E projekt visszhangja minden bizarr vonásánál különösebb. Pontosabban a visszhang hiánya az: az A Purge Of Dissidentsről jobbára hallgattak a számottevőbb szaklapok, holott a tavalyi év egyik legambiciózusabb vállalkozásáról van szó az experimentális rockzenében, melyben együtt kavar Tom Hazelmyer, David Yow (ex-Jesus Lizard), Grant Hart (ex-Hüsker Dü), Jon Spencer és a fiúk a Melvinsből - inkább a tegnap hősei, mégis: csupa fajsúlyos személyiség, az amerikai noise klasszikus korszakának vezéralakjai.
És persze nem csupán zenéről van szó. Ennek a történetnek két főhőse van. Az egyik, a Dalek művésznévre hallgató James Marshall (nem összekeverendő a hiphopzenész Dälekkel) a kilencvenes évek közepén graffitiművészként indult a pályán, majd, feltalálván védjegy- és meglehetősen egérszerű "Ûrmajom" figuráját (lásd nevezett [anti]hőst a borítón!), papírlapokon, vásznakon tudósított rabiátus teremtménye öldöklő mindennapjairól, mindezt mestere, Takashi Murakami vad színeivel leöntve. A Dissidentsben az Ûrmajom úgyszólván megelevenedik, és tíz darab, egyenként két-három perces animációs filmecskében követhetjük megkapó ténykedését. Dalek rajzfilmjei tökéletesen absztrakt dimenzióban játszódó, egyszerre eszelős és groteszk módra roppant vicces, mélyen pszichedelikus erőszak-fantáziák: akárha Frincit és Francit, a Simpson család elvetemült betétszereplőit látnánk egy lizergénsavtól kiélesedett rémes éjszakán, késsel a kézben, gyémántot lövöldöző gépezeteken lovagolva a vakító rózsaszín égbolt alatt. Az epizódok (néhány cím: A császár cracket szív, Az új koksz, Ez áldozatÉ nem öngyilkosság) csupán lazán, a motívumok szintjén kapcsolódnak egybe (no meg a pszichopata főhős révén), összefüggő elbeszélést nemigen alkotnak - amit látunk, tökéletesen kidolgozott, mégis improvizatívnak ható mániás futamok füzére.
Ahogyan igaz ez a villogó képek alatt dörgő, azokhoz jobbára nagyszerűen illeszkedő zenére is. Tom Hazelmyer, azaz HAZE XXL, a Halo Of Flies egykori tagja, a méltán legendás néhai Amphetamine Reptile kiadó valahai vezére három zeneírói összejövetelt szervezett: az elsőn a Melvins, a másodikon Kenny Greenbaum (a hírhedt Princess Dragonmom tagja), a harmadikon a már említett Grant Hart volt fő partnere. Az ezeken rögzített többórányi zenéből és zörejből alakította ki aztán mindazt, ami a filmecskék alatt szól. Kiszámíthatatlan, eklektikus, zajos kísérleti rockzene ez, még leginkább a Melvins vad experimentumaihoz vagy a Fantomas káoszszkeccseihez mérhető, de legnagyobbrészt igazából nem hasonlít semmihez, ami azért, valljuk be, nagy szó manapság. És bár az olvasó az eddigiek alapján alighanem valamiféle szörnyű megpróbáltatásra asszociál, ezek a töredékek a maguk szertelenségében kimondottan élvezetes hallgatnivalók - jóllehet a képek nélkül kevésbé hatásosak, leszámítva a DVD mellé csatolt CD-n hallható bónusztételeket, amelyekben az elején sorolt énekesek közreműködnek a tőlük megszokott színvonalon. Papíron a projekt a noise-rock sírja felett elszavalt búcsúbeszédnek tűnt, de a végeredményt látva-hallva immár másképp gondolom: az A Purge Of Dissidents inkább e nagyszerű zsáner vészjósló tartalékairól dalol.
Ipecac/Neon Music, 2007
