Greff András

Ki az egyik véginél ragadja meg, ki a másiknál, de mind a négy zenekar a jó öreg pankendrollal bíbelõdik.

Sziget és rockzene: ez immár évek óta nem kimondottan büszke történet, lassan már arra sem emlékszünk, hogy valaha is az lett volna. Ilyképpen hamis póz volna meglepõdöttséget színlelnünk az idei felhozatal láttán, jóllehet amikor tavaly kábé harmincezer látogató zsúfolódott össze Slayeren, remélni lehetett a villanygitáros kínálat megerõsödését. Kár volt ezt remélni, nem erõsödött meg.

Nemrégiben Melissa Auf Der Maur lemezérõl értekezvén hoztuk szóba Polly Jean Harveyt (Magyar Narancs, 2004. május 6.), felpanaszolván mintegy az olyan rockelõadónõk fájó hiányát, akik három percnél tovább is izgalmasak bírnának maradni. Hiszen arról harangoznak mindenfelé, hogy ismét ereje teljében volna a szoknyás rock, de én valahogy nem érzem magamban azt a kimondott ujjongást. Szó se róla, nekem is bejön mondjuk Brody Dalle a Distillersbõl, de azért õ alig több Courtney Love javított kiadásánál, és akkor sem indulok be igazán, ha a fõsodorban tevékenykedõ csajok (Alanis Morissette-tõl mondjuk Tori Amosig) sápatag utóbbi lemezeire gondolok. Nesze neked, girl-power!

Elõzetes sejtésünk, miszerint a Metal Hammer-stáb által idén ötödször tetõ alá hozott Summer Rocks fesztiválon kivédhetetlenül az idõutazás-fíling fog elúrhodni rajtunk, már a Judas Priest színre lépése elõtt megerõsítést nyer. Az amerikai progresszív-metálos Queensryche olyan programmal áll elõ, mintha az elmúlt tizenöt év meg sem történt volna: elejétõl a végéig elhangzik az 1988-as Operation: Mindcrime - amennyire a botrányos hangosításból (emitt torzul, amott érthetetlen) ez kihüvelyezhetõ, kifogástalanul.

Így szép az ősz - az alábbi öt lemez külön-külön is megnyerő, így együtt pedig végképp gondoskodnak arról, hogy könnyű szívvel gondolhassunk a mai magyar undergroundra.

Avilág legjobb zenekara azok közül, amelyeket senki sem ismer - fogalmazott pár éve a New York-i The Village Voice a brit The Wildhearts kapcsán, és ennek a mondatnak inkább csak a második felét vélhetjük túlzónak. Hiszen azért a 90-es évek során a Wildhearts, legalábbis Európában, masszív tiszteletet vívott ki magának, jóllehet az is igaz, hogy amennyiben bármelyik korábbi kiadója vagy mondjuk az emtívi legalább megközelítőleg a rangjához méltó támogatásban részesítette volna, úgy ez a zenekar bizonyosan nem reked meg a középkategóriás klubok szintjénél.

Évek óta ábrándozom arról, hogy fényes, mosolygós szavakkal nyitom majd a Sziget rockzenei kínálatát pásztázó szemlénket. De a program átrágása után határozottan kijelenthetem: nem most lesz ez az alkalom.

Mifelénk még az sem elégséges a tisztességes telt házhoz, ha valaki anno a Beatlesben játszott, úgyhogy nem állíthatnám, hogy különösebben meglepett volna a Budapest Sportaréna kábé ötvenszázalékos telítettsége Dave Gahan hétfő esti szeánszán. A helyválasztás egyébiránt teljes félreértés: az aréna egy Depeche Mode-bulihoz illő választás lett volna, ám szólóturnéján Dave többnyire sokkal kisebb helyeken játszik mindenfelé.

Utoljára hat éve hallhattunk nagylemeznyi friss számot a Metallicától, amely az azóta eltelt idő során nem igazán bírt meggyőzni minket arról, hogy szerzőinek bármiféle épkézláb elképzelése volna a továbblépést illetően. A Garage Inc. és az S&M időhúzónak ment csak el - különösebben innovatív gondolatokat egyik sem igényelt, de mindkettő örvén lehetett kicsit tovább turnézgatni. Hogy a Metallica jelentékeny belső problémákkal küszködik, világosan kiderült egy, a Playboynak kábé három éve adott interjúból, amelyben jelentős fantáziával zúdították egymásra a dehonesztáló jelzőket (volt ott buzizás, fakezűzés, miegyéb). Ahogyan James Hetfield mondja az új lemezhez adott interjúban: "A Playboy-interjú láthatóvá tette, hogy mennyire darabokra hullott volt a Metallica - külön-külön, más-más időben kérdeztek meg minket, s így egészen úgy tetszett, hogy nem csupán más lapokon ténykedünk, de nem is ugyanabban a könyvben. Ráébredtünk, hogy itt valami rosszul megy, aztán annak a ténye, hogy Jason boldogtalan a Metallicában, és máshol kell keresnie a szerencséjét, feltetette velünk a kérdést, vajon mi hárman boldogak vagyunk-e így." Hetfield tavaly nyáron iratkozott be egy alkoholelvonóra, mert a felesége és a két kisgyermeke sem állhatta már, hogy a papa vodkával üdvözli a reggelt. "Amikor elmentem, fogalmam sem volt arról, hogy mi fog történni. Nem érdekelt a Metallica, nem érdekelt, hogyan érez bárki más, önző módon csak magammal kellett törődnöm, amit sohasem tettem meg korábban."

Egészen elképesztő az a felhajtás, ami a Turbonegro körül zajlott az elmúlt néhány évben: a zenekar 1998 végén oszlott fel, majd eltelt néhány hónap, és egyszerre (a Therapy?-tól a Queens Of The Stone Age-ig) szinte minden második épkézláb zenekar arról nyilatkozott, hogy Turbóék lemezei pofozták helyre a hitét a tiszta rakendrollban. Egy-egy norvég fesztiválon mindennapos eseménnyé vált, hogy a fellépő sikercsapatok Turbonegro-feldolgozással tisztelegjenek a helyi legenda előtt, de a rockkedvelő közönség is kitett magáért: szerte a világon sorra alakultak a rajongóklubok (azaz a Turbojugendek, a zenekar politikailag nagyon nem korrekt világához illő megnevezéssel), hogy az egyenfarmerszerkós szurkolók egyesült energiával fejezhessék ki hódolatukat. Nemrégiben az egyik sajtófotó-kiállításon magunk is szembesülhettünk a Turbonegro divatteremtő erejével: az egyik pályaművön jóravaló német fanok a "Turbo-golf" névre hallgató szabadidős tevékenységet űzték, azaz a jellegzetes denimegyenruhában ütötték a labdát egyik háztetőről a másikra.

Amikor egy harcos baloldali zenekar felküzdi magát a föld alól a mainstream közelébe vagy - horribile dictu - a multik kebeléig, mindjárt magyarázkodni kényszerül. A svéd Noise Conspiracy balszélső csatárai (akiknek a muzsika terepén a Sonics, az ideológiáén meg Karl Marx és Guy Debord a példaképük) például mintha feszt afféle önironikus-önreflexív módon tematizálnák a problémát, elég egy pillantás a számcímekre: Capitalism Stole My Virginity, Up For Sale s a többi. Lelkük rajta, azt viszont mindenképp felrónám a zenekarnak, hogy a forradalminak szánt mondanivaló mellé nem nagyon igyekszik revelatív muzsikát is passzítani.

Amikor Anneke van Giersbergen, a The Gathering énekesnője egy sötét és komor új lemezre tett nekünk ígéretet tavaly a Szigeten, akkor éppen olyan albumot képzeltem el, mint ami most Souvenirs címmel a boltokba került. Pont ilyen klasszat, mondhatni, de még nem tartunk ott, inkább azzal kezdem, hogy amikor először hallottam ezt a holland zenekart, több se kellett nekem, rögvest a rajongójává lettem.