Nem hagyományos - A Boris Budapesten (Koncert)

  • Greff András
  • 2008. május 15.

Zene

A művelt nyugati világ szabálytalan gitárzenékre fogékony felfedezői már a kilencvenes évek végén, azaz nem sokkal indulása után felfigyeltek a japán Borisra, melynek lemezeit az idő tájt még elsősorban az olyan, akkor már inaktív amerikai zenekarok, mint az Earth vagy a Sleep, illetve a Kyuss után maradt, fájón tátongó űr részleges betapasztásának céljával fogyasztották. Annak, hogy a nevét a Melvins Bullhead lemezének nyitódaláról választó trió e korai stílusimitációk (Amplifier Worship, Heavy Rocks) után a saját, eredeti hangjának megszólaltatására is képes, a 2003-as, egyetlen (egyszerre pszichedelikus és ősrockosan zúzós) háromnegyed órás tételt tartalmazó Feedbacker az első igazán meggyőző jele, a két évre rá megjelent, a zenekar addigi legbefogadhatóbb számait rejtő Pink pedig már kikezdhetetlen bizonyítéka volt. Akkortájt karolta fel a radikálisabb, doom/stoner közeli rockzenék vezető amerikai kiadója, a Southern Lord, amely igen eredményesen kampányolt a bandáért - abban az évben a Boris a mérvadó alternatív rocksajtó egyik legjobban kaserolt zenekara volt. "A Pinkre nagyon nagy szabású reakciók érkeztek a nyugati világból", emlékezett vissza a zenekar dobosa, Atsuo, amikor a Boris szombati koncertje előtt váltott pár szót a Naranccsal a Vörös Yuk apró öltözőjében (a tolmácsolásért Ronkovics Tímeát illeti köszönet). "Hirtelen változás volt ez, de csak Nyugaton, mert Japánban inkább lassú vagy legalábbis fokozatos a népszerűségünk növekedése. Ez a hullám egyébként még mindig nem apadt el, az új lemez, a Smile két verziójára is rengetegen reagálnak." A néhány héttel ezelőtt megjelent Smile (lásd kritikánkat múlt heti számunkban!) dalait Japánban zajosabb és mechanikusabb, Nyugaton tradicionálisabb rockhangzással adták ki. Atsuo azt mondja, számukra nem kérdés, hogy amit otthon jelentetnek meg, valamiben különbözzön attól, ami a világ többi részére kerül - még ha ez korábban inkább csak más-más borítókat és eltérő számsorrendet jelentett is. És nincs szó arról, hogy a zenei különösségeket ismereteink szerint jól fogadó japán közönséget edzettebbnek tartanák: "Szerintem az a verzió, ami Japánba készült, egyáltalán nem annyira extrém. Mi nem látunk nagy különbséget a kettő között - s még számunkra is titokzatos módon dől el, hogy a lemezeink változatai miben térjenek el egymástól. A Smile verziói azért különböznek, mert az amerikainak mi magunk voltunk a producerei, a japánt viszont You Ishihara (the Stars, volt White Heaven - G. A.) keverte. Egyébként mindig a külföldre szánt változatot készítjük el előbb, és csak azután a hazait." S míg anno az Akuma No Uta borítója valóban tudatos utánzása volt Nick Drake Bryter Layterének, Atsuo szerint tévúton jár, aki a Smile és a Beach Boys azonos című, legendás "elveszett" lemeze között keres kapcsolatot: eszükbe sem jutott, állítja, a hányatott sorsú mestermű. Atsuo különben is leszoktatta magát a zenehallgatásról. "Nem akarok olyan lenni, aki zenét hallgat, és aztán voltaképpen ezért csinál zenét. Másfajta élményekből akarok inspirációt meríteni, az emberekből, akikkel találkozom, a városokból, amiket látok és így tovább." Igen érdekes, ám nem kevésbé homályos kijelentését, miszerint már nem is tekint magára zenészként, a Borisra zenekarként, arra pedig, amit létrehoznak, zeneként, nem szándékozik bővebben kifejteni. Legföljebb annyit tesz hozzá: "Új zenét szerintem már nem lehet kreálni, ezért valami olyat kell létrehozni, ami zenéből is áll, de nem csak abból, és ami nem hagyományos módon épül fel."

Zenei világa kiszélesítésének egyik lehetőségét a Boris a más művészekkel készített albumokban látja: öt lemezt jegyeznek a zajzenész Merzbow-val, együttműködtek továbbá Keiji Hainóval, Michio Kuriharával és a SunnO)))-nal is. A közös munka mindig más és más rugókra jár. "Attól függ, kivel dolgozunk együtt. A Rainbow-t például közösen írtuk mi hárman, Kurihara úr pedig utána erre az alapra gitározott rá. Õ másként gondolkodik, mint mi, másképpen is komponál, és éppen ezért van értelme ezeknek a lemezeknek. De magunk is sokszor úgy dolgozunk az új dalainkon, hogy tudjuk, a már rögzített részekhez hozzá fogunk adni valamit később, utólagosan. Azért, hogy még inkább eltérjen az általánostól. Fontos az is, hogy például a Rainbow-n Michio úr gitározását ugyanúgy a mi saját önkifejezésünknek tartottuk." S hogy milyen lesz a következő Boris-kiadvány? "Még rejtély az egész - az is, hogy vajon kollaboratív lemez lesz-e, vagy sem. De már elkezdtük rögzíteni."

*

A Borisnak már a színpadi kiállása is igazán figyelemre méltó. Az egyik oldalon a Wata nevű, gitárjával együtt legföljebb negyvenkilós mangalány hűvös távolságtartással vezeti elő rettenetes Godzillariffjeit és kábító szólóit, a másikon a 80-as évekbeli hardrock-sztárnak tetsző Takeshi kétnyakú hangszerével (alul szólógitár, felül basszus) leginkább a térdremegtetően mély tónusokra koncentrál, a zenekar "frontembere" pedig egyértelműen Atsuo, aki az eszeveszett (ám tűpontos) dobolásához méltó mimikájával is folyton magára irányítja a figyelmet, játék közben sokat énekel és ordibál, s persze ő az, aki a legvégén fejest ugrik a közönségbe. Mindvégig ott van velük régi kedvencünk, Michio Kurihara is, a régi vágású pszichedélia tévedhetetlen kezű szamurája, aki szerényen és tisztelettudóan elbújik az egyik sötét sarokban, s onnan indítja útjára zseniális wahpedálorkánjait, a My Neighbor Satanba pedig szívszorító, hegedűszólónak hangzó betétet simít. Másfél órás programjában a Boris páratlan természetességgel úsztatja át a deformált punkos zúzást az álmodozós pszichedéliába és viszont, hogy aztán a nagy hangerő - mély frekvencia párosítással a Vörös Yuk szűkös és levegőtlen termét keszonkamrává változtató zajfalakat omlasszon lelkes híveire. A szünetek elmaradnak, így a javarészt a Smile-ról ismerős hangok egyetlen nagyszabású tétellé olvadhatnak össze - s nincsen olyan pillanat, ami ne lenne érdekfeszítő.

Vörös Yuk, május 10.

Neked ajánljuk