhoz való viszonya mutatja a legérzékletesebben. Az első kötetekben gyermeki tudata számára a halál távoli és absztrakt jelenség volt, majd Cedric Diggory meggyilkolását követően (negyedik kötet, a korai kamaszkor ideje) egyre csak tanulta és tanulta, hogy bárki, bármikor megsemmisülhet - s most befejezésképpen szembenéz önmaga mulandóságával is. Rémes, de e nagyszerű fiatalembernek útja végén "az a dolga, hogy nyugodt lélekkel a halál kitárt karjaiba sétáljon". Ám csakis így diadalmaskodhat a halandósága ellen kétségbeesetten kapálódzó Voldemort fölött, mert, ahogyan az írónő legfőbb üzenetét Dumbledore professzor tanáremberhez illő szabatossággal kifejti, "csak az uralkodik a Halál fölött, aki nem akar megszökni a Halál elől. Elfogadja, hogy meg kell halnia, és tudja, hogy a halál fenyegetése messze nem a legszörnyűbb dolog itt, az élők világában."
J. K. Rowling, e kirívóan épeszű szerző (a szereplők viselkedésmódját illető, mindig világos véleménye magáért beszél) legrokonszenvesebb vonása, hogy minden erejével azon munkálkodik, hogy ifjú olvasóinak ne kelljen hazudnia. Ezért aztán arról sem lehet szó, hogy a "jók" csapatában szentek sorakozzanak fel. Remekül példázza ezt, hogy a korábban makulátlan hérosznak gondolt Dumbledore professzor e kötet végére esendő, ambivalens figurává transzformálódik: múltjának kiválóan elgondolt története Rowling nagy teljesítménye. Ám hogy meséje és a rideg realitás között megmaradjon valami távolság, az írónő bizonyos engedményekre mégis rákényszeríti magát. Elsősorban is életben hagyja mindhárom főhősét, holott ezzel a fantáziavilág logikája némiképp megbicsaklik (valószerűtlen például, hogy Hermionét nem végzik ki a Malfoy-kúriában); másrészt tökéletesen száműzi a szexualitást. Tinédzser hősei még ábrándjaikban sem jutnak tovább egy-egy szűzies csóknál. Mindez persze messzemenőkig elfogadható: e szomorú világban legalább ennyi maradjon az ártatlanságból.
Az első és talán a harmadik részt leszámítva Rowling mindig egyenetlen könyveket írt. A Halál ereklyéi sem mentes az olvasóbosszantó passzusoktól. A vége több szempontból is elhibázott: a túlvilág beemelése olcsó fogás, megjelenítése pedig lapos, mint egy füzetlap, továbbá a szerző, fájdalom, képtelen volt megállni, hogy a Harry és Voldemort viszonyát zseniálisan, a kapcsolat komplexitásához méltó csavarossággal megoldó, amúgy is dupla befejezés után ne kanyarítson a történethez még egy elképesztően giccses toldalékot. Könyvének ellenben határozottan jót tett, hogy kis hősei végre kiszabadulhattak az iskola szűkös falai közül. Övék a világ - bármennyire keserű univerzum is az. Hiányozni fognak.
Fordította Tóth Tamás Boldizsár. Animus Kiadó, 2008, 624 oldal, 4690 Ft
