Nem hagyományos - A Boris Budapesten (Koncert)

  • Greff András
  • 2008. május 15.

Zene

A művelt nyugati világ szabálytalan gitárzenékre fogékony felfedezői már a kilencvenes évek végén, azaz nem sokkal indulása után felfigyeltek a japán Borisra, melynek lemezeit az idő tájt még elsősorban az olyan, akkor már inaktív amerikai zenekarok, mint az Earth vagy a Sleep, illetve a Kyuss után maradt, fájón tátongó űr részleges betapasztásának céljával fogyasztották. Annak, hogy a nevét a Melvins Bullhead lemezének nyitódaláról választó trió e korai stílusimitációk (Amplifier Worship, Heavy Rocks) után a saját, eredeti hangjának megszólaltatására is képes, a 2003-as, egyetlen (egyszerre pszichedelikus és ősrockosan zúzós) háromnegyed órás tételt tartalmazó Feedbacker az első igazán meggyőző jele, a két évre rá megjelent, a zenekar addigi legbefogadhatóbb számait rejtő Pink pedig már kikezdhetetlen bizonyítéka volt. Akkortájt karolta fel a radikálisabb, doom/stoner közeli rockzenék vezető amerikai kiadója, a Southern Lord, amely igen eredményesen kampányolt a bandáért - abban az évben a Boris a mérvadó alternatív rocksajtó egyik legjobban kaserolt zenekara volt. "A Pinkre nagyon nagy szabású reakciók érkeztek a nyugati világból", emlékezett vissza a zenekar dobosa, Atsuo, amikor a Boris szombati koncertje előtt váltott pár szót a Naranccsal a Vörös Yuk apró öltözőjében (a tolmácsolásért Ronkovics Tímeát illeti köszönet). "Hirtelen változás volt ez, de csak Nyugaton, mert Japánban inkább lassú vagy legalábbis fokozatos a népszerűségünk növekedése. Ez a hullám egyébként még mindig nem apadt el, az új lemez, a Smile két verziójára is rengetegen reagálnak." A néhány héttel ezelőtt megjelent Smile (lásd kritikánkat múlt heti számunkban!) dalait Japánban zajosabb és mechanikusabb, Nyugaton tradicionálisabb rockhangzással adták ki. Atsuo azt mondja, számukra nem kérdés, hogy amit otthon jelentetnek meg, valamiben különbözzön attól, ami a világ többi részére kerül - még ha ez korábban inkább csak más-más borítókat és eltérő számsorrendet jelentett is. És nincs szó arról, hogy a zenei különösségeket ismereteink szerint jól fogadó japán közönséget edzettebbnek tartanák: "Szerintem az a verzió, ami Japánba készült, egyáltalán nem annyira extrém. Mi nem látunk nagy különbséget a kettő között - s még számunkra is titokzatos módon dől el, hogy a lemezeink változatai miben térjenek el egymástól. A Smile verziói azért különböznek, mert az amerikainak mi magunk voltunk a producerei, a japánt viszont You Ishihara (the Stars, volt White Heaven - G. A.) keverte. Egyébként mindig a külföldre szánt változatot készítjük el előbb, és csak azután a hazait." S míg anno az Akuma No Uta borítója valóban tudatos utánzása volt Nick Drake Bryter Layterének, Atsuo szerint tévúton jár, aki a Smile és a Beach Boys azonos című, legendás "elveszett" lemeze között keres kapcsolatot: eszükbe sem jutott, állítja, a hányatott sorsú mestermű. Atsuo különben is leszoktatta magát a zenehallgatásról. "Nem akarok olyan lenni, aki zenét hallgat, és aztán voltaképpen ezért csinál zenét. Másfajta élményekből akarok inspirációt meríteni, az emberekből, akikkel találkozom, a városokból, amiket látok és így tovább." Igen érdekes, ám nem kevésbé homályos kijelentését, miszerint már nem is tekint magára zenészként, a Borisra zenekarként, arra pedig, amit létrehoznak, zeneként, nem szándékozik bővebben kifejteni. Legföljebb annyit tesz hozzá: "Új zenét szerintem már nem lehet kreálni, ezért valami olyat kell létrehozni, ami zenéből is áll, de nem csak abból, és ami nem hagyományos módon épül fel."

Zenei világa kiszélesítésének egyik lehetőségét a Boris a más művészekkel készített albumokban látja: öt lemezt jegyeznek a zajzenész Merzbow-val, együttműködtek továbbá Keiji Hainóval, Michio Kuriharával és a SunnO)))-nal is. A közös munka mindig más és más rugókra jár. "Attól függ, kivel dolgozunk együtt. A Rainbow-t például közösen írtuk mi hárman, Kurihara úr pedig utána erre az alapra gitározott rá. Õ másként gondolkodik, mint mi, másképpen is komponál, és éppen ezért van értelme ezeknek a lemezeknek. De magunk is sokszor úgy dolgozunk az új dalainkon, hogy tudjuk, a már rögzített részekhez hozzá fogunk adni valamit később, utólagosan. Azért, hogy még inkább eltérjen az általánostól. Fontos az is, hogy például a Rainbow-n Michio úr gitározását ugyanúgy a mi saját önkifejezésünknek tartottuk." S hogy milyen lesz a következő Boris-kiadvány? "Még rejtély az egész - az is, hogy vajon kollaboratív lemez lesz-e, vagy sem. De már elkezdtük rögzíteni."

*

A Borisnak már a színpadi kiállása is igazán figyelemre méltó. Az egyik oldalon a Wata nevű, gitárjával együtt legföljebb negyvenkilós mangalány hűvös távolságtartással vezeti elő rettenetes Godzillariffjeit és kábító szólóit, a másikon a 80-as évekbeli hardrock-sztárnak tetsző Takeshi kétnyakú hangszerével (alul szólógitár, felül basszus) leginkább a térdremegtetően mély tónusokra koncentrál, a zenekar "frontembere" pedig egyértelműen Atsuo, aki az eszeveszett (ám tűpontos) dobolásához méltó mimikájával is folyton magára irányítja a figyelmet, játék közben sokat énekel és ordibál, s persze ő az, aki a legvégén fejest ugrik a közönségbe. Mindvégig ott van velük régi kedvencünk, Michio Kurihara is, a régi vágású pszichedélia tévedhetetlen kezű szamurája, aki szerényen és tisztelettudóan elbújik az egyik sötét sarokban, s onnan indítja útjára zseniális wahpedálorkánjait, a My Neighbor Satanba pedig szívszorító, hegedűszólónak hangzó betétet simít. Másfél órás programjában a Boris páratlan természetességgel úsztatja át a deformált punkos zúzást az álmodozós pszichedéliába és viszont, hogy aztán a nagy hangerő - mély frekvencia párosítással a Vörös Yuk szűkös és levegőtlen termét keszonkamrává változtató zajfalakat omlasszon lelkes híveire. A szünetek elmaradnak, így a javarészt a Smile-ról ismerős hangok egyetlen nagyszabású tétellé olvadhatnak össze - s nincsen olyan pillanat, ami ne lenne érdekfeszítő.

Vörös Yuk, május 10.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.